A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-12 / 19. szám
KEREKES KÚT • Megfordult, és elindult lflflfl szülei sírja felé. Úgyis sokkal rövidebb időt töltött Zsófiánál, mint ahogy tervezte. A temetés ott volt a közelben, már a koszorúkat, virágokat rakták a friss sírra, az emberek lassan elszállingóztak. Apa sírjánál összeütközött egy fekete ruhás asszonnyal. — Bocsánat — mondták egyszerre, és egymásra emelték tekintetüket. Margit lába a földbe gyökerezett. A tollas Pepi lánya! Látta, hogy őt is váratlanul érte a találkozás. Álltak tanácstalanul. Kitérni nem tudtak egymás elől, mert a sírokon mégsem gázolhattak keresztül. Meg kéne fordulni . . . De hát miért forduljon meg ő, mikor apáék sírjához tartott. Kétségbeesetten látta, hogy a másik sem fordul meg. — Édesapa sírjához, ugye? — hallotta a bátortalanul feltett kérdést. Bólintott anélkül, hogy akarta volna, de hangot nem bírt kiadni a száján, — Én is... A téli fenyőgallyakat már el kell távolítani ... — Bizonytalan, halvány, ideges mosoly rándult meg az asszony száján. — Hát akkor... tessék — mondta, és oldalt átlépett egy odadobott ásón, pár lépést tett, és máris apa sírjához ért. Hátrafordult, és biztatóan nézett rá, hogy kövesse. Mintegy álomban mozdult meg, a lába remegett, ahogy félretolta az ásót, és megtette a pár lépést utána. Feldúlt lélekkel, erősen dobogó szívvel állt meg, és tekintetét mereven a sírkő feliratára szegezte. Olgica lehajolt, lehúzta kesztyűjét, zsebre gyűrte, és nekilátott, hogy az egymáson fekvő, barnára száradt fenyőágakat eltávolitsc a sírról. Sarkon kéne fordulni és elmenni innét, dobolt Margit halántékában. Érezte gyomra remegését. Képtelen volt megmozdulni. Lecövekelt lábbal állt, és várta, hogy valami történik majd, ami kimenti ebből a fölöttébb kínos helyzetből, amelybe oly váratlanul csöppent. Ni, Olgica hogy kínlódik azzaí az ággal, nem bírja kirángatni. Ezt nem lehet nézni. Lehajol, megragadja az ágat, és egy erőteljes mozdulattal kirántja. Hátratántorodik, mindkét karjával kaszál a levegőben, hogy egyensúlyát megtartsa. Olgica felugrik, és ijedten utánakap. — Jaj, vigyázzon, itt könnyen póruljárhat az ember, ha beveri a fejét egy sírkőbe. A fölénye, melyet az ereje adott, hogy kihúzta a makacskodó gallyat, nyomtalanul elenyészik. Szégyellj magát pillanatnyi kiszolgáltatottságáért, az ijedt kapkodásért. Semmi szükség rá, hogy a másik féltse őt. Két kamasz a közelben kuncog. — Nézd, az öreg varjak hogy ródeóznak. A vér az arcába szökik. Oldalról Olgicára les. az arcáról szeretné leolvasni, hallotta-e ő is ezt a komisz megjegyzést. Az meg ránéz, és nini, a szemében mosoly villan. — öreg varjai; - ismétli vidáman - hát bizony, azok lettünk, Margit érzi, hogy féltve őrzött, szigorú méltóságát elvesztette. Az a piedesztál, melyen Olgicával szemben érezte magát, kicsúszott alóla. Most ott áll egy vonalban vele. Igen: két öreg varjú. Mi is az a nagy különbség köztük? Nem érzi többé az áthághatatlan válaszfalat. Zavarban van, nem tudja, hogyan viselkedjék. Nézi apja nevét a sírkövön, az anyjáét, mely kissé elmosódott már, majd megint az apjáét. Semmit sem akar mondani, csodálkozik, hogy mégis a saját hangját hallja. — Igazán mindig szépen rendben tartotta a sírt A másik ránéz, szemében meglepetés és köszönet a nem várt elismerésért. — Nem esett nehezemre — mondja, és mindjárt hozzáteszi: — Ha a fenyőgallyakat eltakarítjuk, ezzel a kis gereblyével elegyengetem a