A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-28 / 17. szám

3 feíŕ ORDÓDY KATALIN KEREKES KÚT *>■>■■■ Emmi elhallgatott. Lentva­­]f Hilf lohol nyílt egy ajtó, felszű­­***** ® * rődtek a zene foszlányai, aztán ismét csukódott, és csönd lett. — Azt is mondta - folytatta Emmi hogy gyakran kellett gondolnia erre a jelenetre, s nagyon sokáig rosssz érzé­se volt. — Tudod, mit gondolok? — s Imre halkan elnevette magát. — Hogy Erzsé­bet odakinn egy kissé demokratább lett, Géza meg arisztokratább. Már amennyire ez lehetséges egy közönsé­ges Öllé esetében. Emmi mosolygott. — Viszont a gyerekek egyetértését, amint látom, semmi sem zavarja. — Nem — erősítette meg Imre. — Ugyanazokért a dolgokért rajonganak, világnézeti különbség sem választja el őket. Nincs is világnézetük. Mármint ideológiailag. Nem is értem - gondol­kodott hangosan —, én az ő korukban, érettségi előtt más voltam. Kiforrottabb, felelősséget éreztem az életünk alaku­lásáért, és bele is akartam szólni. Mi mások voltunk, Emmi, nem találod? Tudod, hogy ez néha nyugtalanít? — Szerintem nincs rá okod. Miért? Egész más az ő fiatalságuk, mint a miénk volt. Sokkal gondtalanabbak, de nem léhák. Inkább látom őket ilyennek, mint strébernek vagy képmutatónak. Léptek közeledtek. Az ikrek óvatosan nyitották az ajtót. — Alusztok már? — kérdezte halkan Agnes. — Igen, már alszunk — felelte ugyan­olyan halkan Emma. — Éppen ideje, nem gondoljátok? — Hát akkor jójci — kuncogták az ikrek, ledobálták ruháikat, és a takaró alá bújtak. Éppen csak pirkadt, de a házban már mindenütt mozgolódtak. Margit a kony­hában sütötte az útravaló Kugler-szele­­teket Gézának. A tükör szépen becso­magolva állt a munkaszoba asztalán. Mellette másik csomagban az ezüst evő­eszköz. Az udvar felől slattyogás hallat­szott. Kopp, kopp, kopp, három lépcső­fok, és Firtuszné már be is lépett a há­rom liter tejjel, még langyos zsemlék­kel és a vajjal. Letette terhét a konyha­­asztalra, magát meg az egyik hokedlire. — Nem való ez már nekem — mondta kifulladva. — De a régi barátságért az ember megteszi, amit lehet — tette hozzá. Margit csak magában mérgelődött, mert hiszen Firtuszné nemcsak a régi barátságra való tekintettel vállalta a segítséget. Nagyon is pontosan kialkud­ta az érte járó bért. Margitnak szándé­kában állt megtoldani az összeget, hi­szen annyi minden jut majd ebek har­­mincadjára. De most kedve támadt megvonni tőle adakozó kedvét. — Amíg én a reggelit készítem, le­gyen szíves, mossa el az esti edényt. Firtuszné felállt, és munkához látott. Egy ideig csendben dolgoztak. Margit hol a tejre ügyelt, hol a sütőben illa­tozó tésztára. — Hát vége a vendégeskedésnek — kezdte a beszélgetést Firtuszné. — A kis­asszony megint magára marad. Jó témát pendített meg. Margitnak eredetileg nem volt kedve a beszélge­téshez, de megoldotta nyelvét a ma­gára maradás említése. — Amíg vártam őket itt egyedül, nem éreztem, hogy magam vagyok. Annyi elintéznivaló volt a temetés körül, ké­szülődés kilenc ember fogadására .. . A mai naptól azonban félek. Úgy sze­retném, ha még itt maradnának legalább a hét végéig. — Meg étel is annyi van még ... Bele se kóstoltak mindenbe. Két napra még elég lenne. Biztosan azt várja, hogy neki adjam a maradékot, gondolta Margit. — Hiába. A munka, a munka... Mindenkinek végeznie kell a dolgát. Három nap elég kell legyen az anya temetésére. — Miért nem megy maga is a Ve­­rácskáékhoz vagy a főmérnök úrékhoz? Csak nem akar végképp itt maradni egyedül? Engem a fene megenne - rázkódott