A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-05 / 18. szám

ORDÖDY KATALIN KEREKES KÚT Imre nem akarta átadni magát a képzelgésnek. * Hallani akarta saját hang­ját. elűzni vele a látomást. — Sajnos, azt hiszem, meg kell kez­denünk a búcsúzást — Munkám — támadt Verának hirte­len ötlete —, ha nem ragaszkodsz hozzá, elvihetném azt a szép rózsakvarc kristályt is, amelyet az a brazil mérnök hagyott itt egyszer apának? — Vidd csak — egyezett bele készsé­gesen Margit. Átvillant agyán, hogy a finom művű, rézkeretbe foglalt kis bőr­dobozt a kristállyal Zsófia évek óta kézimunkakosarában tartotta. Befedték a himzőfonaiak, pamutok, meg is feled­kezett róla. Hogy lehet, hogy Verának eszébe jutott? Biztosan kotorászott any­ja holmija között Ezt a szokását még süldő lány korából ismerte. — Mindent vihettek, hisz minden a tiétek — mond­ta. Őszintén gondolta, s nem értette, miért lett a szája íze mégis keserű. Nézte a sürgölődő'családot, a készü­lődés mozdulatait, az indulás előjáté­kát, s felfedezte, hogy a perc, amelytől úgy félt, nem jelent számára fájdalmat. Zsófi gyerekei, unokái... Mi történt? Miért olyan idegenek egyszerre? A szép Géza, akit annyira várt, s aki tüntető becsben tartja o süteményes csomagot, aki a konyhában az előbb összecsókol­ta, és a Kugler-szeleteket elnevezte Margit néni-szeleteknek, mit vétett, hogy nem tudja őt azonositani azzal a Gézával, akit oly régen nem látott, s akire oly gyakran gondolt, A kedves Erzsébet finom ajándékai, csupa hiúság egy öregasszony számára, mégis kincs­ként rakosgatta be fiókjába: egy Yves Rocher flakon, egy álomszép kasmír­kendő, egy finom szálú fekete pulóver és hat pór pókhálóvékony selyem­­harisnya. Erzsébet szives meghívása .. . Aminek meg kellett történnie, meg­történt. A feszültség elmúlt,. minden jelentőségét vesztette. Úgy érzi magát, mint a léggömb, amelyből kiengedték a levegőt. Kora reggel még azt kívánta, bár maradnának vele még egy ideig, oly jólesett látni az élettel teli házat. Vala­mit remélt talán tudat alatt, s ez a reménye szertefoszlott. Vajon mi is le­hetett az a reménység? Margit volt az örökké mozgó, az állandóan tevékenykedő e pár nap alatt, s most csak állt, nézte a készü­­lődőket. Elsőnek Vera állt eléje, hogy megölelje. A szeme körül vörös volt a bőr. Könnyen állt nála a sírás, de most mégis tartotta magát. — Munkám édes, azonnal tudasd, ha szükséged van a segítségemre, ahogy ígértem, szabadságot veszek ki és le­jövök. Koszi mindent a többiek nevé­ben is. Valér kifogástalanul udvarias búcsú­zása most talán egy fokkal hangsúlyo­zottabban az. mint máskor. S már Gerda öleli. — Juj, én a legszívesebben még ma­radnék ... Olyan jól éreztem itt ma­gam. De hát menni kell — és sajnál­­kozóan forgatta szemeit. Egy gyöngéd csók az arcra, s már Erzsébet fogja, szorítja meg a kezét. Hálás köszönet és a szívélyes meghívás ismétlése. Arca mindkét oldalán egy csók. — Mi úgyis nemsokára találkozunk. — Margit néni, ugye, hamarosan lát­ni fogjuk? Az ikrek már az udvaron voltak, se­gítettek Gerdáék csomagjait berakni a kocsiba. — Nehéz napok voltak, Margit néni, most pihennie kell, mi a hét végén ki­jövünk — öleli át Emmi. Géza átkarolja és magához vonja. — Isten bocsássa meg, drága anyuka nincs többé, én mégis boldog voltam itthon ez alatt a pár nap alatt. Fáj, hogy itt soha többé nem jöhetünk össze. Igen, ebben az egy dologban egyet­ért Gézával. Megsimogatja a hozzá hajló fejet, s csaknem meginduftságot érez. öccse után küldött pillantása el­fogja Géza arcán a mosolyt, Verus mondhat neki valami mulatságosat. Mindketten nevetnek, s ő ismét nyu­godt. Az ebédlőben már csak Imre motoz, összeszedi az asztalon