földet, és a jövő héten hozhatom a palántákat. Margit nézi a kis gereblyét, mely kikandikál apa özvegyének a szatyrából. Most már nem lehet elmenni, nem lehet itt hagyni az asszonyt a sírnál, ezt határozottan érzi. Ö is lehajol, és huzigálja az ágakat. Melege lesz, mikor a munka végeztével felegyenesedik. A másik arca is kipirult. — Hát ez megvan — néz végig a síron az özvegy. Előveszi a gereblyét, eligazítja a fölszaggatott földet, majd a kis szerszám fogairól leütögeti a rátapadt sarat, és visszadugja a szatyorba. Három mécsest szed "elő, lerakja lábtól a kőperemre, kotorászik a táskában, a zsebében, aztán tanácstalanul Margitra bámul. — Ejnye! Gyufát meg nem hoztam. — Nálam van — mondja Margit, és örül, hogy segíteni tud. Meggyújtja a három mécsest, aztán állnak egy ideig, összekulcsolt kezekkel. A feszültség észrevétlenül feloldódott, — Hát akkor - néz az özvegy kérdőn Margitra —, akkor mehetünk is. Margit csak bólint, még nem találja egészen magától értetődőnek ezt a többes számot. Az asszony összefogja a gallyakat, hogy a hulladékládába dobja, de nem sikerül valamennyit fölszednie. Margit segít, óvatosan, nehogy bepiszkítsa magát, a jó kabátja van rajta. Felszisszen, mert egy tűlevél alaposan megszúrja. Terhüket beleejtik a ládába, aztán ott állnak, egymásra tekintve. — Idejővet megnéztem Zsófika sírját is. Most már csak egyedül maga maradt Gyulus gyerekeiből. Margit hümmög valamit, aztán újra Olgica folytatja: — És most már teljesen egyedül él majd abban a magányosan álló nagy házban. — Nem — mondja Margit —, a házat még a tavasszal lebontják. Utat építenek arra. — Ô, igazán? És akkor hová költözik? — Még nem tudom, de rövidesen eldől. Valószínűleg a városban kapok szövetkezeti lakást. Talán az unokaöcsémék közelében. — Imrére gondol? Találkozunk néha .. . A temetésen, Zsófia temetésén szívesen kondoleáltam volna neki. hiszen mindig köszön, ha találkozunk, de hót,.. A család talán nem vette volna jó néven. Ez kényes téma, Margit hallgat.- Veruskát ismerem gyerekkorából, de amióta férjhez ment, nem láttam. Az a szép férfi pedig, akire egyáltalán nem emlékszem, ugye, Géza volt?- Igen. Hallgatagon lépkedtek egy darabig.- Gyulus beszélt néha az unokáiról. Mindketten érezték, nem szabad tovább menniük a családi ügyek emlegetésében.- Milyen melegen süt ez a márciusi nap — jegyzi meg kis szünet után az özvegy. Az időjárásról szerencsére mindig lehet beszélni. — igen — mondja Margit —. máskor ilyenkor már kezdtem a kerttel törődni. Ez a gond idén és mindörökre elesett. Legfeljebb ha egy kis balkonom lesz, ott nevelhetek virágot. A kert, az nagyon fog hiányozni. Az özvegy arra gondolt, hogy a Lovas-házban van kert. Hirtelen felvillant benne egy gondolat, de meg sem merte fogalmazni. A kijárathoz értek éppen, mikor elhúzott orruk előtt az autóbusz.- Mi ez? - kiáltott fel az asszony ijedten, és a karórájára pillantott. - Csak nem az én buszqm ment el? Mit csinálok én itt hétig? Több mint tíz kilométert nem tudok a városba gyalogolni. Az én órámon még csak . . . No, nem baj, majd bemegyek a faluba addig, és leülök a büfében. Margit kellemetlenül érezte magát. Ismerte a falusi „büfét", nem sokban különbözött a kocsmától, csak éppen zenegép működött benne. Ö menjen be Violácskához, ezt a szerencsétlent pedig hagyja a büfében ülni? Mégiscsak apa felesége volt. Mérgelődik, hogy belecsöppent ebbe a szituációba, s most nem képes kimászni belőle. Semmi okosat nem tud kisütni, önmagával nagyon elégedetlenül, de azért erőt véve magán kinyögi: — Kerekes kút felé mindjárt kell jönnie egy busznak. Jöjjön a megállóhoz. Nálam is megvárhatja a buszt. — Kerekes kúton? Igazán? Istenem, hogy néz rá ez az asszony! El kell fordítania a fejét. Álmélkodik a nem remélt meghíváson, kivirágzik az arca az örömtől. Különös egy nő. Margit magában sóhajt egyet: most már mindegy. De az izgalom hullámzását is érzi testében. Nyakig benne van egy kalandban. Sose hitte volna, hogy ilyesmit fog megérni. Zsófiára gondol és Ferencre. Mit szólnának, ha ezt látnák! És mit szólna Gyula? Hát apa? — Mindig szerettem volna látni Kerekes kutat - mondja az asszony —. kértem is Gyulust, hogy kiránduljunk egyszer arrafelé. Oly szép az az erdő. .. Különösen így tavasszal. De ,.. — itt megakadt, aztán lenyelte azt, amit mondani akart, tapintatosan másként folytatta: - Sosem került rá sor. Persze hogy nem, gondolja Margit, s azt is jól tudja, miért. Apa nem volt hajlandó Zsófi lánya háza körül sündörögni, ahonnan egyszer olyan vérző szívvel, megalázva engedték el. Látja a rég lejátszódott jelenetet, s valahol nagyon mélyen elkezd a szíve fájni apóért. Jaj, csak ne kezdjen könnyezni. — No, már itt a buszunk — az özvegy már kotorja az aprópénzt a jegyre. Alig helyezkedtek el. már leszállásra kellett készülődniük. Kerekes kút, kiáltotta jó előre a sofőr, mert ha nem jelentkezett leszálló, és a megállónál sem vár senki, a busz gördült tovább. Rajtuk kívül csak az állami gazdaság majorjabeliek szoktak itt fel- vagy leszállni. A kertben lépkedtek a ház felé Megtörtént a lehetetlen. Ilyen egysze rűen megy az, amit ő lehetetlenné* hitt? Ez a felismerés megrendítette, mert arra gondolt, hogy évtizedekkel előbb sem volt valójában olyan áthág hatatlan akadálya a közeledésnek. Csak hármukon múlt. Zsófin, Ferencen és rajta. Miféle gyűlölet volt, ami eltöltötte őt, ha ilyen hirtelen eltűnt? Mert ezt a nőt. aki itt megy mellette, bizony isten nem gyűlöli. Kinyitja az ajtót, a vendéget betessékeli. Olgica szeme körbejár, az ebédlő méretei tiszteletet ébresztenek benne. — Tessék, üljön le — kínálja hellyel Margit. - Teát főzzek vagy kávét? — Hát, ha szabad, inkább teát kérek. Margit kisiet, a konyhában szaporán felteszi a teavizet, és a tálcára haraonivalót készít. Hót nem komikus, ahogyan sürög-forog, uzsonnával traktálja Olgicát? „Olgica“, ezt a nevet a gyűlölet és megvetés füstje feketére pácolta. Nincs ínyére most ez az elnevezés Semmiképp sem egyeztethető össze ezzel a villámgyorsan megváltozott új viszonnyal. Olga, Olgi, próbálgatja, ízlelgeti mostohája új nevét. Micsoda szenzáció lesz, ha Imre és Verus tudomást szereznek a barátságukról. Ez azért túlzás. Mondjuk, az összebékülésükről. Bennük már nem élt Olgica iránt sem a gyűlölet, sem a lenéző gőg. Imre köszönget is neki. — Röstellem, hogy ennyit fáradt miattam - néz rá az asszony, mikor lerakja eléje a gazdagon megrakott tálcát. Szürke szeme van, tiszta nézésű, bizalomgerjesztő szürke szeme. — Nagyon finom ez a tea, igazán jólesik — dicséri Olgica illendőképpen az uzsonnát. Vajon mire gondolhat közben, tűnődik Margit, mert hiszen a közömbös kis semmiségek, melyekről szót ejtenek, gondolatokat takarnak, nála is, gondolatokat, amelyek nem formálódnak szavakká. Az özvegy, mintha csak olvasott volna Margit lelkében, nagyon közvetlen hangon olyasmit mond, ami első pillanatban meghökkenti vendéglátóját merészségével. (folytatjuk) 10
