A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-05 / 18. szám
ORDÖDY KATALIN KEREKES KÚT Imre nem akarta átadni magát a képzelgésnek. * Hallani akarta saját hangját. elűzni vele a látomást. — Sajnos, azt hiszem, meg kell kezdenünk a búcsúzást — Munkám — támadt Verának hirtelen ötlete —, ha nem ragaszkodsz hozzá, elvihetném azt a szép rózsakvarc kristályt is, amelyet az a brazil mérnök hagyott itt egyszer apának? — Vidd csak — egyezett bele készségesen Margit. Átvillant agyán, hogy a finom művű, rézkeretbe foglalt kis bőrdobozt a kristállyal Zsófia évek óta kézimunkakosarában tartotta. Befedték a himzőfonaiak, pamutok, meg is feledkezett róla. Hogy lehet, hogy Verának eszébe jutott? Biztosan kotorászott anyja holmija között Ezt a szokását még süldő lány korából ismerte. — Mindent vihettek, hisz minden a tiétek — mondta. Őszintén gondolta, s nem értette, miért lett a szája íze mégis keserű. Nézte a sürgölődő'családot, a készülődés mozdulatait, az indulás előjátékát, s felfedezte, hogy a perc, amelytől úgy félt, nem jelent számára fájdalmat. Zsófi gyerekei, unokái... Mi történt? Miért olyan idegenek egyszerre? A szép Géza, akit annyira várt, s aki tüntető becsben tartja o süteményes csomagot, aki a konyhában az előbb összecsókolta, és a Kugler-szeleteket elnevezte Margit néni-szeleteknek, mit vétett, hogy nem tudja őt azonositani azzal a Gézával, akit oly régen nem látott, s akire oly gyakran gondolt, A kedves Erzsébet finom ajándékai, csupa hiúság egy öregasszony számára, mégis kincsként rakosgatta be fiókjába: egy Yves Rocher flakon, egy álomszép kasmírkendő, egy finom szálú fekete pulóver és hat pór pókhálóvékony selyemharisnya. Erzsébet szives meghívása .. . Aminek meg kellett történnie, megtörtént. A feszültség elmúlt,. minden jelentőségét vesztette. Úgy érzi magát, mint a léggömb, amelyből kiengedték a levegőt. Kora reggel még azt kívánta, bár maradnának vele még egy ideig, oly jólesett látni az élettel teli házat. Valamit remélt talán tudat alatt, s ez a reménye szertefoszlott. Vajon mi is lehetett az a reménység? Margit volt az örökké mozgó, az állandóan tevékenykedő e pár nap alatt, s most csak állt, nézte a készülődőket. Elsőnek Vera állt eléje, hogy megölelje. A szeme körül vörös volt a bőr. Könnyen állt nála a sírás, de most mégis tartotta magát. — Munkám édes, azonnal tudasd, ha szükséged van a segítségemre, ahogy ígértem, szabadságot veszek ki és lejövök. Koszi mindent a többiek nevében is. Valér kifogástalanul udvarias búcsúzása most talán egy fokkal hangsúlyozottabban az. mint máskor. S már Gerda öleli. — Juj, én a legszívesebben még maradnék ... Olyan jól éreztem itt magam. De hát menni kell — és sajnálkozóan forgatta szemeit. Egy gyöngéd csók az arcra, s már Erzsébet fogja, szorítja meg a kezét. Hálás köszönet és a szívélyes meghívás ismétlése. Arca mindkét oldalán egy csók. — Mi úgyis nemsokára találkozunk. — Margit néni, ugye, hamarosan látni fogjuk? Az ikrek már az udvaron voltak, segítettek Gerdáék csomagjait berakni a kocsiba. — Nehéz napok voltak, Margit néni, most pihennie kell, mi a hét végén kijövünk — öleli át Emmi. Géza átkarolja és magához vonja. — Isten bocsássa meg, drága anyuka nincs többé, én mégis boldog voltam itthon ez alatt a pár nap alatt. Fáj, hogy itt soha többé nem jöhetünk össze. Igen, ebben az egy dologban egyetért Gézával. Megsimogatja a hozzá hajló fejet, s csaknem meginduftságot érez. öccse után küldött pillantása elfogja Géza arcán a mosolyt, Verus mondhat neki valami mulatságosat. Mindketten nevetnek, s ő ismét nyugodt. Az ebédlőben már csak Imre motoz, összeszedi