A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-19 / 20. szám

ORDÔDY

KATALIN

KEREKES KÖT

— Még egy jó óránk van a busz érkezéséig — egy pillantás a karórára —, miről tudunk diskurálni ennyi ideig, ha azokról a dolgokról hallgatunk, amelyek mind a kettőnknek a szívét nyomják?

Margit csaknem kiejti kezéből a csészét. Mit lehet erre felelni? Aztán azt mondja, amit őszintén gondol.

— Nehéz lenne ezekről a dolgokról szót ejteni anélkül, hogy ne bántsuk egymást. Bántani a másikat egyikünk sem akarja, ugye?

— Nem, nem, semmi esetre sem - erősíti meg az özvegy.

Kortyint egyet, töpreng, a terítő szélét babrálgatja, és szürke szemét Margitra emeli.

— De ha nem beszélünk, gyakorlatilag minden marad a régiben. Talán csak annyi változik, hogy ha véletlenül megpillantjuk egymást valahol, bólintunk, köszönünk.

Elhallgatott néhány pillanatra, erőt gyűjtve a továbbiakhoz.

— Én pedig azt gondolom, kár lenne. Kár lenne elmulasztani az alkalmat. ..

— Várjon csak — szakítja félbe Margit. - A nyíltság esetleg oda vezetne, ahol idáig voltunk. Hogy továbbra sem köszönnénk egymásnak.

— Lehet — hajtotta fejét oldalt az özvegy, mérlegelve Margit szavait. — Lehet. De nem lenne érdemes mégis megpróbálni?

— Istenem ... — Margit a kezébe temette arcát. — Nem gyűlölöm már. Ez nem elég? Nem tudom, mióta. Valószínűleg régen nem gyűlölöm már, csak nem vettem észre. Ha gyűlöltem volna, nem kerülhettem volna abba a helyzetbe, hogy most itt ülünk egymás mellett.

— Én sem gyűlölöm már — hangzott a másik csendes vallomása.

— Maga? - ütötte fel Margit a fejét. - Maga gyűlölt? De mi oka volt magának, hogy engem gyűlöljön?

— Mert az édesapjuk nagyon szenvedett, amiért elfordultak tőle... Ez az igazság. Nem beszélt róla, de azért nemegyszer elárulta magát.

— Ó — tört ki Margit —, én is szenvedtem! Fájt a szívem apáért. Azt hiszi, nekem mindegy volt? Neki legalább volt valakije, akinél vigaszt talált.

— Igazi vigaszt csak maguk tudtak volna nyújtani . . . Gyuszi, ő nem volt olyan keményszívű. Ö eljött többször is. Ha látta volna, mit jelentett Gyulusnak a fia látogatása . . .

— Nézze — mondta Margit kínlódva —, mi meg voltunk győződve, hogy apa elvakult, tönkreteszi őt ez a házasság.

— Igen. Papírforma szerint ezt lehetett várni.

— Lealázónak találtuk. A mai fejemmel talán másképp ítélném meg. Nem tudom . . . Biztosak, holtbiztosak voltunk benne, hogy igazunk van.

A tea ott hűlt a csészékben.

— Igazság — mondta keserűen az asszony. — Én pedig abban voltam biztos, hogy jogom van úgy cselekedni, ahogy cselekedtem.

— Jog és igazság . . . öregségemre rájöttem, hogy aki nagyon biztos a maga igazában, könnyen igazságtalan másokhoz.

— Margit - szólította először nevén Margitot az asszony —, az évek, a tapasztalatok talán megértőbbé teszik az embert... De hát ne tévedjünk általánosításokba. Mikor Gyuszi örökre elment, én már régen özvegy voltam. Amióta magamra maradtam, Gyuszi mindössze két vagy három ízben látogatott meg, mégis volt közöttünk kapocs, és fájt a halála. Most elment Zsófia is, aki talán a legkonokabbul utasított el. Mégsem tudtam nem elmenni a temetésére, mert végtére is Gyulám lánya volt. Furcsán fog hangzani, talán el sem hiszi, de azon kaptam magam rajta, hogy így gondolkodom: Most már csak Margit maradt nekem. Nem, nem — tiltakozott egy ki nem mondott feltevés ellen —, nem szerettem én sem Zsófiát, sem magát, de

mégis különös, fonák módon hozzám tartozónak éreztem magukat. És magával szemben, Margit, régóta valamelyes bűntudatot is érzek.

