A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-12 / 19. szám
zabolázták, s azóta talán nincs is a medrében nyakig érő víz. Túlsó partján Rakottyás és a góbisi hegyek, amelyek az állami gazdaság jóvoltából szőlőt és gyümölcsöt teremnék. Meghonosodott a szőlőművelés a magasabb fekvésű helyeken is. Ahogy másutt írtam, Putnoktól már jóval feljebb tolódott a szőlőtermesztés határa. A völgyön röppen végig a tekintetem, majd megállapodik a falun. És arra döbbenek, hogy nem könnyű a szülőföldről írni. Minden ház, minden dűlő ismerős. Köt hozzá valamilyen emlék. Valamikor, még a honfoglalás utáni időkben két (alsó és felső) Bátkát alapítottak az ősök. Ma is így él az emberek tudatában. Gyermekkoromban a Bornemissza-féle kastély (most körzeti egészségügyi rendelő) volt a legszélső ház, azután következtek a paraszti és földesúri földek. A kastély már régen nem a legszélső épület a falumban. Kijjebb családi házak új sora keletkezett. Szemben velük az állami gazdaság lakóházai sorakoznak. Feljebb, a domb tövében gazdasági udvar és épületek. S a gazdaság méreteinek megfelelő hatalmas géppark. Kilencven traktor, harminckét teherautó, huszonnyolc kombájn stb. A runyai születésű, rimaszombati lakos, hajdan volt iskolatárs Csiszár Zoltán mérnököt, az állami gazdaság igazgatóját kérdezem, sok-e vagy kevés a gép a nagy határú, tizenkét falut egyesítő birtokon, s nem kis meglepetésemre azt válaszolja: „Gépből sose elég! Évenként körülbelül ötmillió koronát fordítunk gépek vásárlására. További nagy teljesítményű erőgépekre, például •4 A fügéi (Figa) modern nagyhizlalda K-700-as traktorokra van szükségünk!" - „Aztán kik ülnek az ilyen nagy teljesítményű gépeken?" - kíváncsiskodom. - „Az egyik legjobb dolgozónk is ilyenen ül. Hencz Géza ..." - világosít fel. Alsóbátkán lakik. Abban a házban, amelyben magam is évekig éltem. Jól ismerem tehát. Harminchat éves. Rimaszécsi születésű. Munkáját, családját szerető szolid, rendes ember. Apja utáni múltja a Kacagó-pusztához és Radnóthoz kapcsolódik. Szülei Pósa Lajos falujában vettek házat. Akkor lett bátkai lakos, amikor az állami gazdaság székhelyét kezdték szervezni Bátkán. Húsz éve traktorosa a gazdaságnak, de még nem ült olyan hatalmas gépen, mint ez a mostani, a K—700-as. Háromszáz lóerős gép. A fél falut elhúzná. Először bizony megilletődötten ült a nyergében. Ősszel két műszakban használja a gépóriást a balogtamási Budai Pistával. Tizenkét éve nős. Két gyermek apja. Feleségét is jól ismerem. Szülei őslakosok Bátkán. Kilenc évig az állami gazdaság lakásában laktak. Nemrégen vettek házat. Egy kerületi és két országos kitüntetés tulajdonosa. Régi ismerősökként beszélgetünk a házában. Felesége a közelünkben ül. Szép barna fiatalasszony. Nem szól. Amolyan csendes szemlélődő. A gyereke szalad be olykor a másik szobából. Közli, mi megy a televízióban.- „Elégedett vagyok a munkámmal és az életemmel" - jelenti ki meggyőzően Hencz Géza, s az addig hallgatag felesége most közbeszól: - „En viszont nem! Mindig korán megy, mindig későn jön!" - panaszolja fel. Férje mosolyoa, és hallgat. Mert ha szólna, az iaazságot mondaná: a havi tiszta háromezerért dolgozni kell. Néha, aratás idején bizony látástól vakulásig. Ház már van. Míg kicsik a gyerekek, autóra gyűjtik a pénzt. Kézfogás, búcsúzkodás. A rimaszombati vállalati szakszervezeti gyűlésen hallottak jutnak az eszembe. A gondoskodás Hencz Géza részéről is igazolást nyerhet. Egyszer hajókiránduláson vett részt. Bratislavából Budapestre vitte őket az üdülőhajó. Nyolcadmagával érdemelte ki a jutalomutat. Alsóbátkáról Felsőbátka felé tartok. Csupa ismerős ház, csupa ismerős udvar. Zavar a járdaszegély, amely azelőtt nem volt. Zavar, hogy végképp eltűnnek a földhöz lapult kis házak. Újak álltak a helyükre. A régiek már csak az emlékeimben maradhatnak meg. Kicsit büszkén megyek végig a falun. Bolondos gondolatok kavarognak a fejemben. Szülőfalum százhuszonhárom lakosa kötődik munkájával és így életével is az állami gazdasághoz. Hozzájuk csatlakozva mondhatnám tehát én is magaménak a tizenkét falu határával megnagyobbodott bátloai határt, amelynek több mint 4000 szarvasmarháját. 