az asztalon heverő fényképeket. Reggeli közben nézegették, cserélgettek is egymással. Az egyik leesett, s elbújt valahol a dívány mögött. Na, végre sikerült előkotorni. — Margit néni — mondja —, holnap, legkésőbb holnapután itt leszek, hivatalos minőségben is. Az egyik mérnökkel kell kijönnöm. Akkor majd elviszem a karosszéket is. most úgysem férne el a kocsiban. Ne nyugtalanítson semmi, majd én mindent elintézek. Kezet sem ad, úgy megy el, mint aki csak fél lábbal távozik. Ez megnyugtatja. Kimegy Imre után az előszobába, míg az öltözik, magára kapja ő is a báránybéléses házi bekecsét, és kilépnek az udvarra. A többiek már elhelyezkedtek a kocsikban, csak Imrére várnak. Még egy utolsó integetés, búcsúkiáltások, $ a kocsik megmozdulnak. Abban a sorrendben indulnak, ahogyan jöttek. Elsőnek a mélyvörös Zsiguli fordul a kerti útra, aztán a svájci kocsi, nem is tudja, miféle, végül a fehér Skoda. Követi őket a vasrácsos tárt kapuig, ott megáll. Több gázt adnak a kocsiknak, s azok fürgén rátérnek az országúba. Libasorban, sebesen gördülnek, s egykettőre eltűnnek a szeme elől. Szétnéz a megszokott tájon: az út, néhány jegenye, a dohányföldek, távoli bokrok s mögöttük a falu templomtornya. Sehol semmi mozgás. Való igaz, hogy itt voltak? Ha a friss keréknyomok nem bizonyítanák, talán el sem hinné. Becsukja a kaput, befelé indul. Firtuszné a konyhoajtóban várja. — Egyedül maradtunk. — Hangja a helyzethez illően melankolikus. Szoknyája zsebébe nyúl, s előhúz néhány papírpénzt. — Nézze, kisasszony, milyen gavallérok voltak. — A melankóliának nyoma sincs, elégedett arccal visszagyömöszöli a pénzt a zsebébe. - Tudja - mondja jóindulattal —, arra gondoltam, hogy ha nem akarná ma az éjszakát egyedül tölteni, hót éppenséggel itt aludhatnék ... Csak előbb telefonálok az uramnak, hadd tudja meg a jó hírt. A mérnök úr megmondta, hol kell kérnünk a hivatalos engedélyt. Azt is megígérte. hogy szól majd az érdekünkben. Firtuszné keresi a kedvét. — Ha volna kedve, délután elkísérném a temetőbe. — Nem — feleli —, a gyerekek útközben megállnak, s elmennek a sírhoz. Én ma nem megyek. — Persze — hagyja jóvá azonnal Firtuszné. - Ma csak pihenjen. Én mindjárt elkészülök, aztán, ha akarja, hazamegyek, ha akarja, itt maradok, ahogy mondtam. Biztosan segíthetek még valamiben. Nem kell csomagolni? — Csak menjen nyugodtan haza, ha végez — Margit hangja szinte sürgeti. — Ha szükségem lesz magára, majd értesítem. Felsietett a szobájába, egyedül akart maradni. Leült az ablak melletti karosszékbe, ahol szabad idejében olvasott vagy kézimunkázott. Sohasem kerültek ki keze alól olyan remekek, mint Zsófiának, no de hol volt neki annyi ideje pepecselni? Kivette a doboz bonbont, Gerda ajándékát. Nézegette a doboz fedelének gazdag, aranyozott díszítését, eltávolította a pecsétet és kinyitotta. Elgyönyörködött a különféle formájú, díszítésű, csomagolású bonbonokban, aztán kiválasztott egyet, mandula volt a tetején, és betette a szájába. ízlelgette, forgatta, ínyén megérezte a narancsos marcipán édességét. Kifut alólam a ház, gondolta. Ez töltötte el, kötötte le s űzte el másra irányuló gondolatait. Nem érzékelte az idő múlását, csak akkor mozdította fejét az ajtó felé, mikor halk kopogás után Firtuszné belépett. — Elkészültem. Margit felállt, kifizette, lekísérte az asszonyt, és bezárta utána az ajtót. Azután rakosgatott, csoportosította személyes holmiját, mit tart meg, mit selepez ki. Mintha türelemjátékot játszott volna: valamit átrakott, amoda tett, visszahozott. Aztán egyszerre belemart az éhség. Éjjeli tizenkettőt mutatott az óra! Lement, hogy