heverő fény­képeket. Reggeli közben nézegették, cserélgettek is egymással. Az egyik le­esett, s elbújt valahol a dívány mögött. Na, végre sikerült előkotorni. — Margit néni — mondja —, holnap, legkésőbb holnapután itt leszek, hiva­talos minőségben is. Az egyik mérnök­kel kell kijönnöm. Akkor majd elviszem a karosszéket is. most úgysem férne el a kocsiban. Ne nyugtalanítson semmi, majd én mindent elintézek. Kezet sem ad, úgy megy el, mint aki csak fél lábbal távozik. Ez megnyugtat­ja. Kimegy Imre után az előszobába, míg az öltözik, magára kapja ő is a báránybéléses házi bekecsét, és kilép­nek az udvarra. A többiek már elhe­lyezkedtek a kocsikban, csak Imrére várnak. Még egy utolsó integetés, búcsúkiál­tások, $ a kocsik megmozdulnak. Abban a sorrendben indulnak, ahogyan jöttek. Elsőnek a mélyvörös Zsiguli fordul a kerti útra, aztán a svájci kocsi, nem is tudja, miféle, végül a fehér Skoda. Követi őket a vasrácsos tárt kapuig, ott megáll. Több gázt adnak a kocsik­nak, s azok fürgén rátérnek az ország­úba. Libasorban, sebesen gördülnek, s egykettőre eltűnnek a szeme elől. Szétnéz a megszokott tájon: az út, né­hány jegenye, a dohányföldek, távoli bokrok s mögöttük a falu templom­­tornya. Sehol semmi mozgás. Való igaz, hogy itt voltak? Ha a friss keréknyomok nem bizonyítanák, talán el sem hinné. Becsukja a kaput, befelé indul. Firtuszné a konyhoajtóban várja. — Egyedül maradtunk. — Hangja a helyzethez illően melankolikus. Szoknyája zsebébe nyúl, s előhúz né­hány papírpénzt. — Nézze, kisasszony, milyen gavallé­rok voltak. — A melankóliának nyoma sincs, elégedett arccal visszagyömöszöli a pénzt a zsebébe. - Tudja - mondja jóindulattal —, arra gondoltam, hogy ha nem akarná ma az éjszakát egyedül tölteni, hót éppenséggel itt aludhat­nék ... Csak előbb telefonálok az uramnak, hadd tudja meg a jó hírt. A mérnök úr megmondta, hol kell kér­nünk a hivatalos engedélyt. Azt is meg­ígérte. hogy szól majd az érdekünkben. Firtuszné keresi a kedvét. — Ha volna kedve, délután elkísér­ném a temetőbe. — Nem — feleli —, a gyerekek útköz­ben megállnak, s elmennek a sírhoz. Én ma nem megyek. — Persze — hagyja jóvá azonnal Fir­tuszné. - Ma csak pihenjen. Én mind­járt elkészülök, aztán, ha akarja, haza­megyek, ha akarja, itt maradok, ahogy mondtam. Biztosan segíthetek még valamiben. Nem kell csomagolni? — Csak menjen nyugodtan haza, ha végez — Margit hangja szinte sürgeti. — Ha szükségem lesz magára, majd értesítem. Felsietett a szobájába, egyedül akart maradni. Leült az ablak melletti karos­székbe, ahol szabad idejében olvasott vagy kézimunkázott. Sohasem kerültek ki keze alól olyan remekek, mint Zsófiá­nak, no de hol volt neki annyi ideje pepecselni? Kivette a doboz bonbont, Gerda ajándékát. Nézegette a doboz fedelének gazdag, aranyozott díszíté­sét, eltávolította a pecsétet és kinyi­totta. Elgyönyörködött a különféle for­májú, díszítésű, csomagolású bonbo­nokban, aztán kiválasztott egyet, man­dula volt a tetején, és betette a szá­jába. ízlelgette, forgatta, ínyén meg­érezte a narancsos marcipán édességét. Kifut alólam a ház, gondolta. Ez töl­tötte el, kötötte le s űzte el másra irá­nyuló gondolatait. Nem érzékelte az idő múlását, csak akkor mozdította fejét az ajtó felé, mikor halk kopogás után Fir­tuszné belépett. — Elkészültem. Margit felállt, kifizette, lekísérte az asszonyt, és bezárta utána az ajtót. Azután rakosgatott, csoportosította sze­mélyes holmiját, mit tart meg, mit se­­lepez ki. Mintha türelemjátékot játszott volna: valamit átrakott, amoda tett, visszahozott. Aztán egyszerre belemart az éhség. Éjjeli tizenkettőt mutatott az óra! Lement, hogy bekapjon valamit. A konyhaasztalon