A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-12 / 19. szám
KORTÁRSAINK Benjámin László Életsorsom úgy hozta magával, hogy több éven át egy munkahelyen dolgoztam Benjámin Lászlóval: Budapesten, a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban, ahová o költő messzi budai tájakról villamosozott be naponta, azon a nevezetes úton — a Vadaskerti úttól a Kálvin térig —, amely ódái lendületű versére ihlette. Sokat beszélgettünk a könyvtári munka szüneteiben, s lassanként, apránként munkatársai elé rajzolódott mindennapi élete, költői valósága.- Egyhangúnak igazán nem mondhatom az életemet - mondta egy ízben. - Harmincöt év alatt, amióta az iskolát elhagytam, voltam betűszedő és hózitanító, köt szövő és hírlapíró, villanyhegesztő és miniszteri fogalmazó, magánhivatalnok és galvanizáló, osztályvezető és szőrmekikészitő, triciklis kifutó és folyóiratszerkesztő, és így tovább ... Egyikünk feltette a kérdést:- Hány foglalkozást próbált ki? ... S vajon miért nem vált be egyik sem? Benjámin László elgondolkozott, mivel a költőnek nincs különösebb vonzalma a számjegyekhez, mondjuk, o tucaton felül.- Összesen talán 35-40 mesterséggel próbálkoztam. Annak, hogy egyikben sem találtam meg a helyemet, főként két oka volt Vagy a mesterség nem illett hozzám, vagy én nem illettem a mesterséghez . . .- Miért nem, mondano példát rá?- Például a fogalmazóságot képességeimé!. aluli elfoglaltságnak találtam, a hegesztéshez viszont reménytelenül tehetségtelen voltam. A költő pályaválasztási kísérleteinek még akkoriban, ötvenéves korában sem ért végére, mert utána előbb irodalmi folyóiratnál volt szerkesztő, most pedig a néhány esztendeje megindult Új Tükör című kulturális hetilap szerkesztőbizottságának elnöke.- Kit tekint eszményképének?- Ideálom, elvontan is, de valóságos példaképként is, a cselekvő, jóért küzdő, változtató ember volt, o kutató, o gyógyító, a forradalmár. Maga elé néz, s kis szünet után folytatja.- Magam is ilyen akartam lenni. Néha-néha gyanakodtam ugyan, hogy ez az igény csak az ellentétes, a paszszív alkatú ember nosztalgiájából eredt, mégis azt hiszem, hogy e gyanakvásaimban nem volt igazam. Benjámin László a József Attilo után következő nemzedék munkásköltőinek sorából való. Aki már az 1945 előtti esztendőkből hozott magával emlékeket, élményeket. Első verseskönyve - A csillag nem jött című - 1939-ből származik. Sokat szerepelt költői antológiákban, s a munkásköltőre felfigyelt annak idején mór Móricz Zsigmond is, aki folyóiratában szívesen közölte verseit. A költő jól ismeri a régi Pestszentlőrincet; ennek a munkáskerületnek ma országgyűlési képviselője. Hol-merre lakott életében? - kérdezzük, újabb felsorolásra számítva .. . Elneveti magát, s belemegy a részletezésbe:- Túlnyomórészt Angyalföldön. . . Első lakásunk a Csáklya utcában, aztán egy időben a Váci úton. Ott nem is sóját lakásunk, hanem albérletünk volt. Később a Szegedi úton már egy egész szép kis lakásunk lett. Majd az OTI-telepen laktunk, Újpest határában; a mostani Fiastyúk utcai lakótelepnek a magva volt az, egy földszintes lakótelep. És onnan, amikor már négy gyerek volt, és szinte lehetetlenné vált a munkám, akkor költöztünk ót Budára, ahol a nagyobb lakásban végre egy önálló szobát kaptam. Ez a lakás a Vadaskerti úti otthon, ahonnan azóta mór továbbköltözött a család, a Hűvösvölgybe. Milyen a hétköznapi élete? Megvonja a vállát: — Váltakozva volt jó és rossz sorom mindmáig. Szerencsés természet lévén, a rosszat is könnyen viseltem. Ha este megvolt a vacsorám, nem