bekapjon valamit. A konyhaasztalon Firtuszné akkurátuson megterített neki ebédre, várta az egymásra rakott lapos- és mélytányér, szalvéta, evőeszköz, vizes- és borospohár, egy kis cserépkorsóban még barka is volt az asztalon. Megenyhülten gondolt a haszonleső Firtusznéra: őt is meg lehet érteni. Kenyeret szelt, a fiókba nyúlt merőkanálért, hogy a töltött káposztából szedjen. Az ezüst merőkanál akadt a kezébe. Hát erről megfeledkeztünk. Ez végképp itt maradt. Ez az én hozományom, gondolta. Tartotta, forgatta a kanalat maga előtt. Az én hozományom, a hozományom! Érezte, ostoba és teljesen értelmetlen a gondolat, mégis minduntalan ez zsongott a fejében: a hozományom!... Eh! Fogta a kanalat, megmerítette q hideg töltött káposztában, szedett a tányérra, s a reggeli óta tartó böjt véget ért. A szobájába visszaérve rámeredt a kirakóvásárra, amit csinált, és reménytelennek érezte, hogy valaha is végleges rendbe tudja tenni a sorsára várakozó sok apróságot. Képtelen volt velük tovább foglalkozni. Kimenekült a fürdőszobába, lemosakodott, s észrevette a szanaszét hagyott idegen holmit. Egy hajnecc. Melyiké a három asszony közül? Egy kerek, nagyító zsebtükör, egy kis tégely: Dry Flowers, áll rajta arany betűkkel. Kinyitja, illat árad belőle. Mintha szőlőzsír volna benne. Végighúzza a keze fején, aztán kezét az orrához emeli. Lehunyja a szemét. Virágzó, tavaszi kertben áll. Fiatalon, sudáran áll a kertben, tele várakozással, valami kifejezhetetlenül szép utáni vágyakozással. A tükörből égő, sötét szempár néz rá, hervadt, ráncos arcba ágyazva. Sietve leteszi ruháit, magára rántja a hálóingét, és siet az ágyba, kezében a fűzöld tégellyel. A reggel ébren találja. 01 az ágyban, és furcsán érzi magát. Nem tudja, mihez fogjon. Munka ugyan akadna elég, de kötelessége, időre beosztott tennivalói nincsenek. Azt a munkát veszi előbb kézbe, amelyikhez éppen kedve van. Nem jó érzés. Bizonytalansággal tölti el, ha nincs kötelező, megszokott sorrend. Meleg házikabátot kap magára, bélelt papucsot, és leszalad a pincébe, hogy a fűtést beállítsa. Gondolatai a múlt tereit járják. Hol vannak már a szépen összerakott fahasábok, a brikett, a szén, hol van Gyulus, aki ott bújt meg mögöttük napokig, s a tábori csendőrség betoppanásától rettegett az egész ház. Feladatokat szab magának, melyeket délután háromig el kell végeznie. Mert háromkor kimegy a temetőbe. Ha elkerül innét a városba, akkor majd autóbuszoznia kell. Három kilométer, egy kiadós séta. Pontosan háromkor elindult a temetőbe, kezében egy csomag, benne vastag díszgyertya, gyufa és üvegbura. Nyugodtan el akart beszélgetni Zsófiával, első ízben, hogy örökre lehunyta a szemét. Ballagott, .ballagott, gondolatai lefoglalták, úgy találta, meglepő gyorsan tette meg az utat a temető kapujáig. A ravatalozó körül emberek gyűltek, látta, temetés készül. Kikerülte az embereket, véletlenül sem akart ismerőssel találkozni. Zsófika sírja a sok friss virággal messziről feltűnt. Odaért, nézte a keresztet: Öllé Ferenc-: né szül. Lovas Zsófia 1908-1976. A sírkővön pedig: Öllé Ferenc 1900-1952. Arra valahogy nem is gondolt idejövet, hogy nem lesz egyedül Zsófiával. Hogy hármasban lesznek. így nem lehet. Nem mondhat el mindent úgy, íhogy szeretné. Elhelyezte a gyertyát, meggyújtotta, ráborította a burát, és állt. Nézte a virágokat, lehajolt, megigazított egy szalagot, aztán imádkozni kezdett. A lélekharang szólt, a temetés már folyt. Zsófikó, mondta végül, én már meqyek. Megtettem mindent, amit tehettem. Ami volt, azon változtatni nem lehet. Nyugodjatok békében, vette bele Ferencet is a búcsúba. (Folytatjuk) 10