Firtuszné akkurátuson megterített neki ebédre, várta az egy­másra rakott lapos- és mélytányér, szalvéta, evőeszköz, vizes- és boros­pohár, egy kis cserépkorsóban még barka is volt az asztalon. Megenyhül­­ten gondolt a haszonleső Firtusznéra: őt is meg lehet érteni. Kenyeret szelt, a fiókba nyúlt merő­kanálért, hogy a töltött káposztából szedjen. Az ezüst merőkanál akadt a kezébe. Hát erről megfeledkeztünk. Ez végképp itt maradt. Ez az én hozomá­nyom, gondolta. Tartotta, forgatta a kanalat maga előtt. Az én hozomá­nyom, a hozományom! Érezte, ostoba és teljesen értelmetlen a gondolat, mégis minduntalan ez zsongott a fejé­ben: a hozományom!... Eh! Fogta a kanalat, megmerítette q hideg töltött káposztában, szedett a tányérra, s a reggeli óta tartó böjt véget ért. A szobájába visszaérve rámeredt a kirakóvásárra, amit csinált, és remény­telennek érezte, hogy valaha is végle­ges rendbe tudja tenni a sorsára vára­kozó sok apróságot. Képtelen volt ve­lük tovább foglalkozni. Kimenekült a fürdőszobába, lemosakodott, s észre­vette a szanaszét hagyott idegen hol­mit. Egy hajnecc. Melyiké a három asszony közül? Egy kerek, nagyító zseb­tükör, egy kis tégely: Dry Flowers, áll rajta arany betűkkel. Kinyitja, illat árad belőle. Mintha szőlőzsír volna benne. Végighúzza a keze fején, aztán kezét az orrához emeli. Lehunyja a szemét. Virágzó, tavaszi kertben áll. Fiatalon, sudáran áll a kertben, tele várakozás­sal, valami kifejezhetetlenül szép utáni vágyakozással. A tükörből égő, sötét szempár néz rá, hervadt, ráncos arcba ágyazva. Sietve leteszi ruháit, magára rántja a hálóingét, és siet az ágyba, kezében a fűzöld tégellyel. A reggel ébren találja. 01 az ágy­ban, és furcsán érzi magát. Nem tudja, mihez fogjon. Munka ugyan akadna elég, de kötelessége, időre beosztott tennivalói nincsenek. Azt a munkát ve­szi előbb kézbe, amelyikhez éppen kedve van. Nem jó érzés. Bizonytalan­sággal tölti el, ha nincs kötelező, meg­szokott sorrend. Meleg házikabátot kap magára, bélelt papucsot, és leszalad a pincébe, hogy a fűtést beállítsa. Gon­dolatai a múlt tereit járják. Hol van­nak már a szépen összerakott fahasá­bok, a brikett, a szén, hol van Gyulus, aki ott bújt meg mögöttük napokig, s a tábori csendőrség betoppanásától rettegett az egész ház. Feladatokat szab magának, melyeket délután háromig el kell végeznie. Mert háromkor kimegy a temetőbe. Ha el­kerül innét a városba, akkor majd autó­­buszoznia kell. Három kilométer, egy kiadós séta. Pontosan háromkor elindult a teme­tőbe, kezében egy csomag, benne vastag díszgyertya, gyufa és üvegbura. Nyugodtan el akart beszélgetni Zsófiá­val, első ízben, hogy örökre lehunyta a szemét. Ballagott, .ballagott, gondo­latai lefoglalták, úgy találta, meglepő gyorsan tette meg az utat a temető kapujáig. A ravatalozó körül emberek gyűltek, látta, temetés készül. Kikerülte az embereket, véletlenül sem akart ismerőssel találkozni. Zsófika sírja a sok friss virággal messziről feltűnt. Odaért, nézte a keresztet: Öllé Ferenc-: né szül. Lovas Zsófia 1908-1976. A sír­kővön pedig: Öllé Ferenc 1900-1952. Arra valahogy nem is gondolt ide­­jövet, hogy nem lesz egyedül Zsófiá­val. Hogy hármasban lesznek. így nem lehet. Nem mondhat el mindent úgy, íhogy szeretné. Elhelyezte a gyertyát, meggyújtotta, ráborította a burát, és állt. Nézte a virágokat, lehajolt, megigazított egy szalagot, aztán imádkozni kezdett. A lélekharang szólt, a temetés már folyt. Zsófikó, mondta végül, én már me­­qyek. Megtettem mindent, amit tehet­tem. Ami volt, azon változtatni nem lehet. Nyugodjatok békében, vette bele Ferencet is a búcsúba. (Folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents