A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-05 / 18. szám
KORTÁRSAINK VOJTECH MIHALIK A második világháború után indult szlovák költőnemzedék egyik legkiemelkedőbb alakja, Vojtech Mihálik, 1926. március 30-án született a galántai járásban, pontosabban Dolná Streda községben. Általános iskolába Szereden járt, gimnáziumi tanulmányait pedig Trnavában (Nagyszombatban) végezte. A felszabadulás évében, 1945- ben érettségizett. Ezután a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának szlovák-filozófia szakos hallgatója lett. Tanulmányai befejeztével a Slovenský spisovateľ kiadóvállalat szerkesztője, majd — köt esztendeig — a prágai Československý vojak című hetilap szerkesztője volt. 1951 és 1959 között a Szlovákiai írószövetség titkári tisztségét töltötte be. 1969-ben az írószövetség elnöke lett, s ugyanebben oz évben a Nemzetek Kamarája elnökévé is megválasztották. Ez utóbbi tisztséget 1971-ig látta el. Ma a Slovenský spisovateľ kiadóvállalat igazgatója. Mihálik lírájában három fejlődési szakaszt különböztethetünk meg. Az első köteté, az Angyalok (Anjeli, 1947) még kimondottan vallásos (katolikus) verseket tartalmaz. Következő kötetében, a Plebejus ing (Plebejská košeľa, 1950) címűben viszont már a szociális mondanivaló dominál, a költő tehát — aránylag rövid idő leforgása alatt — jelentős világnézeti és vilógszemléleti változáson ment keresztül. Ehhez a fejlődéshez természetesen az 1948-os februári események is hozzájárultak. A költő első két kötetét azonban mégsem tehet szigorúan elhatárolnunk egymástól: mindkettőben megtalálható a humanizmus, amely Mihálik költészetét mindmáig jellemzi. A költő következő fejlődési szakasza időben az ötvenes éveket foglalja magában. Ezt az időszakot röviden a következőképpen jellemezhetjük: Mihálik eddig szocialisztíkus jellegű költészetét felváltja a miháliki szocialista líra. A sematizmus természetesen Mihálik verseiben is érezteti hatását. Ekkori kötetei: Éneklő szív (Spievajúce srdce, 1952), Felfegyverzett szerelem (Ozbrojená láska, 1953), Nem halok meg szalmán (Neumriem na slame, 1955). Az 1960-ban megjelent Archimédesz körei (Archimedove kruhy) és a Fellázadt láb (Vzbúrený Jób) című kötetek már arról tanúskodnak, hogy ismét új égtájak alá érkezett a költő, új fejlődési szakasz kezdődik költészetében: a rétorikus és polemikus jellegű költészetről a reflexív szocialista költészetre tér át. Ugyanokkor témaköre is kiszélesül: écdeklődésének középpontjába, lírájának előterébe világnézeti, főként pedig erkölcsi problémák kerülnek. A férfi és a nő kapcsolatán keresztül az embert kívánja ábrázolni. 1963-ban megjelent Vadalma (Trpky) cimű kötetében nagyon sajátos kísérletre vállalkozik: beleéli magát a nő lelkivilágába, s olyan hétköznapi tragédiákat ir meg, amelyek másoknak talán fel sem tűnnének. A kötet verseivel kapcsolatban megjegyezzük, hogy maga a költő nem is verseknek, hanem morális-szociális jegyzeteknek szánta azokat, az olvasóközönség azonban a kötet minden egyes „jegyzetét" versként értékeli. Az Appassionato (1965) és a Menekülés Orleusz után (Útek za Orfeom, 1965) című köteteiben ugyancsok a szerelem, a férfi és a nő kapcsolata jelenik meg. De míg a Trpky objektívabb, epikusabb jellegű verseket tartalmaz, az Appassionatában a költői szubjektum, a líraiság uralkodik. Az 1975-ben megjelent A tizenharmadik szoba (Trinásta komnata) című kötet Mihálik eddigi költészetének a csúcspontját jelenti: filozófiai, erkölcsi és művészi szempontból egyaránt. A kötet Mihálik lírájának annak a pólusára épül, amelyet szubjektívnak nevezhetnénk: a költő emberi bátorságára. Mert óriási bátorság kell ahhoz, hogy mindent olyan realista módon — szinte kérlelhetetlenül realista módon —, illúziók és bármifajta szentimentalizmus nélkül nézzen és lásson, Az elmondottakat összefoglolvo hogyan jellemezhetjük hát Vojtech Mihálik költészetét? Mindenekelőtt a humanizmus, az etikai érzékenység, a költő személyiségének oz ember és általában oz emberek felé fordulása, az „individuális" meg a „társadalmi" dialektikus egysége azok a lényeges tulajdonságok, amelyek Mihálik líráját meghatározzák. Ezen kívül elmondhatjuk róla, hogy költői képei konkrétak, szinte megfoghatók. „A versnek kis drámának keff lennie" — vallja, s költeményei arról tanúskodnak, hogy ezt az elvet nemcsak hangoztatja, hanem következetesen be is tartja. Az