A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
KORTÁRSAINK Vas István A költő otthonainak története pontosan nyomon követhető lírai ihletésű önéletrajzi regénysorozatából (Elvesztett otthonok; Nehéz szerelem; A félbemaradt nyomozás). Legújabb otthona, ahová másfél évtizede költözött, a Duna jobb partján, Budán található, közvetlenül a víz mellett. — Mór a régi keletiek megállapították, hogy sem a vizek folyását, sem a felhők vonulását nem unhotja meg sohasem az ember... — Én erről annyit tudok s mondhatok, hogy amióta ideköltöztem, az új lakás esztendőkig szinte megszokhatatlan eufóriával, a látvány örömével töltött el — mondja Vas István —. Mondhatnám azt is, hogy az első időszakban keveset tudtam dolgozni, mert állandóan fölálltam az Íróasztalomtól, a Dunát néztem, szemben a pesti városrészt . . . Mindez jóval érdekesebb volt számomra, mint az, amit csinálnom kellett volna. Még a Hotel Duna- Intercontinentol épülettömege, amelyikkel éppen szemben vagyunk, sem tudott ebben az érzésben megzavarni. .. A látvány valóban fenséges: a folyam vize, a pesti városkép, sokszáz össze-vissza házával és furcsa, Párizst idéző háztetőivel, fölötte a tavasztól őszig folyton változó képű és színű égbolttal. — A költő tehát íróasztal mellett, ülve „csinálja", írja a verseit? Vas István felnevet, jóízűen: — Soha, Íróasztal mellett verset nem írok... Fiatal koromban rendszerint az irodában írtam, mert én okkor egy gyárban dolgoztam, tisztviselőként. Igaz, hogy akkor asztal mellett ülve írtam, csakhogy azt semmiképpen sem lehetett költői íróasztalnak nevezni. Úgy írtam, hogy fejben összeállt a vers, s azt egy idő múlva, a kontók alatt, a .könyvelési iratok „fedezékében” leírtam egy cédulára. Vagy az utcán sétálva „irtom” fejben verset, vagy kirándulás közben. Ma sem tudok másképpen. — Mi a dolga a költőnek, mi az, amit a verseivel el akar mondani? Vas István elhárítja a kérdést, pontosabbon gyűjteményes könyvének két kötetes kiadására mutat a könyvespolcon. Ez a két kötet is talányos címet kapott: „Mit akar ez az egy ember?" Valóban, mit akarhat? — Mindig lázadoztam az irodalomban oly divatos „beskatulyázás” ellen. Hiszen olyan skatulyák voltak egy időben, még nem is olyan régen, hogy van népies költő és van urbánus költő, azután van intellektuális költő és von ösztönös költő... Az én nemzedékemnek, nevezzük 1910-es nemzedéknek, a sorsa tragikus volt. Nem is terjeszkedhettünk tulajdonképpen nemzedékké, mert megtizedelt bennünket a háború, s azután volt egy évtized, a második világháború után, az ötvenes években, amikor tudomást sem vettek rólunk. A költőnek végül is mi a dolga? Hadd válaszoljak mégis egy nemzedék-társam, Kálnoky László verssoraival: „Úgy nézd a jelenségeket,/ mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly / látja a fákat, bokrokat, / egy pillanattal a sortűz előtt”. Megáll egy pillanatra, s magyorózólag folytatja: — Én ezt nagyon pontosnak találom. A vers címe ez: Munkamódszerül. Ez az, amit a költő megtehet, amit akarhat, amire ráirányít, amire törekednie kell. Erre az elfogulatlan, tárgyilagos hangra. Azt is el lehet fogadni, amit Eluard mondott, hogy a költő fő célja: a gyakorlati igazság. Ebben is hiszek. Persze, a gyakorlati igazságon rendszerint azt értik, amit Petőfi vagy Majakovszkij vagy József Attila tudott a legmagasabb költői hőfokon kifejezni. Ilyen viszont nagyon kevés van. — 5 mi lehet Vas Istvánnál ez a „gyakorlati igazság”? — Gyakorlati igazság az is, ami megtanít egy embert, vagy legyünk szerényebbek: segít egy embert abban, hogy elviselje az emberi sorsot. Vagyis a halált, a szenvedést, a mások halálát, amivel szembe kell néznünk. Ez a gondolatsor hozzásegít annak magyarázatához, omit a költő válogatott verseskötetének címével is ki óhajtott fejezni: mit akar ez az egy ember? S ennek az „egy ember"-nek, Vas Istvánnak életútját követve, magas hőfokú világgal találja szemben magát az olvasó. Ebben éppen úgy benne van a környező világ feldolgozása s meghódítása, mint a szellemi tájak világáé. A mór említett lírai önéletrajzi könyvek mellett előkelő helyen áll a magyar műfordítás-gyűjtemények között a „Hét tenger éneke” című könyv, Vas István meghódított szellemi földrészeinek gyűjteménye. — 1937-ben, egy körkérdésre válaszul Goethét idézte, hogy az ember arra született, pontosabban, ho mór megszületett, az a rendeltetése, hogy élje ki vágyait, szenvedélyeit, hajlamait, s ne fojtsa el. — Amit nekem a könyvek és a gondolkodás jelentett, s amit én a történelemből láttam, mind alapvető élményeim voltak. Nem mondom, hogy olyan erős élményeim, mint a szerelem, de olyan erőteljes, mint a természet világa. Ez az én költői alaprétegem, amiről lemondani öncsonkításnak és szűkítésnek érezném. S ha valaki mindezzel valamit is tud hatni, segíteni, vigasztalni, úgy érzem, nem élt hiába. A költő Vas István mindig ilyen szerényen vallott önmagáról: egyszerre látta 'magát tükörben, s láttatta egyszersmind a környező világ kettős tükröztetésében is. TÓBIÁS ÁRON Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz De szépek vagytok, tegnapi asszonyok! Hamvadó szemetekben még néha felragyog a régi büszkeség, amivel az első szeretőt vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt, s nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban s nem bujtattátok a szempillák fátylába démonion, ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek. akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett, a mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalotatlan, liotolon, s a ti nézésetekből is o Remény, a Forradalom hivott bennünket, az ébredő, lelszitott Vággyal egy -ó, micsoda lörtelmeket látott később a szemetek, micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált, hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát, mögötte hány holt lérfi enyész, hány otthon füstölög, de ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között, s Hatolok boldog leje fölött ha összenéz szemünk, ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk. És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem, a tejetek fölvetését már messziről megismerem, mert ilyet nem tudnak semmimád az édesek, a maiok, a macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak, a szemünkbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák, ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját, s az ösbuja bajvivásnak új értelmű kedvet adott a tiszta, nagy homlok, a hátrasimult gretagarbós hajatok, ahogy irodában is tudtatok ülni, és állni a műhelyekben, és tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen, a hegytetőn fölszegett lejjel megállni a hajnali szélben, az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen, és tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek! Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek, mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog, mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok, mint amikor a lábatok löl, löl a csúcs leié kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé. vagy a lejtőn feleié nagyokat szökellve rohant, vagy silécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs, mely kedvesebb volt a szivemnek, mint most a tűsarok s hogy tündöklőit a lábatok, ti tegnapi asszonyok, mikor a Dunán, alkonyi lényben, a guruló padoson a deszkának leszült a hosszú szárkapocs izom, és mennyitéle fárodtság gyűlt össze a lábatokban, s hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban, és láradt lábatokkal is hogyan karoltatok -az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok! És hány unkát karoltatok, ti tegnapi asszonyok? milyen szomorú társaság, ha visszagondolok! Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda lérjek, kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek! Társaim, hova tüntetek, ti tegnapi férliak? Milyen sirok temettek el, milyen börtönfalak? Milyen vesztőhely várt titeket, miiéle új gyalázatú tűz? Miiéle titkos kapcsolat az, mely minket összetűz? Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett, ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott: ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok, Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet, mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett. S ezért hiszem, hogy a löld alá nagyobb kincs soha nem jutott, mint amikor lekerülnek oda a ti csontjaitok, a tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek, a lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek. S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt, azóta átrogyogtotott idefönt minden homályt, s a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt, de lelsugárzik titkosan, mint földalatti nap. 11
