A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-12 / 19. szám

A tavasz már benne van a levegőben. Keresztül-kasul járja a mezőt, a szántókat, a dombokat, a legelőket, az egész megnagyobbodott bátkai határt. Gömör megye történetében olvasom, hogy a Balog bal partja Cakótól Uzapanyitig 1244-ben még várjobbágyok által birtokolt, illetőleg használt vártöld. Hozzátartozott a jobb part is. Területén keletkezett a nagy határú Bátka falu. Az eltelt évszázadok folyamán annyira megváltozott a helyzet, hogy a földesurak világának letűnése után ma a Balog mindkét partján volt gazdasági cselédek, napszámosok, parasztok, részes aratók uralják a földeket, mint a várjobbágyok kései utódai, vagy mint a nagy területű Bátkai Állami Gazdaság dolgozói. A gazdaság méreteiről szólva mindjárt elárulom, hogy területe majdnem 8000 hektár. Ebből 5317 ha a szántó, 1877 ha a legelő és 413 ha a rét. Kicsit zavarban vagyok. Mert a hajdani, vármegyetörténet szerinti nagy határú falumhoz tizenkét további falu tartozik. Felsorolni is nehéz lenne valamennyit hamarjában. Az ötvenes években a barázdák simultak össze a szövetkezetek megalakulásával, 1960-tól meg már a határköveket forgatták ki a földből, a falvak ölelkeztek össze végérvényesen. Már senki nem mondhatja itt a Balog völgyében: - „Ez a panyiti, ez meg a radnóti határ!" - Szélesre tárt karral itt most már csak mutogatni lehet, hogy amerre a szem ellát, az mind az állami gazdaságé. Négy központból (Bátka, Radnót, Panyit, Baraca) rajzanak ki a

földekre az emberek. Több mint kilencszáz alkalmazottja van az állami gazdaságnak.

Rimaszombatban (Rimavská Sobota) tartja szokásos évzáró gyűlését az üzemi bizottság. A Lux kávéház termében ismerős arcok tűnnek fel. Ha nem is tudom valamennyiük nevét, azt azonban kitalálom, melyik faluba valók. Semmi különös egy ilyen évzáró szakszervezeti gyűlésen. Az elnöki beszámoló (a bátkai Csák Magda mondja el) tájékoztatást nyújt a tavalyi gazdasági évről, foglalkozik a dolgozóknak nyújtott juttatásokkal, érinti a kötelezettségvállalások teljesítését stb. Számomra mégis súlya van minden szónak. Itt születtem, nőttem fel e roppant nagy gazdaságot birtokló emberek között, az elnöki beszámoló szürke tényei mögött ismerős embereket látok, jóné hány gyerekkori cimborát. Az anyag beszerző Szabó Jóskának például, aki itt és most a nagy elrendező, összekötő pincérek és vendégek között, a legapróbb részletekig le tudnám írni az életrajzát. Persze, úgy hangzana, mint a mese. Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Pedig . . . igaz volt apjának a nagyon is küzdelmes napszámos élete. Dolgozta a gazdák földjét, a Farkas Abrahám nagyságos úr földjét, a Szalvendy és Lusztig féle birtokot, talán még Bátka utolsó földesurának, az éhségsztrájkban meghalt Bornemisszának is lába-kapcája volt. Ha ő nem, akkor az apja, vagyis az anyagbeszerző Szabó Jóska barátom nagyapja. Bátka legsárosabb utcájának, a Szívosszögnek volt sokadmagunkkal a lakója. Tanyánk, játszóhe lyünk volt az Ungárnkert, a rét, a Balog-part és az egész bátkai határ. Megannyi gyerekkori titkot őrzünk a szívünkben, megannyi szomorúságot is, hiszen nekünk nem adatott meg a gazdag gyerekek öröme. Nem volt földünk, lovunk.

Messzire sodródtam ettől a világtól. Ö megmaradt benne. Sokadmagával végrehajtotta a történelem egyik legnagyobb tettét, elfoglalta, visszahódította magának és mindenkinek a bátkai határt, a Balogvölgy földjeit, amelyen apáink szolgaként, cselédként, napszámosként dolgoztak. Vele és általa lett igaz, hogy a föld azé, aki megműveli. Sok emberrel kezet fogok a gyűlésteremben. Azokkal parolázok, akik legújabb történelmünk legszebb fejezeteit írják. Péntek Andor nevét hallom. Az új vezetőséget javasló bizottságba választják. Néhány évvel idősebb nálam. Apja már nem él. Már csak úgy emlékszem rá, hogy a puska mindig a vállán, a pipa mindig a szájában. Kerülője volt a bátkai határnak. Gyakran rejtőztünk előle, ha megzavarta gyümölcs-, szőlő- és dinnyedézsmánkat. Fia, Andor, a gyermekkorom világába tartozó meglett ember, boldog nagyapa, az állami gazdaság dolgozója, szép családi házának lakója, éppen akkor lett erős, amikor a jobbra forduló világnak szüksége volt rá. Fiatal párttagként a legnehezebbet vállalta : a szövetkezetalakítást. Még a faluból is kinézték az érintettek. Most meg már, lehet, bocsánatkérően pislognak rá: „Ne haragudj, neked volt

igazad, téged igazolt az idő!" Volt hnb-tisztségviselő, évek hosszú során át vezető, s még mindig, ma is ráirányul a figyelem. Éppen a jelölő bizottságba választották. Igen, az alapozóknak ott a helyük. Örömmel tölt el az iránta megnyilvánuló megérdemelt figyelmesség. Egyébként a Péntek család történetét is hosszan sorolhatnám. Egyik lánya, férje utáni nevén Pásztorné, fizetett népművelési dolgozó, otthoni szerzői estem lelkes szervezője. Nemcsak munka és kenyér kell már az emberfiának. A szép, egészséges, életerős fiatalasszony elszállt éveket, évtizedeket kavart fel a lelkemben, amikor úgy kérdezte tőlem: „Mi újság, Józsi bácsi? Régen nem járt itthon!"

Az bizony igaz. Régen nem jártam otthon. Pedig nem jó a szülőföldtől sokáig távolmaradni. Hazatalálva kapkodóvá válik az ember. Nem tudja eldönteni, hová, merre tartson, mire legyen kíváncsi. Az állami gazdaság irodájától nem messze a régebbi iroda, a volt Szalvendy-kastély, amelynek udvaráról nem is olyan régen még nagy szarvú ökrök kanyarodtak ki, lekonyuló katapú cselédekkel a szekéren. A kastély most raktár. Mellette a betemetett medrű Kis-Balog, amelynek a vize a már megkopott, viharvert, hasznavehetetlen malomkereket hajtotta. Aztán következnek a tavaszi széltől megérintett rétek fel Uzapanyitig és le Radnótig. A tavaszi áradásoktól sokat szenvedett rétek. Akkor még nagy volt, hatalmas a Balog, legalább is annak tűnt az én gyermekszememben, az utóbbi években azonban szabályozták, meg-12