A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
Az emberi feltűnni vágyás ismét sikerre vitt egy iparágat. Réginek ható, a 40-50 évvel ezelőtti autók stílusát utánzó kocsikat gyártanak Detroitban és Torinóban. A lényeg: a kis sorozat és a csillagászati ár. A Clenet típusú kocsi (1. képünk) 67 500 dollárba kerül. Az 50 000 dolláros Sceptre (2. képünk) a 30-as évek álomkocsiját, a Bugattit idézi stílusában. A siker akkora, hogy némelyik modellre 5-7 évig kell várni. A sarkkörön túli falvakból érkezett leningrádi diákok az Ermitázsban. A rénszarvaspásztorok és vadászok gyermekei sok más szovjet város főiskoláira és egyetemeire is eljutnak. A cseh és szlovák játékfilmek 17. fesztiválján (Hradec Královéban) Jirina Šejbalová cseh színésznő nyerte a legjobb női alakítás díját. Washington legmagasabb épülete: a Kapitólium (tetején a Szabadságszobor kicsinyített mása látható). Az olasz főváros egyik legismertebb épülete a Panteon. Hadrianus császár korában épült, s falai mellett olyan jelentős személyiségek nyugszanak, mint például Peruzzi, a festő és építész, II. Emánuel király vagy a világ egyik leghíresebb festője: Raffael. Teljesen véletlenül jöttem rá, milyen csodálatos világot láthatunk a fűszálon lévő közönséges harmatcseppen keresztül - mondja Hans Fletschinger nyugatnémet fényképész, íme, egy felvétele. Ml MARAD A TŰZ Amikor égett a lapos, elhatalmasodott rajtam a borzongás. Kíváncsi voltam és féltem. Máig megmaradt bennem az üszők szaga, a csontom velejéig berágta magát, s ha messzi tüzet látok, feljajdul a lelkem. Ilyenkor madár vagyok, röpdösök a pokollá vált mocsár égfelé öltögetett ezer nyelve fölött. Ki tette « csúfságot? Ott oson a mániás a nád túlsó szélén, szörnyű tettét Ostoba érvekkel takargatja. így látta elődeitől, • ők is örökül kapták, mint ronda kórt - le kell tüzelni az avart, hogy helyette friss fű sarjadjon, dús, kövér, kaszálni való. Pedig tudta, hogy ott semmi más nem zsendül, csak az ami volt. Rettenetes vajúdás után nád, sás, káka. Megégett botlófák meresztik magasba csontvázzá égett karjaikat. Nem keres bennük többé menedéket veréb, vadkacsa, a kíváncsi gyerek is messziről elkerüli, mert ott fészkel a veszedelmes lódarázs. Bagoly sem száll rá. Nesztelen szárnyán átlibben a faluszéli jegenyére, onnan kuvikkol a nádasházak apró ablakán kiszűrődő lámpafény felé. Miért nem kiabáltam az ostobán bölcselkedöknek: Nem bántsátok a laposomat! Hát nem látjátok a zsombokot, olyan lett, mint a pörzsölt disznó, de megenni ugyan nem lehet. Hol fog megbújni a nyúl, fészkelni a fácán, oltalmat találni északi szél és csípős eső elől? Szétszéledt minden. A romok kihaltak, elhagyottak. És csodák csodája, egyszer csak megszólal valami: kukukk, ku-ku-kukk. — Tudjátok-e mi kiált? Tarés babuka — mondta édesanyám. — Jaj de jó, jaj de jó! — ugráltunk. Föltámadtak a rétek. Pár hét múlva sarjadt a fű, zöldellt a zsombék. A tavaszi árvizek meghozták az áldást, s mi ismerkedtünk a vízimadarakkal, melyeknek hírmondója sincs már a vidéken. De rég nem szed már csüvőt sarlóval szegény Sánta Jóska. Nincs ki furcsákat beszéljen a faluvégi gyerekeknek. Nem kíséri őt többé a Nap, a Hold, meg az üstökös, — így hívta az esthajnal csillagot. Ha nem hitték, hogy ő utána járnak az égitestek, a kételkedőt bolonddá nyilvánította. Micsoda érdekes, képzelet szülte álomkép. Ha alkonyatkor elnézek Simonrét felé, látom imbolygó alakját, nyikorgó tragacson tolja a silány takarmányt. Mégis milyen zsíros tejet adott tőle a göndörszőrű Cidrus tehén. KICSI MUNKÁSOK Féltek tőlük, féltek a kicsi munkásoktól. vagy talán már nem volt rájuk többé szükség, mindenesetre szúnyoghálót feszítettek a kaptár szájára, tíz rajzszeggel feszítették, mélységes csendben, óvatosan. És fölemelték a kaptárt és vitték, a vállukon vitték a kicsi munkásokat, akik nem zajongtak, nem tüntettek, nem estek a szúnyoghálónak, mert hiszen csak áthelyeznek bennünket, virágos rétre visznek, virágzó akácerdő közelébe visznek. ahol bővizű folyó lesz az itaiónk, és nem kell kilométerekről cipelnünk a virágporral teli