A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-05 / 18. szám

MÁTYUSFÖLD JÖVŐT ÍGÉR

HAz ország legnagyobb falusi jellegű települései közül kettő a Mátyusföld tartozéka. Negyed és Vágfarkasd. Mindkét falunak sok a rendhagyó tulajdonsága. Mindenekelőtt az, hogy a látszat szerint a két falu tulajdonképpen egy falu — méghozzá majdnem arányos osztódásban, mert hiszen Vágfarkasdnak Negyed nem csupán a negyede, hanem majdnem a fele.

A két falu névtáblája oly közel áll egymáshoz, mint menyasszony és vőlegény az anyakönyvvezető előtt, amikor gyűrűt váltanak. Amúgy „szembe babám" módra. A köztes helyen alig fér el egy parcella, illetve csak úgy fér el, hogy a rajta álló ház hovatartozási illetősége joggal vitatható. Zörgetem is a ház kapuját a válaszért, de úgy látszik, senki sincs otthon.

Vágfarkasd és Negyed közeledése hosszú évtizedek óta fennálló folyamat s gyanúm szerint sosem a két falu lakosságának patriotizmusa vagy egybeolvadási készsége szabályozza ennek mechanizmusát. Mindig is sok volt köztük az azonosság. A farkasdiok és a negyediek a nagyapák emlékezete óta híres zöldségtermelők voltak s a két falu tulajdonképpen a zöldségből élt, abból duzzadt ily nagyra s a zöldséges-földben „gyökeredzik" Farkasd és Negyed gazdagságának, jómódúságának legendája is.

Ez a legenda nem is legenda igazán. Valóság inkább. Az előzményeknek ugyanúgy külön regénye van, mint a jelennek. Az itt élő „fóliázok" ezreiről manapság valóban legendák járnak s hírük túljut a Mátyusföld megrajzolhatatlan határain. Milliomosok — mondják róluk megfellebbezhetetlen magabiztossággal s persze némi irigységgel is a szűkebb környéken. Rengeteg emberrel találkoztam eddig, akinek „megbízható forrásból" származó értesülései voltak a farkasdiak és a negyediek milliós bankbetétjeiről, nem is

beszélve persze a takarékpénztárak tudtán és páncélszekrényein kívül elhelyezett összegekről. E legendákat igazoló vagy cáfoló tájékoztatással — adatok híján nem szolgálhatok. Annyi bizonyos, hogy a szárnyanőtt számokat valamennyivel el kell osztani. Es az is bizonyos, hogy a szóbanforgó két nagyközségben alig akad ház, amelynek kertjében és felásott udvarán ne állna fóliasátor, ami nyilvánvalóan jobban jövedelmez, mint tegyük fel: a gyári munkapad. Persze meg kell dolgozni a fóliák alatt. . . persze a piaci igényeknek kedvező a kistermelői zöldség . .. persze a jövedelemelosztódás ... persze ez .. . meg persze az. Én ezt most itt nem is kívánom firtatni. Egyébként is, a kérdés bonyolult és meglehetős nehéz lenne adatok híján állást foglalni. Annyi bizonyos hogy a két falu szövetkezete egy ideje most már egy szövetkezet, méghozzá hatalmas mezőgazdasági nagyüzem, amelynek nem csak perspektívája, múltja is komoly. Kétségtelen, hogy zöldségben, húsban, tejben, gabonában egyaránt sokat tettek le és sokat tesznek még le a népgazdaság asztalára. Mint ahogy az sem vitás, ez utóbbi az igazán fontos.

Mátyusföldi szövetkezetét látni mégsem maradok a szóbanforgó helyen. Talán azért is, mert az említett körülmények miatt a példa nem lenne igazán tipikus. A Vágfarkasd alatt ingázó komphajóval átmegyek a Vágón s azt hiszem, hogy amikor partra lépek, máris a sókszelőcei határban vagyok. Az öreg révész korrigálja a tévedést s elmondja; a farkasdiak és a negyediek közös szövetkezetének még a Vág túloldalán is vannak területei, gazdasági épületei. A sókszelőcei határ csak azon túl kezdődik.

