A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-28 / 17. szám

HÉT

Következő számunk tartalmából:

Zs. Nagy Lajos:

GUTÁI (KOLÁROVO) KORKÉP

Keszeli Ferenc:

MÁTYUSFOLD JÖVŐT ÍGÉR II.

Varga Erzsébet írása

RADNÓTI

MIKLÓSRÓL

Kortársaink: VOJTECH MIHALIK

Címlapunkon PRANDL SÁNDOR, a 24. oldalon KONTÁR GYULA

felvétele

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34. főszerkesztő-helyettes: Ozsvafd

Árpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS - Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/Vlt. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási

szám- SÜTI 6/46.

Valamikor hetvenegyben vagy hetvenkettőben már egyszer szerettem volna „megvallatni" Palágyi Jánost. Csakhogy akkori igyekezetem teljes kudarccal végződött. Szép, csendes nyárutó volt, délután, amikor több órás keresés végén a Leleszi Állami Gazdaság dinnyeföldjén utolértem. Mert valahogy mindig máshol volt: mozgásban, akár az erdei vad. Azzal a különbséggel, hogy ő nem rejtőzött, hanem a rábízott gazdaság dolgait intézte, lévén az említett gazdasági részleg akkori vezetője. Szikár, inas alakú, redős homlokú szúrós szemű férfi, szófukarnak ismerik. Nem lesz könnyű szóra bírni, gondoltam.

— Rólam akarsz írni, testvér? - szegezte nekem egyenest a kérdést.

A váratlan tegezés meglepett, de aztán — lesz. ami lesz — visszategeztem.

— Rólad! — mondtam, s egyenest a rám szegeződő szemébe néztem.

így álltunk, egymást vizsgálva a dinynyeföld szélén, nem messzire a csőszkunyhótól, ahol a dinnyecsősz és két kutyája lustálkodott a délutáni melegben. Azt vártam, hogy válaszomra új kérdést vet elém. De a kérdés nem hangzott el. Váratlan, de természetes mozdulattal megfordult, s lassan elindult a homokos dinnyeföldön, átlépegetve a szétfolyt dinnyeindákon, mintha valamit keresne. Aztán egyszercsak lehajolt, leszakított egy jól fejlett görögdinnyét a száráról, s intett, hogy menjek utána. A dinnyeföld végén egy fiatal tölgyfa árnyékába telepedtünk. Palágyi János jókora gerezdet kanyarintott ki a dinnyéből s a kezembe nyomta.

— Egyél, testvér — mondta —, írni meg írjál valaki másról.

Ahogy szólt, amit tett, annyira természetes és emberi volt, hogy eszembe se jutott rábeszélni, azért mégis mondjon valamit magáról. Végülis ne menjek haza üres kézzel...

Első találkozásunk óta gyakran váltottunk szót. Hol a Bodrogközben, hol a CSEMADOK KB ülésein, de egyetlen alkalommal se esett szó a dinnyeföldi ismerkedésünkről. De minél jobban megismertem Palágyi Jánost, annál inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy egyszer visszatérek a dinnyeföldön elmaradottak számbavételéhez.

Az egyik februárvégi reggelen aztán nekivágtam az útnak. Csakhogy nem találtam otthon.

— Kint van a szőlőben — mondta Palágyi néni.

Na, gondoltam magamban, caplathatok megint fél napot, amig megtalálom. De most szerencsém volt. Alig értem a temető mögötti szölőföld szélére. mór észre is vettem, hogy ott baktat, öreg sörétespuskájával a vállán a szőlősorok között, s ami a fő, ő is észrevett; legalábbis a kocsit, amin jöttem. Azt pedig mqr ismerte. Intett, s már fordult is vissza.

— Mi az, kerget a tatár? — kérdezte köszönés helyett.

— Az idő — válaszoltam.

— Aztán mivégből?

— Folytatni szeretném azt a beszélgetést — mondtam —, amit egykor a dinnyeföldön el sem kezdtünk.

Kissé alulról vetette rám a tekintetét, s a szája szögletében mintha egy kajánkodó mosoly villant volna meg.

— Végettem vagy a dinnye végett?

— Végettetek.

— Na jó — egyezett bele örömömre - gyere holnap kilencre.

így hát másnap reggel jókor keltem, hogy legyen időm bőven végiggondolni még egyszer mindazt, amiről ezen a délelőttön Palágyi Jánost kérdezni akarom. Leleszről magáról már korábban tudtam, hogy a Bodrogköz egyik legrégibb települése. II. Béla király 1132-ben Boleszló váci püspöknek adományozta, ez pedig 1180-ban a premontrei kanonokrendnek ajándékozta. Katapán egri püspök Leleszen már a 12. században a rend részére templomot és kolostort építtetett. A község nagyobbik része árterület volt; a Tisza és a Latorca holtágainak vizivilága. De erről Török Elemér - Lelesz szülötte - néhány írásában már hű képet festett. Vagyis ezt ki is hagyhatnám. Palágyi Jánostól ennek ellenére mégis elsőnek azt kérdezem, milyen volt gyermekkorának Bodrogköze. S ahogy számítottam, nem a vadvizek világára gondolt, amikor kérdésemre válaszolt.