kosarakat, könnyebben termelhetünk mézet is, és többet lehetünk drága királynőnk közelében. És teherautóra rakták a kicsi munkásokat, és vitték őket, és mert féltek tőlük, hátha átszakítják a szúnyoghálót, hát bélelt ruhába bújtak, védőálarcba rejtették fejüket, téli kesztyűbe a kezüket. És vitték őket, hatan vitték a kicsit munkásokat, pompázó mezőkön keresztül, fehérben daloló akácerdők mellett zötyögött tovább az autó, miközben a kaptár szájához gyűltek, a szúnyoghálóhoz szorították arcocskájukat a kicsi munkások, és gyönyörködtek a tavaszban, és csodálkoztak, és azt kérdezték, hová megyünk, hiszen nincs gazdagabb táj annál, mint amit az imént elhagytunk, vagy mint amilyen ez is, halljuk millió társunk, barátunk boldog munkásénekét, hová megyünk. És vitték a kicsi. munkáso-UTÁN?- Jóska báttyo, dalújjon! - szólongattuk, s ő jókedvre kerekedve elnyújtott hangon cifrázta: „piszkáádd ki, piszkáádd ki, piszkáádd ki beelőlle!" - És mi kacagtunk, s ő velünk örült. Toltuk a tragacsát és fájt, ha valaki gúnyt akart űzni belőle. Közénk tartozott, mint játszópajtás és mi vele fantáziáltunk, a nyomorék öregemberrel, s talán még azt is elhittük, ha meghal, magával viszi a Napot. Neki lett igaza. Ha az egész Napot nem is, de sugarainak egy részét elcipelte magával a hosszúi földek végébe. Meg a koszrogó pipás öregeket is. Kiszállok a kocsiból. Becsapom az ajtót, szeretnék kiballagni a kis legelőre, hogy még egyszer halljam:- Meggyötté Lojzi fiam? Hoztáe szivarszipkát, bugyellárost vagy bicsakot?- Hoztam Jóska báttyo, ehun-e.- Derík gyerek vagy Lojzi bátyám. — Mert már nős vagyok, családos ember, s így az örök gyerek szemében „bátyámmá" avanzsáltam. Kezet fogunk. Szorítom bütykös, reszkető kezét, leguggolok hozzá, mert pólyába csavart lábafején ülve még kisebb a töpörödött öreg. Büszke rám, meg magára is, hogy így tiszteljük egymást. Kisétálok a kertbe. Már alkonyodik. Foglyok surrannak el mellettem, szinte lebukok, nehogy leverjék kalapomat. Rikácsolva szaladnak a szántáson, s megint előtoppan váratlanul a hívatlan gyerekkor. öregasszonyok ballagnak az úton, fejükön vastag még a kendő, fény vetődik rájuk. Hátam megborsódzik, hallucinálok vagy ez valóság? Ég a lapos! A szél felém sodorja a pernyét, beszippantom a keserű, fojtó füstöt. Ez még megmaradt, az ősi pirománia. S vajon mi még? Közelebb kerültek egymáshoz az emberek? Pedig ugyancsak sokat vannak együtt. Panaszkodnak, rengeteg a gyűlés. Itt a zárszámadás ideje is.- A |ys mérnök arról beszél, nem szabad letüzelni a laposokat, mezsgyéket, mert ott tanyáznak a vadméhek, s ha kipusztulnak, nem lesz ami beporozza a lucernát. A vetőmag pedig drága. Legyint a kéz. - Nem a mi gondunk. Fontoskodik a gyerek, tapasztalatlan még. Hadd szóljon már az ökonómus, mennyivel emelkedik jövőre a fizetés! CSICSAY ALAJOS kát, a nagyfolyó partjára vitték, ott letették őket, majd négyen, négy oldalról isméi megragadták a kaptárt és begyalogoltak vele a folyóba, majd megállnak egy pillanatra, ott ahol derékig ért már a víz, és mélységes csendben, óvatosan a felszínre eresztették a kaptárt. A kicsi munkások szorították arcocskájukat a rácshoz, kapaszkodtak beléje, mint a szalmaszálba, amikor szomjuk oltása közben vályúkba, különféle itatókba, pocsolyákba csúsztak, vagy billentek, mert nem bírták megtartani egyensúlyukat, annyi terhet gyűjtöttek magukra. A vízről fogunk fölszállni, a vízre fogunk visszaszállni az idén, drága királynőnk? Neked se mondtak semmit? Nincs víziszonyunk, de mégis! Királynőnk! És akkor egy no most felkiáltással, egy összehangolt gyors mozdulattal víz alá nyomták a kaptárt, és tartották mindaddig, amíg az utolsó, ki tudja hányezredik buborék is fölszállt a szúnyoghálóról és szétpukkant a csillogó víz felületén. És abban a pillanatban, amikor elengedték a kaptárt, gondolván, majd magától följön, és akkor vízbe fordítják belőle a halott tömeget, amelyet tulajdonképpen egyetlen mozdulattal végeztek ki, szóval megtisztítják a kaptárt, és visszaviszik, és eladják jó pénzért, sűrű rajok jelentek meg a folyó fölött, szuronyokkäl BODNAR GYULA 9