össze Firtuszné. — Nem maradok itt sokáig. A ház rövidesen lemegy. Imre öcsém mondta. Új műutat építenek itt Lehúzta a tűzről a tejet, belenézett a sütőbe, csak fél füllel hallgatta Fir­tuszné ólmélkodását. — Hogy mit nem mond! És nemso­kára? Nahát, ezt elújságolom az uram­nak. Abbahagyta a mosogatást, úgy mondta felragyogó arccal: — Mert mi szereztünk az új telepen egy kis telket. Építkezni szeretnénk. Jó, ha öreg napjaira az ember a sajátjá­ban érzi magát. Hát nem? De hogy mennyibe kerül az építőanyag, arról jobb nem beszélni. Azért vállalom el, ahol csak munka kínálkozik, mert min­den fillérre szükségünk van. Talán ha szólna, kisasszony, a főmérnök úrnak ... Esdeklő pillantásokat küldött Margit felé, s bosszankodva látta, hogy az nem is figyel rá. Óvatosan vette ki a sütőből a tepsit, az asztalra tette, s helyébe gyorsan betolta a másikat. — Jaj de gyönyörűen megsült — ha­jolt Firtuszné elragadtatással a süte­mény fölé. — Igen, szép lett — erősítette meg Margit is elégedetten. — Akkor tetszik szólni az ügyemben a főmérnök úrnak? — próbálkozott új­fent Firtuszné. — Hogy mit? Milyen ügyben szóljak Imrének? Firtuszné türelmesen ismét elmesélte, hogy építkezni akarnak, és nagyon jól jönne nekik egy kis tégla, faanyag, mi­egymás a bontásból. — Azt elhiszem — bólintott Margit. — Régi ház ez, de olyan anyagot hasz­náltak az építkezéshez, ami még ma is többet ér az újnál. Persze, hogy szólok Imrének. Két házat is felépíthetnek ebből. — Köszönöm, kisasszony - hálálko­dott Firtuszné. De biztos akart lenni a dolgában. — Ne tessék ám elfelejteni! Még ma tessék megemlíteni neki. Jó lenne talán, ha én magam is szólhat­nék. Szeretnénk elsők lenni, mert az emberek, ha megtudják, hát marni fog­ják érte egymást. — Jó, jó, szólhat maga is Imrének. Majd reggeli után. A konyhaóra kismutatója a hetesen állt, a nagymutató pedig éppen a ti­zenkettőhöz érkezett. Margit hozzálátott, hogy a reggelihez terítsen, Firtuszné pedig szaporán végezte a maga dol­gát. Madarat lehetett volna fogatni vele. Míg Margit a csészéket, evőeszközt rendezte az asztalon, lehallatszott hozzá a fenti forgalom zaja. Ajtók nyíltak és csukódtak, lépések, beszéd, vízcsobogás. Odafenn csomagoltak, készülődtek az utazáshoz. Vera, aki sietett, hogy a fürdőszobá­ban ő legyen az első, teljesen felöltöz­ve, kikészítve hajolt a kis imaszőnyeg fölé, melyet anyja után emlékül válasz­tott. Osszegöngyölte, ráhelyezte a pa­pírra, amelybe a koszorút csomagolták előző nap a virágüzletben. Spárga után nézett, de nem talált a szobában sem­mit, amivel összekötözhette volna. Valér készségesen ajánlkozott. — Várj, lemegyek a konyhába, a né­­néd, vagy Firtuszné majd kisegít. Vera felegyenesedett, pillantása a szemben levő toalett-tükörre esett. A reggel éles fénye jól megvilágította. Arca kipirult, talán a hajlongóstól. Dús, hullámos barna haja előnyösen keretez­te arcát. Bár nem lehetett éppen kar­csúnak nevezni, nem volt idomtalan. Jó vonalú lábait vizsga tekintettel forgatta, s elégedetten állapította meg, hogy még mindig a régiek. Hirtelen mozdu­lattal felrántotta pulóverét, s elöl kap­csolódó melltartóját szétnyitotta. Nagy, telt, barna bimbójú mellei ruganyoson előreugróttak. Félfordulatot tett, szem­ügyre vette oldalnézetből is, és hirtelen nagyon megsajnálta magát. Gyorsan rendbe hozta öltözékét, és a rá váró magány keserűségeire gondolt. Valér az utóbbi időben egyre kevésbé ké­nyeztette testi szerelemmel. Elképzelte az urát intim pillanatokban Klárával, hiszen biztosan jó ideje