1500 sertését és majdnem 1500 juhát őrizném, ha pásztor lennék. Igaz is, mi van a pusztákkal, a barcigazi Újpállal, a nem tudom hány nemzedékig visszamenőleg juhász családdal? Vásárokra járva falumon mentek keresztül a juhászok, s a kocsmába is gyakran benyitottak, örömmel hallom, hogy még mindig megvannak ezek a puszták, s újabban Uzapanyiton és Baracán is tartanak juhállományt. A Szívósszögön keresztül megyek Felsőbátkára. A hajdani sáros utca sehol. Még állnak a kis házak (gyerekkorom tanyái), de régebbi gazdái, a Szabó család tagjai új családi házakba rajzottak ki innen. Kertek és rétek felől közelítem meg a gazdaság és a hnb új irodaénületét. A földek a kripta körül egészen az erdőig most ébredeznek téli szendergésükből. A gazdaság irodaépületének udva-MACS JÓZSEF rán találom Bőd Jánost. A nyolcvanhat éves nyugdíjas embernek egyetlen biztos pont az életében születésének a helye: Dobóca. Aztán már a vándorló cselédélet állomásai következnek: Várgede, Baraca-puszta, Runya, Kuntapolca, Sajólenke, Putnok, aztán a katonaság, az első világháború, majd megint Putnok, Kövecses, Petres-tanya, Naprágy, Lapsa-puszta, Harmac, s ezután következik a gyermekemlékezetembe történő beköltözése, a falumhoz tartozó Csuka-puszta és Bátka. E sokat megélt élet tizenhat esztendőt leszámítva cselédsors. Az örökös robot, a szoba-kamra-pitvar élettér, ahol qlig fért el a családjával. Már-már elviselhetetlen körülménybe születtek a gyermekei: János, Harmacon szövetkezeti tag. Józsi, a Bátkai Állami Gazdaság dolgozója (itt is épített házat), Béla, az állami gazdaság dolgozója (saját házában lakik), Erzsi (meghalt tizenhat éves korában) és Anna, Osgyánba ment férjhez. Nehéz és küzdelmes élet volt a Bőd Jánosé. De a 86 esztendő még mindig nem nyomja le a vállát. Sapkájának az ellenzője félreáll. Elevenen pislognak rám az apró szemek. Csak a fehér haj és a lelassult mozgás sejteti korát. - „Szervusz, és gyere be hozzánk!" - nyújtja a kezét, és bevezet a házába, amely az állami gazdasághoz kötődő éveinek szívet dobogtató eredménye. Szépen körülkerített telek, az udvaron szőlőlugas. Beljebb az új házhoz ragasztott rész. Abban lakik szintén idős feleségével, aki a határban nevelte fel mind a négy gyerekét. Elöl Pista fia rendezkedett be. A ragasztott házrész szoba-konyhájának majd minden bútordarabja a letűnt világ hangulatát árasztja. Az új családi házra ment el a megtakarított pénz. Bútort nem cseréltek. Ez illik jobban a volt életükhöz. - „Mi újság, Bőd bácsi?" — foglalom el a felkínált hehelyet. - „Élünk, öregesen — feleli helyette a felesége. — Sokat csavarog. Nem tud nyugodtan a helyén maradni" — olvassa fejére szigorúan a jóban, rosszban hűséges élettársa. Szerényen, mindenbe beleegyezően bólint. Az aszszonnyal nem jó vitatkozni. - „Holnap, vasárnap Gesztetére megyek a futballcsapattal" - újságolja mosolyogva. - „Mindig megy, nemhogy ülne már a seggén!" — duzzog a felesége. Zsörtölődő, boldog öreg emberek. Bődné elmarasztaló szavait magammal víve vánok neki megint .a falunak. Keserves életsors borús emléke szegődik a nyomomba. Akár a Puszták népéből is előléphetne Bőd János. Illyés Gyula az ó életét is beleírta a könyvébe, pedig nem tudott róla. Pappné Kiszlinger Mártával találkozom. A gazdaság nyilvántartásvezetőjével. Falumbeli. Gyerekkori találkozások, találkozásaink örökös résztvevője. Köszöntjük egymást, és kérdésemre körülhordozza tekintetét a falun, a Balog völgyét őrző dombokon. — „Minden más lett. Minden megváltozott. Kultúrházunk is lesz hamarosan a gazdaság jóvoltából . . ." — magyarázza. Aztán régen volt dolgokra tereli a szót. A múltba süllyedt világ dolgaira. Prandl János felvételei 13