— Valóban? Ez meglep. Inkább azt feltételezem, hogy megvetésünket látva elégtételt érez, amiért a ház, az én tulajdonképpeni jussom, a maga tulajdonába ment át. Mert hisz erre célzott, ha nem tévedek.

Az asszony csak a fejével intett igent, és eszébe jutott a teája. Kortyintott, és elnézett a csésze felett, Margit nem tudta, mire gondol.

— Hát körülbelül mindent elmondtunk- mondta aztán, és ő is a csészéje után nyúlt.

— Nem lenne kedve — tapogatózott óvatosan Margit vendége ha a városban jár, megnézni a házat?

— Hm .. . Azt hiszem, túlságosan felizgatna.

— Én nagyon örülnék, ha alkalmat adna rá, és elfogadna tőlem egy csésze teát maga is.

Margit előtt nem volt kétséges, hogy az asszony szeretne megkapaszkodni a véletlen közeledés adta vérszegény kapcsolatban. És hát miért ne? Senkitől sem befolyásolva, szabadon dönthet, elfogadhatja-e a feléje nyújtott kezet? De nem fogadta-e el máris? Mi értelme lenne most a hűvös visszakozásnak? Mennyivel vagyok különb nála? — kérdezte magát fanyarul. Ö tudott az életével gazdálkodni, én nem.

— Talán igaza von, Olga — örült, hogy túlesett az első néven szólításon.

— Nem szabad elmulasztanom a kínálkozó alkalmat.

Szinte a bőrén érezte, mint telik meg villamossággal a másik.

— Gondolom, elég terhes lehet a városból ide a falusi temetőbe kijárni. Máskor is lekéste már az autóbuszt? — terelte a beszélgetést kevesebb veszélyt rejtő területre.

— Még soha - rázta meg hevesen a fejét az asszony. - Mindig figyelem az órámat. Ma felzaklatott a találkozásunk.

— Ne haragudjon, de figyelmeztetnem kell: ha nem indul, a hetes autóbuszt is lekési.

Kikísérte vendégét a vasrácsos kapuig.

— Egész világos van még — állapította meg örömmel. — De jó, hogy mögöttünk már a tél.

— Hát akkor - búcsúzkodott az aszszony —, a viszontlátásra, Margit.

Nem sablonos búcsúszöveg, Margit ezt jól tudta, a szavaknak nyomatéka volt.

— Viszontlátásra, Olga — felelte barátságosan, és tekintetével néhány pillanatig követte a törékeny alakot, amint az országút felé igyekezett, ahol a tábla jelezte a megállót.

Na, mondta magának, egy nem mindennapi délután van mögöttem. Fáradt volt, nagyon fáradt. Bezárta az ajtót, mindent úgy hagyott, ahogy volt, annyi erőt sem érzett, hogy az asztalt leszedje. Egyenesen felment a szobájába, és végigdőlt az ágyon. A teste pihent, de a gondolatai bolondoson száguldoztak. Olyan képeket festettek eléje, amelyek eddig álmában sem jutottak volna eszébe. Hatalmas málnaszín mályvákat látott, sok-sok mályvát a kertben, az ablaka alatt. A tövükben sűrű fű nőtt, oda szokta ledobni a pokrócot, és heverészett, olvasott vagy napozott. A mályvák eltakarták őt mindenki elől, aki az utcáról befordult a kapun, míg ő a virágok közötti réseken át látta a jövő-menőket. Megvannak-e még azok a mályvák? Nem, nem szabad azt várnia, hogy úgy talál mindent a szülői házban, a kertben, ahogy akkor, azon a délutánon sértődötten, száműzött hercegnőként otthagyott. Otthagyott Kerekes kútért.

Lassan sötétedett, s úgy tűnt, sötét várkastélybörtön zárja körül. Börtön, amelyről lehullt a lakat. Indulhat valamerre, ahol várja őt valami szép, valami ígéretes, ami után mindig is vágyott. Istenem, sóhajtott, most kezdek ábrándozni?