— Tipikusan parasztvidék volt - mondja -, az „elnyűtt emberek" vidéke. Még jól emlékszem a gatyaszárasokra. Maga Lelesz azonban eléggé kisiparos jellegű falu volt. Főleg kőművesek, ácsok lakták. Amikor fölcseperedtem, akkor döbbentem rá. hogy nekem is kell valami szakmát tanulnom, mert másként itt megélni nem lehet. Ki is tanultam az ácsmesterséget. Sokfelé dolgoztam, Erdélyben, a Kárpátokban ...

— Kinél inaskodtál?

— Nagykaposon Nagy Ferencnél. Kiváló mester volt.

— Mit jelentett ócsinasnak lenni abban az időben?

— Hoqy mit? Én egy kicsit megkülönböztetett helyzetben voltam, hiszen tizenkilenc évesen álltam be inasnak, velem nem tehették azt amit a kisinasokkal. De az volt a szokás, hogy a mester és a segéd urak után ők cipelték a szerszámokat. És az inasoknak tűrniök kellett a mester rigolyáit. A mester az inasokkal éreztette azt, amit maga is megélt inasként.

— Te is ilyen mester voltál?

— Mester sohase lettem, segéd maradtam. Jött a hgború, nem volt rá idő mestervizsgát tenni. Ide tartozik az is, hogy amikor kitört a második világháború, Budapesten voltam. Nem kellett volna, de elmentem, mert kíváncsi voltam rá, hogy ott milyen az élet. De Pesten is csak azt tapasztaltam, hogy a munkások ugyanolyan rongyosak, mint itt nálunk.

— Apádra hogyan emlékszel?

— Világjórta ember volt. A katonaság elől kiszökött Amerikába. Tíz évig volt a tengeren túl. Amikor hazajött, kitört az első világháború, azonnal be-GÁL SÁNDOR

vitték katonának. Három évig volt fogságban. Amikor a muzsikok életéről mesélte a borzalmakat, ha nem tudom milyen igazmondó, el se hittem volna, amit mond.

— Hol laktatok akkor?

— Itt, ahol most. Ezen a közös portán akkor két ház állt.

— Milyen volt a gyerekkorod? Mire emlékszel?

— A gyerekkor minden felnőtt számára szép. Én a szüleimtől mindent megkaptam, amit megadhattak. De mire emlékezzem? Hogy tavasztól késő őszig mezítláb jártam? Hogy a lovakat általában kint őriztük télen, éjszaka, dérben, fagyban? Erre? Vagy egy felejthetetlen szívbéli pajtásomra, Jakab Pistára, akivel, azt is mondhatnám, a pénztárcánk is közös volt?!... Ott marodt a háborúban . .. Igen ... A legszebb élményeim közé tartozik, amikor megalakítottuk a Proletár Testnevelő Egyesületet. Én a labdarúgócsapat tagja lettem. A módosabb gazdalegények az LSC-t alakították meg, a Leleszi Sport Klubot.

— Hol játszottál a csapatban?

— Hol itt, hol ott, ahol szükség volt rám. Kerek tíz évig kergettem a labdát. Nálunk volt a szertár. A mi csapatunknak az akkori úrbéresség adott területet pályának. Egy régi kommunista. Bajusz József volt az egyesület elnöke. Itt lakott a szomszédunkban.

Elhallgat, tölt a poharakba, s rám villantja a szemét.

— Elmondok valamit az öregről, hogy lásd, hogyan ismerkedtünk mi akkor azzal, amit ma marxizmus—leninizmusnak mondanak, hogy miféle iskolát járt ki a mi nemzedékünk. Szóval egyszer az öreg Bajusz Józsi bácsi a szocializmusról beszélt, a szocialista eszmékről. Akkor azt kérdeztem tőle, ha jobb a szocializmus a kapitalizmusnál, miért tűrik a munkások, hogy így legyen. Erre azt mondta: „Az apámnak van két nagy ökre. Az öreg most hetvenéves, s mégis arra hajtja az ökröket amerre neki jólesik. Ha az ökrök tudnák, hogy ők az erősebbek, az öreget már régen a szarvukra vették volna. Ilyen tudatlan a munkásosztály is." - Ebben — akkor - bizony igaza volt.

— Ha már elkezdted: mikor kerültél kapcsolatba a munkásmozgalommal?

— A harmincas években. Nébányadmogammai abban az időben illegális pártmunkát végeztünk, bár nem voltunk tagjai a pártnak.

— Mi volt a munkátok?

— Főleg röpiratokat terjesztettünk, jelszavakat festettünk ... Egyszer ezért apámtól kaptam egy nagy pofont.

— Ellenezte?

— Dehogy. A pofont nem azért kaptam, hogy csináltam, hanem mert roszszul csináltam. Május elsejei jelszavakat festettünk az ünnep előtt egyik éjszaka, s másnap már jött a csendőrség. Nálunk is voltak, engem kerestek, de nem voltam otthon, a házkutatás pedig eredménytelen volt. Amikor hazamentem, akkor kaptam a pofont. A bakancsomat elfelejtettem lemosni; ott volt rajta az árulkodó piros festék. Ezért volt a pofon. „Máskor jobban nézz körül,

2