rá pazarolja gyöngédségének java részét. — Nő a tükör előtt - állított be a spárgával Valér. - Téged nemcsak kar­csúsít, fiatalít is a fekete. — Köszönöm a bókot. Valér, csak éppen az ok, amiért feketében vagyok, nem teszi alkalmassá a pillanatot bó­kolásra. Valér átkötözte a szőnyeget, válasz nélkül hagyva felesége szavait. — Amíg sor kerül a reggelire, le is viszem a csomagjainkat a kocsiba. Ne legyen rá aztán gondunk. Vera csak egy vállrándítással adta tudomásul, hogy tegyen, ahogy jónak látja. Leült az ágy szélére, szórakozot­tan reszelgette, formálgatta a körmeit. Nem akart elsőnek megjelenni a regge­linél. Gézával azonban, határozta el, ma vagy holnap egy megfelelő pilla­natban beszélek majd. Komoly meghí­vást kell kapnom tőle. Azonnal utána­nézek egy jó nyelvtanárnak. Valamics­két annak idején tanultam németül, Gézáéknak biztosan jó ismeretségi körük van ... Erzsébetet is beavatom, ha eljön az ideje. Olt az ágyon, tenyerét kifordítva szemléigette, egyformán formálta-e a körmeit, és közben egy előnyös, kívá­natos külföldi házasság lehetőségét latolgatta. Gondolatai felvillanyozták. Semmiképpen nem nyugszik bele az áldozat szerepébe, amelyre Valér lé­pése kárhoztatná. Finom módszerekkel majd húzni kell a válást addig, amíg majd neki is érdekében áll, hogy sür­gesse. Akkor már nem lesz olyan szo­morú és megalázó az egész. Kérdéses, hogy tervei szerint sikerül-e minden. A sikertelenségnek is adott néhány százalék esélyt, de ez nem ejtett csor­bát önbizalmán. Ha valami után na­gyon vágyott, azt rendszerint meg is szerezte magának. És ami nem mellékes, a riasztó űr, amely Valér távozásával fenyegette, most betöltődött a kitűzött cél elérésére szőtt tervekkel. A belépő Valérra rámosolygott, és szokott kedvességével mondta: — Te már rászolgáltál a reggelire. — Kezét nyújtotta férjének, felállt, és nyújtózott egy jóizűt. — Ideérzem a kávé remek illatát. Hát akkor menjünk. A lépcső előterében Gerdába és az ikrekbe botlottak. Azok is az ebédlőbe igyekeztek. — Ügy fáj — tette kezét a szívére Gerda —, hogy itt kell hagynom ezt a házat, és soha többé nem jöhetek vissza. Nyaranként itt tölteni egy hó­napot veletek Margit néninél, juj, az lenne finom. Az erdőn át... hogy mondtátok, hogy hívják azt a részt? — Gereblyés — segítette ki Ági. — Igen, igen. A Gereblyésen át le­menni a homokos folyópartra . .. So­sem láttam, de úgy el tudom képzelni. — Ha nyáron eljössz hozzánk, kocsi­val akármikor kimehetünk oda fürödni- ígérte Ákos. — Én már voltam itt - Gerda fel­emelte a mutatóujját, aztán Ákos mel­lének bökte. - Most nektek kell eljön­nötök hozzánk. Imre, aki már az asztalnál ült, a fia­talokon pihentette a szemét. Három jó növésű, kedves gyerek, gondolta. Gyö­keret ereszt-e köztük vajon ez a pár napos barátkozás? Géza a konyhából jött be diadalma­san a tenyerén tartott dobozzal, amely­ben a Kugler-szeleteket csak az imént helyezte el nagy gondosan Margit, aki mögötte jött, tálcán hozva a gőzölgő teát. Utolsónak Emmi és Erzsébet jöttek le a fürdőszobából, friss kölni- és fog­krémszag enyhe illata úszott utánuk. Megkezdődött a reggeli szertartás. — Ki kér kávét, ki óhajt teát? — kér­dezte Margit, készen rá, hogy meg­kezdje a töltögetést. A búcsú közelgő pillanata szándéku­kon kívül ünnepélyes légkört teremtett, mindnyájan elfogódottságot éreztek. Mintha robbantás tompa moraját hal­lották volna, mintha omló házfalak sűrű pora szállna, és asztalostul lassan be­fedné őket. (Folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents