A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-05 / 18. szám
EGY HÓNAP - CSAK EGY KÖNYV? A Hét 10. számában érdeklődéssel olvastam el Koncsol László „Egy hónap — egy könyv" című jószándékú írását. Aztán elolvastam ismét és ismét. és talán nemcsak eleve pesszimista alkatom volt az oka, hogy a rokonszenvesnek tűnő indítvánnyal kapcsolatosan aggályaim kezdtek támadni, s egyre kevésbé éreztem magamat meggyőzve arról, vajon a könyv, az olvasás megkedveltetésének ez lenne-e a leghatásosabb, legeredményesebb módja. Rögtön leszögezem: nem tudok egyetérteni azzal az elképzeléssel, hogy a könyvterjesztéssel, az olvasás megkedveltetésével kapcsolatos bármiféle mozgalom elsősorban á diákokra, az iskolákra támaszodjék. Nem azért, mintha a diákság, az iskolák nem képezhetnének megfelelő bázist egy ilyen mozgalom számára, hanem elsősorban azért, mert ha már olvasómozgalmat szerveznénk és indítanánk, annak — véleményem szerint — fel kellene ölelnie a társadalom egészét, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, korra és nemre való tekintet nélkül. Annál is inkább, mert — bár statisztikai adatok nem állnak rendelkezésemre semminemű ilyen jellegű felmérésekről — meggyőződésem, hogy a diákság korántsem képezi a társadalomnak azt a rétegét, amely a legkevesebbet olvas A diákok a rendelkezésükre álló viszonylag kevés szabadidő ellenére elég sokat, sokan közülük rendszeresen olvasnak, tehát érdeklődésük nem terjed csak a kötelező olvasmányok megszabta határokig, és hogy szeretnek olvasni, igénylik a jó könyvet, azt tanúsítja az a tény is, hogy az iskolákban megrendezett könyvkiállítások alkalmával jelentős összeget tesz ki a diákok által megvásárolt könyvek értéke, szinte alig akad diák, aki ne vásárolna könyvet, s ha ez mégis előfordul, az sem a jó könyv, az irodalom, az olvasás iránti közöny jele, hanem többnyire a „pillanatnyi pénzzavaré". Nem ritkaság, hogy egy-egy diák 4—5 kötetet is vesz a könyvkiállításon. Az ilyen diákokat ugyancsak meglepné, ha olyan szerény mozgalomba akarnánk őket beszervezni, amelynek jelszava az „Egy hónap — egy könyv". Azt is bizonyosra veszem, hogy e jelszó jegyében bárminemű mozgalom nélkül is igen sok diák vásárol havonta egy könyvet, s többnyire azért csupán egyet, mert a havi zsebpénzből, esetleg az ösztöndíjból többre nem futja. Persze naív dolog lenne azt állítani, hogy minden diák vásárol havonta legalább egy könyvet. Ezeket a könyveket csak nagy ritkán, esetleg kényszer hatására vásároló diákokat kellene tehát elsősorban ösztökélni az „Egy hónap — egy könyv" mozgalom révén? Mit tennénk tehát tulajdonképpen? Valamiféle adminisztratív (kényszerítő) módon rájuk „sóznánk" havonta egy könyvet, és — véleményem szerint — teljesen kivonnánk őket a jótékony pedagógiai ráhatás alól. Az igényes és hatékony olvasóvá nevelés pedig — véleményem szerint — nem tűri semmiféle adminisztratív és kényszerítő jellegű norma felállítását. Az „Egy hónap — egy könyv" mozgalom ugyanis az irodalmat nem túlságosan kedvelő diákok soraiban kialakíthatna egy olyan teljesen hibás nézőpontot, hogy a havi egyetlen könyv megvásárlásával eleget tettek az igényes olvasóval, a „kiművelt emberfővel" szembeni elvárásnak. Tisztáznunk kell még persze azt is, mi lenne az, „Egy hónap — egy könyv” mozgalom közvetlen célja: a könyvesboltok forgalmának fellendítése vagy az olvasóvá nevelés? Manapság elég gyakran vagyunk tanúi — sajnos — olyan megnyilvánulásoknak, akár a sajtóban, akár beszélgetések, különféle tanácskozások alkalmával, melyek azt akarják elhitetni velünk, hogy az író-olvasó találkozók elsődleges célja az illető író könyveinek eladása. Amikor aztán beülünk egy ilyen kereskedelmi céloktól vezetett író-olvasó találkozóra, elképesztően naív kérdéseket hallunk, amelyek nemegyszer olyan messze vannak az irodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől, a találkozó végén ezeknek, az irodalom iránt szemmel láthatóan alig érdeklődő „olvasóknak" eladjuk a jelenlevő író könyvét — és? És olvadjunk el a boldogságtól, hogy a mű — íme — méltó gazdára lelt? És segítsünk szegény íróval elhitetni, hogy ő egy „felkapott", olvasott szerző? Vagy pedig azért legyünk boldogok, hogy lóm-iám, a könyvterjesztés és könyvkereskedelem hivatásos és fizetett illetékesei helyett eladtuk a kellő módon egyáltalán nem propagált, a raktárakban és a könyvesboltok polcain „elfekvő" könyveket? Ha most visszatérünk a feltett kérdésre: mi lenne az „Egy hónap — egy könyv" mozgalom célja: a könyvesboltok forgalmának fellendítése vagy az olvasóvá nevelés, válaszunk csak egyértelmű lehet: az olvasóvá nevelés. És mi az iskolákban folyó irodalomoktatás célja? Ugyanez! Ezért állítom tehát ismételten, hogy — szerintem — nem a diákok azok, akiknek erre a mozgalomra elsősorban szükségük van. Ennek a mozgalomnak elsősorban azokat kellene részesévé tennünk, akik ugyan anyagi jólétben, ám korunkat meghazudtoló szellemi igénytelenségben élnek. Azokat, akik még ma is azt hiszik, hogy a könyv teljesen felesleges valami, ami nélkül egészen jól meg lehet élni. Azokat, akiknek van elég pénzük összkomfortos, sokszobás családi házat építeni és anyagi jólétükkel hivalkodni, de amikor a kulturális igényekről, azok kielégítéséről van szó, egyszeriben szegényekké válnak. Akárhol keressük ezeket az embereket. a falvakban vagy a városokban, a munkások, a parasztok vagy az értelmiségiek soraiban, mindenütt megtaláljuk őket. Ezeknek az olvasóvá nevelését valóban az „Egy hónap — egy könyv" mottóval kellene elkezdenünk. De természetesen elsősorban a nevelésre kellene fektetni a súlyt, nem a könyvkereskedelem pozitív mérlegének kialakítására. Az olvasó az elsődleges, a könyvkereskedelem üzleti érdekei másodlagosak. A ma még nem olvasó vagy alig olvasó tömegek olvasóvá nevelése — persze — nem lehet az egyébként is sokoldalúan foglalkoztatott pedagógusok, vagy csakis a pedagógusok feladata. Sokkal rendszeresebb, hatékonyabb könyvpropagálásra van szükség. Személyes tapasztalataim alapján állítom, hogy a könyvpropagólás és különösen a hazánkban kiadásra kerülő magyar könyvek propagálása teljesen elégtelen. Egyetlen példa. Állandó vásárlója voltam több szlovák könyvsorozatnak, aztán egyiket-másikat — különféle okok miatt — lemondtam. Ez évekkel ezelőtt történt, ám még ma is kapom évről évre a kiadói tervüket, toborzó-anyagaikat, új jelentkezési lapjukat arra az esetre, ha ismét be akarnak lépni a sorozat állandó vásárlói közé. Évekkel ezelőtt megszakítottam tagságomat az MKBK-ban is, mert akkor olyan könyveket adtak ki e sorozatban, amelyek nagy része könyvtáramban — más kiadóktól — már megvolt. Am az MKBK azóta semmiféle információs anyagot, tájékoztatást, újabb belépési nyilatkozatot nem küldött. Befejezésül szeretném leszögezni, hogy bár fentebb leírt gondolataim talán azt a látszatot kelthetik, hogy nem értek egyet Koncsol László szellemesen, okosan kifejtett érvelésével és kétségtelenül hasznos kezdeményezésével, lényegében tulajdonképpen mégis egyetértek és üdvözlöm ezt a kezdeményezést. Szerény véleményem tolmácsolása által csak arra szerettem volna felhívni az ügy iránt érdeklődők és lelkesedők figyelmét, hogy ezen a téren nem elég csak á jövőre gondolnunk (amint azt Koncsol László oly rokonszenvesen teszi), hanem figyelmünket a jelenre is rá kell irányítanunk és a jelen iskoláskoron túllevő emberét is be kell vonnunk a szellemi értékek, az irodalom iránt érdeklődők népes táborába. Nem lenne helyes, ha ma, több mint 30 esztendővel a februári győzelem után és az általa megindított kulturális forradalom soha nem látott vívmányainak láttán a letűnt idők átkos örökségére hivatkozva kirekesztenénk a szocializmus által biztosított szellerpi gazdagodás lehetőségeiből azokat, akik a mai iskolásoknál régebben születtek. S ha ezt az érvelést elfogadjuk (s miért ne fogadhatnánk el?), akkor az ajánlott mozgalom lobogójára ezt a jelszót kell írnunk jól látható, nagy betűkkel: „A KÖNYV - MINDENKIÉ!" SÁGI TÓTH TIBOR HARMINC ÉV A NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN A CSEAAADOK MEGALAKULÁSÁNAK 30. ÉVFORDULÓJÁRA AAEGHIRDETETT KÉPES VERSENY Nemrégen megalakult a CSEMADOK szervezeteihez tartozó közművelődési klubok munkáját irányító központi klubtanács, örvendetes dolog, hogy ezek a klubok egyre népszerűbbek, s az utóbbi hónapokban jónéhány alakult. A CSEMADOK Központi Bizottságának Központi Közművelődési Klubtanácsa már másodszor hívta meg a közművelődési klubok vezetőit országos szemináriumra, s legutóbb a kétnapos értekezleten a klubvezetők előadásokat hallgattak meg és kicserélték tapasztalataikat. Mindenképpen jó tudni, hogy a közművelődési klubok egyre többet hallatnak magukról, sokrétű kulturális munkát végeznek, vonzzák és tömörítik a tenni vágyó fiatalokat és idősebbeket. KÉRDÉSEK: 1. Hány közművelődési klub működik szövetségünkben? (5-8-11) 2. Nevezzen meg legalább négy CSEMADOK közművelődési klubot. 00 • 3® VERSENYSZELVÉNY CSEMADOK 15