Sókszelőcén nem a Csontkovácshoz megyek, bár tudom, leginkább ő tette „híressé" a falut, s nem túlzók, ha azt mondom: Európa-szerte. Naná hogy tudom, hiszen e hírverésben magam

vagyok a legnagyobb ludas. Hány éve is? Bizony tizennégy éve már, hogy a Hétben riportot írtam Pista bácsiról s Csontkovácsnak titulálván őt — a „keresztapja" is lettem egyúttal. Ennyi esztendő után sem tudom eldönteni, vajon jól tettem-e akkor hogy egy riportban „felfedeztem" valamit, amiből példátlan szenzáció lett, az akkori szenzációból pedig „ipar" kerekedett az esztendők folyamán. Erről egy szót se többet. Különben is — Farkasdról, Negyedről szólván valami fontosat kihagytam: ottjártamkor adták át a két falu közös, harminchárom tantermes iskoláját, amely természetesen a két falu határmezsgyéjére épült, akárcsak néhány évvel ezelőtt az egészségügyi központ. Mindkettő párját ritkítja a maga-' nemében s mindkettő egyaránt van közel vagy messze a farkasdi s a negyedi iskolásnak, betegnek. Nem is lehetne másképp, mert hiszen így igazságos. Most már csak egy helyi autóbuszjárat kellene, mert hiszen e két településen belüli távolságok igencsak megkívánnák. Fel is vetettem valakinek az ötletet, de kinevetett, mondván, minek oda a helyi autóbuszjárat, ahol az autók száma kiugróan magas.

Sókszelőcén tehát nem a Csontkovácsnál jártam. Tamaskovics Károlyt kerestem meg, a szövetkezet régi elnökét, akit a régi irodaházban nem találtam. Mióta utoljára jártam a faluban, nagyon sok minden történt. Új irodaházat épített a szövetkezet s Mari néni, a szövetkezeti konyha felejthetetlenül tréfáskedvű szakácsnője is nyugdíjba vonult. Persze a változás e két eseménye között zajlott le az igazi változás egy része. Erről beszélgetek az elnökkel, aki rengeteg dolga ellenére is több mint egy fél napot tud szentelni az újságírónak — pedig mi sem áll tőle messzebb, mint a hiúság. Mindez csak azért érdemes a szóra, mert hovatovább, hasonló helyeken

A HALHATATLAN JÓKAI

Jókay József és Pulay Mária házasságából született 1825 február 18-án Komáromban. A széltől is óvott gyermek felnőtt korában is sokat megőrzött — egészen haláláig — ártatlan, jóhiszemű lelkűidéből.

Komáromi iskolaévei után a pozsonyi evangélikus líceumba küldték, majd két év után tizenhat éves korában a pápai református főiskolában folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett meg Petőfivel. 1842 őszén a kecskeméti jogakadémia hallgatója lett és 1844-ben itt megszerezte diplomáját. Kecskeméten már bontogatni kezdte írói szárnyait. Azután újra Komárom, ahol joggyakornoki idejét töltötte, majd 1845- ben Pesten ügyvédi vizsgát tett. De nem volt nagy kedve ehhez a pályához és már mint fiatal ügyvédnek, jelentek meg írásai folyamatosan Vachot „Pesti Divatlap"-jában, Petrichevich Horváth „Honderű"-jében és a Frankenburg által kiadott „Életképek"-ben. Közben lelkesedés nélkül ügyvédkedett. Egy alkalommal, amolyan „fülemüleszerű” perben vesztes lett és a bíráskodás, a jogszolgáltatás komolytalanságát látván, félretette az ügyvédi diplomát. Végleg az irodalom mellett döntött.

Minden a legjobb úton haladt; a közműveltség Magyarországon emelkedett, az írók munkáit a közönség kereste és olvasta, amikor ezzel egyidőben a Kárpát-medencében 1848-ban beköszöntött a népek tavasza, amely Jókait is a forradalom oldalára állította.

Eközben egy másik — belső, lelki — forradalom is lezajlott a 23 éves ifjú szívében, — a szerelem lázadása. Családjának, sőt némely barátjának a tiltakozása ellenére feleségül vette o nála nyolc évvel idősebb drámai színésznőt, Laborfalvi Rózát. Róza nemcsak idősebb volt, de már tizenhat éve anya is. Ezt a tényt Laborfalvi eltitkolta Jókai előtt, de amikor mégis kiderült, a fiatal írót ez nem befolyásolta házassági szándékában. A gyakorlatias és jó háziasszony Laborfalvi Róza minden terhet leemelt az író válláról, hogy idejét, tehetségét, teljesen az irodalomnak szentelhesse. A szabadságharc elbukott és Jókai is a kivégzendők listáján szerepelt és ha Haynau gyilkos szándéka eléri, nem csak a magyar, de a világirodalmat is súlyos veszteség érte volna. Felesége azonban cselekedett. Észak—Magyarország egy kicsiny hegyi falujába, Tardonára menekítette, majd Klapka-féle „komáromi menlevelet" szerzett a számára, amellyel már előjöhetett rejtekhelyéről. A kis község túlnyomóan szlovák lakossága jól tudta, ki a bujdosó, de egy sem akadt, aki feljelentette volna. Tardonán pihent a toll, de itteni élményei alapján írta meg a „Barátfalvi levita"-t. Tardonáról az út Budára vezetett, ahol a hegyek-erdők mélyén visszavonultan élt és írt.

12