Fölült az ágyban, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Valami történt velem. Velem? Helyesebben: bennem. Elszakadtam innét. Tegnap még azt hittem, az én életem is a romok alá kerül, a ház romjai alá. De Kerekes kút nem jelenti többé nekem az életet.

Levetkőzött, de mire ágyba került, az ólmos fáradtság nyomtalanul kiszivárgott tagjaiból. Éberen feküdt a sötét szobában, melyet megtöltöttek képzeletének rajzó, szálldosó képei. Utazások, látogatások . . . Apró örömök merültek fel előtte, melyeket módjában lesz megszereznie. Csak múlna el ez az éjszaka, türelmetlenkedett. És múlnának a napok, lebontva körűié a fogva tartó falakat. .. Mit csináljon? Nem jön alom a szemére. Altatót? Nem, utasította el a gondolatot. Hálóinge fölé kendőt dobott, lement az ebédlőbe. Poharat vett elő, telitöltötte kisüsti szilvóriummal, és egy hajtásra kiitta. Ismét megtöltötte a poharat, s kedvtelve nézte ragyogását a ráhulló villanyfényben. Lábait maga alá húzta, mint régen, fiatal éveiben, hogy elfészkelódve belemerüljön az élvezetes olvasásba. Tökéletes jó érzés lett rajta úrrá. A szesz lassan átjárta testét, és kellemesen melegítette. A délutánról ott maradt tálcán édes és sós sütemények. Harapott a diós rúdból, majd megint kortyintott egyet, ölöm a tort, gondolta. A tort, Kerekes kút felett. Az én külön, magam torát ülöm. Megtetszett neki ez a gondolat.

Később didergés futott rajta végig, gyanította, hogy közben kissé el is szundított. Felállt, meggémberedett tagjait kinyújtóztatta. A szilvóriumos üveg tartalma láthatólag megcsappant. Jól van, rendben van, mondta magának, és töltött még egy kupicával. De nem itta ki, kezében a pohárral az ablakhoz sietett. Lábát szokatlanul könnyűnek érezte. Kinézett. A fák fölé boruló sötét égen a tavaszi barkák színében sárgálló halvány csík jelezte az új nap érkezését.

A két férfi közül, akik az országúton leállított autó felé bandukoltak, csak a fiatalabbik beszélt. A másik lehajtott fejjel mintha megosztotta volna figyelmét a beszéd és a taposó lábak elől menekülő bogarak között.

— Akkor hát minden készen van, jövő héten elkezdjük a munkát. A ház megy le elsőnek, két nap alatt a törmeléket is elszállítják. Tudja-e, Emre bátyám, kik szerezték meg?

Várt egy pillanatig, de hogy a másik semmi érdeklődést sem mutatott, folytatta :

— A faluban, az új telepen, annak is a végén, Firtuszék építkeznek majd belőle. Az új telep vége már nem is esik olyan messze az őrháztól, de hát Firtusznak jó távcsőre lenne szüksége, ha onnan akarná ellenőrizni az építkezést.

A másik mosolygott, s a beszélő úgy hitte, hogy elmés dolgot mondott. Nem sejtette, hogy Öllé Imre azon mosolyodott el, amiért Imre helyett következetesen Emrének ejti a nevét.

— Ennyi anyagból emeletes házat építhetnek. Nem tudom, honnan veszik az emberek a pénzt. . . Még ha bontásból is van, akkor sem kapják ingyen. Mire Firtusz nyugdíjba megy, el is készül, aztán sétálgathat benne föl-alá.

Odaértek a kocsihoz, a fiatalabbik rátette kezét a hűtőre, olyan kényeztető, szeretetteli mozdulattal, mintha nemes paripa nyakát veregetné.

— Hát akkor megyünk — fordult várakozón a másikhoz, mert az megállt, és semmi jelét nem mutatta az indulásnak.

Az autóhoz érve Öllé Imre megfordult, s az út meg a kert nyáreleji zöldbe öltözött fáinak lombjai között megpillantotta a ház piros cseréptetejét, a torony egy részét, anyja szobájának ablakait. Nem tudta levenni szemét a képről. Izgalom fogta el, s nem parancsolhatott hevesebben dobogó szívének, sem térdének, mely egyszerre elgyöngült.

(folytatjuk)

10