töprengtem azon, hogy másnap ebédem lesz-e? Ho vocsorám se volt, bíztam o másnapi ebédben, többnyire meg is szereztem. Szerettem, különösen fiatalabb koromban, sokat és jót enni. Nem szerettem elegánsan öltözködni, sem túl kopottan járni. Nem szerettem sehol az első sorban ülni. Nem állhattam a nyilvános szereplést, s őzt, ha jelenlétemben beszéltek rólam, akár jót, akár rosszat. Az nem izgatott, ho hátam mögött beszéltek rólam, akár jót, akár rosszat. — Mi az, amit nem szeret az emberekben? Egyszerű a válasz, mintha helyettünk is kimondaná: — Legjobban a humortalan nagyképűséget és a föllebbezhetetlen ítélethirdetést utáltam ... Legeslegjobban ugyanezeket akkor, ha saját magamban észleltem őket. Nehéz a Benjámin Lászlóval beszélgető sorsa, mert - ahogy az imént is mondotta - nem szereti még a négy szemközti „nyilvános“ szereplést sem. S híres oz a mondása, hogy „egyébként semmi olyan nem történt velem életemben, ami millió más emberrel meg nem esett mór..." Mivel könyvtárban vagyunk, utoljára vissza kell kanyarodnunk - o „hely varázsa” miatt - a könyvespolcokon felsorakozó könyvekhez: melyek kedvenc olvasmányai?- Az elődök és kortórsak közül sokan hatottak rám — válaszolja -. Mindenekelőtt Petőfi, akit az ábécé megtanulása óta mindig olvastam. Azután a régiek közül még Vörösmarty és Arany, o nyugatosokból Tóth Árpád és Babits, aztán József Attila és Illyés, de mások, fiatalabbak is. És idegen költők is, akiket csak fordításokból ismerek. Tóbiás Áron BENJÁMIN LÁSZLÓ: A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason viszem álmos rosszkedvemet keresztül a fél városon, a Vadaskerti ýttól a Kálvin térig háromnegyed óra hosszat most folytatom tegnapi töprengésemet, ahogy majd holnap a mait. Mellettem elkésett diák toporog, batyuik felett trónoló solymári kofák magukfeledt diskurzusát, zajos pletykáit hallhatom előbb az 56-oson, aztán o 63-ason. Lőrincen, Kispesten, Budán, Angyalföldön - zötyög velem, csak visz, csak visz a villamos keresztül a fél életen. Arcok cserélődnek, falak — iskola, műhely, hivatal — de az út változatlan az örök-egyforma kocsival. Harminchat éve utazom, megőszült közben a gyerek, gyűjteménye sincs mór, csupán o megtett kilométerek: ha számolnám, kijönne tón százötven vagy kétszázezer — akárhány világutazó beérhetné mór ennyivel. Előbb az 56-oson, aztán o 63-ason holtgotom a világ zaját, az újságot kiolvasom. Ez a világ: a nyomtotott, s amennyi kétoldalt oz út futásában föl - s eltűnik, s ami a kocsiba szorult; világom a papirba-zárt emberiség, az absztrahált élet intézete, ahol „tudományos főmunkatárs" címen kopom a fizetést, mélázva sorsom humorán, hogy így nevem mellé került o munka meg a tudomány. Esőben mégis a fedél, sötétedésben menedék - fáztomban ez a kis világ lehette ember-melegét; itt volt találkozóm velük, kik lelkem bensőbb zugain tanyáznak már azóta mint kedves öcséim-húgaim, nevük szerint Anni, Kati, Románka, Ibolya, Piri, Évi, Dici s Attila és Áron, Tibor, Pista, Feri; mindőjüket megilleti, hogy ez a néhány rímem is szeresse őket, mielőtt elcsavarognék innen is, előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, aztán honnan-tudnám-hová a mit-tudom-én-hányoson. Indultam ifjan és mohón A Tág Világ, o Hír felé — csak visz, csak visz a villamos a nyugdíj felé, sír felé. Harminchat éve utazom, közben eltűntem nyomtalan; aki elindult, elveszett, nem őrzök mást, csak nyugtalan csavargó-kedvét, holtomig viselve zárt, fegyelmezett arcom mögött a gyászt, azért, aki már sohasem leszek. 11