irodalomról és a művészetről való elmélkedéseit egyébként 1973-ban publikálta Človek proti slepote (Ember a vakság ellen) címmel. A kötetben olyan fontos és aktuális kérdéseket feszeget, mint amilyen például a társadalom és a művészet viszonya, az irodalom társadalmi elkötelezettsége, a költészet sajátossága stb. Fordítói tevékenysége ugyoncsak említésre méltó. Az ógörög Szophoklész Oidipusz királyát, Arisztophonész Lüszisztratéját, a római Ovidiusnak a szerelem művészetéről vallott nézeteit, a francia Moliére-t az ő tolmácsolásában ismeri a szlovák olvasó. Francesco Petrarco Laurához írt szonettjeit szintén ő fordította szlovákra. A magyar olvasóközönség eddig — tudomásunk szerint — két Mihálik-kötetet kapott kézhez (mindkettő válogatott verseit tartalmazza): az egyiket 1958-ban adta ki a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó Évek múltán címmel, Fügedi Elek fordításában, a másikat ugyancsak ez a kiadó jelentette meg 1966-ban, Vojtech Mihálik címmel, a „Modern szlovák líra kincsesháza” sorozatban, Zádor András fordítósában. MELAJ ERZSÉBET Vojtech Mihálik versei: A KÖLTÉSZET A költészet, e megérett asszony naponta elénk rakja a szokás elemózsiáit. Szeretőből hitves, ejh! Szívesen meghallgatja vallomásainkat, pontosan följegyzi a csillogó versek költségvetését s poros mosollyal sustorog. Hűséges, mint bárki, reménye-vesztett, szelíden s lágyan bukik aló ráncainkba, miénk marad a hangja, ám szeme a szilaj távolt lesi. Látod-e? Látod-e? Ritkán veszed észre. Pedig így igaz. A költészet, e megérett asszony, naponta fölkínálja a részvétet, az emlékeket, a bölcsességet, ám szeretni, teljes szívből szeretni csak a fürtös ifjakat tudja, atléta-becsvágyukat, akadályok fölött villámló lábikrájukat, kakas-éneküket. Látod-e? Lótod-e? Ritkán veszed észre. Pedig így igaz. A költészet megkapaszkodik, odacsapja az aranyvágót s elillan nemes gondolataink elől, melyek hálóköntösben téblábolnak o szobában s bámulják tehetetlen, híres metaforáik törmeléke hogyan csöpög, csöpög a papucsukba. INZERÁTUS Elcserélnék egy nagy lokást, elcserélném két kisebb lakásra. Elcserélném a hazugságot, mely boldogságra hasonlít, a magány igazára, album-fotók szétnyirósóra. Fölajánlok napfény-komfortot, három szoba életet. Az elsőben kancsók csendülnek, menyasszony-fátylam hahotázik, gyerekeket kutatok a másodikban és ráncokat lelek, a harmadikban összetört, néma tányérok. Elcserélek egy nagy lakást, két kisebbre cserélem. Fölajánlom a reményt ozoknak, akik e lakásba szeretetet visznek, de vigyázat, nem tépni kétféléi, nem akarni mindent egymagánknak belőle, különben ily tágas lokás is szűkké válik. Fölajánlom még az álmokat is, noho nem tudom mór, nincs ró időm, becsomagolni, de biztos itt függenek valahol, bizonyosan meglelhetők. Fölajánlom a konyhát, a fürdőszobát, a központi fűtést s a gázt — az elől kell elmenekülnöm. (Cselényi László forditásoi) A SZÜZEK A KAPUKBAN TŰNNEK EL A szüzek a kapukban tűnnek el, mór elhatározták magukat, ám tekintetük még végigpásztázza az utcát, kémlel, hátrál, hogy megbotoljon és elessen. És a kapu mögött vár egy forró kéz és a szüzek lépkednek fölfelé a lépcsőn, asszonyiságuk, vágyóik, bánatuk egéig, válluk remeg, akár a mentő létra melyen lépkedtek tegnapi álmukban, visszafelé lépkedtek, a tűzvészig. Hosszabb a rettegés egy perce, mint a boldogság órái. A szüzek megállnak az ajtóban, Nem-üknek támaszkodnának. óm a Nem mór az utca csúszdáin csatangol. Csattan a kulcs a zárban, akár egy vidám csók. A cipők, megriadt mocskakölykök, az ágy alatt lapítanak, egymásnak dőlve. És a szüzek a székre dobják a harisnyát, amely sima és pontos, mint a hajfonat, ledobják blúzukat, a szoknyát s a szorongást s idegen kezekre hajolnak, hogy igyanak a fájdalomból, amely énekel. Ha oz alma lehull, benne van az egész fa bölcsessége s kora. S már asszonyok lépdelnek lefelé a lépcsőn, büszkén, dicsfényben szeretnének az utcára lépni, ám térdük elárulja őket, az utca, mint egy expressz, dübörög, fölötte cikázik a hold. nem hold az, az ő érett tekintetük az, borzalommal s kacajjol sikoltó ismeret. Hogy hiányzik nekik a vállunk ilyenkor, hogy taszítja őket! Ragadozók, az ablakból figyeljük nehéz járásukat, s csak a hajukat látjuk, mely sima és pontos, akár a harisnyájuk, melyet ottfeledtek a széken, s amely odaadón csüng a cigarettafüst és a hátunk mögött. 11
