A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 2. szám
„ÉLÜNK ÉS MEGHALUNK...” (Jung Károly: Az emberélet fordulói című könyvéről) Örömmel írhatom le, hogy végre megszületett az első monografikus jellegű magyar népszokásgyűjtemény! Ezidáig is rendelkezett ugyan már a magyar néprajztudomány sok kitűnő szokásleírással, adatközléssel, de ezek kivétel nélkül az egész körnek csupán egy mozzanatát vizsgálják. Sokáig váratott magára az a munka, amely nem önkényesen kiragadott jelenségekkel foglalkozik, hanem a paraszti élet szokásainak egész rendszerét próbálja érzékeltetni, hisz a népi kultúra egyes cselekményei, eljárásai nem lógnak önmagukban a levegőben, hanem szoros összefüggésben vannak egymással. Mindez nagyszerűen kiderül Jung Károly: Az emberélet fordulói című könyvéből (Forum Könyvkiadó, 1978), amely a Gombosi népszokások alcímet viseli. Gombos (Bogojevo) egy nyugatbácskai (ma Jugoszláviához tartozó), túlnyomórészt magyarok által lakott település. Az ősrégészet berkeiben neve már a századfordulón fogalommá vált igen gazdag őskori lelőhelye révén (ezzel kapcsolatban lásd Cziráky Gyula munkáit az Archeológiái Értesítő 1898— 1903-as évfolyamaiban). A néprajzosok előtt sem volt teljesen ismeretlen, hisz napjainkig több munka is napvilágot látott, melyek a' gombosi népi kultúra egy-egy jelenségével foglalkoznak, de ilyen átfogó feldolgozás még nem született róla (azonban ezen nem kell különösebben csodálkoznunk, hiszen — amint már előzőleg jeleztem — ilyen jellegű monográfia az egész magyar nyelvterületen nem jött létre!). ...és akkor jött egy költő, aki fáradságot nem ismerve felgyűjtötte szülőfaluja népszokásainak tetemes részét. Igen, egy költő —(I I), Jung Károly készítette el az első magyar szokásmonográfiát! Ezen nem azért csodálkozom, nem azért emelem ki, mintha . . . Csakhát az ember a költőktől inkább verseskötetre számít — általában. Ez azonban kellemes meglepetés volt! No, de hagyjuk a tényekkel meg sem indokolt dicséreteket és az örömittas lelkendezést; nézzük inkább szigorú szemmel (a szerző képzettségétől függetlenül!), mit rejteget ez az ízléses kiállítású könyvecske!? Amint a címből is kiderül, az emberélet nagy állomásaihoz (születés, lakodalom, halál) kötődő népi hiedelmeket és szokásokat foglalja magába. Láthatjuk tehát, hogy a népszokások egész rendszerét tulajdonképpen ez a munka sem tárgyalja (hisz a naptári ünnepek különféle mágikus cselekményeit, eljárásait nem tartalmazza), de utal rá a szerző, hogy egy későbbi kötetet tölt meg ilyen jellegű gombosi anyaggal. Ez azonban még a „jövő zenéje", foglalkozzunk azzal, ami már a kezünkben van, hisz ez a tiszteletreméltó mennyiségű anyag is a népszokások világának egy nagy körét foglalja magába! Csak helyeselni tudom a szerző döntését, hogy — a jugoszláviai magyar néprajzkutatásban uralkodó felfogással ellentétben — a népi hiedelmeket és szokásokat együtt tárgyalja. Ezek kierőszakolt, mesterséges szétválasztása ugyanis nagyon felemás eredményeket hozhat. A hiedelmek és szokások szerves egységet alkotnak, az egyik nélkül a másik el sem képzelhető, tökéletesen meg sem érthető, így hiába lenne a kezünkben a gombosi népszokások egész rendszere, ha a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek (amelyek tulajdonképpen az egyes cselekmények közvetlen vagy közvetett életrehívói) kimaradtak volna: a munka csonka lenne! A bevezetésben Jung Károly ismerteti célkitűzéseit, majd néhány mondatban körvonalazza a gombosi nyelvjárás jellegzetességeit. Az első fejezet a születés és a csecsemőkor témakörét öleli fel, és a lehető legnagyobb alapossággal rekonstruálja a századunk első felében kialakult (vagy már az azelőtt is meglevő és addig fönnmaradt) tevékenységláncolatot. Ebben a fejezetben talán az jelent újat, hogy a szerző az ezidáig kényes témának számító részletekre is kitér, és azokat is a szükséges alapossággal tárgyalja. A házasságról és lakodalomról szóló fejezet is hasonlóan nagy kiterjesztettségű, a szerző figyelme még a legapróbb részleteket is érinti (már maguknak az alcímeknek a felsorolása is nagy terjedelmet venne igénybe!). Ennél a fejezetnél meg kell jegyeznem, hogy a közvetlenül a házassághoz, illetve a párválasztáshoz kapcsolható naptári ünnepeket is tárgyalja, természetesen csak a téma szempontjából, így itt kapott helyet a Luca-napi jóslás, az Adám-Éva napi álom és a karácsonyi almajóslós is. A halálról és a temetésről irt fejezet is hasonlóan alapos munka, bár ez már nem előzmény nélkül a magyar néprajztudományban, hisz K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944) című monográfiája megbízható mintát is adhatott Jung Károlynak a fejezet összeállításához. Anyagában még így is találhatunk ezidáig ismeretlen adatokat, amit a bő jegyzetapparótusból tudhat meg az érdeklődő. Ha már szóba jött a kötet jegyzetanyaga, hadd mondjak erről is valamit! Jung Károly az egyes fejezeteket bő lábjegyzetekkel látta el, amelyekben többek között föltüntette az egyes jelenségek általa ismert párhuzamait, megfelelőit. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy csupán az általa ismert a dótokat sorakoztatja fel (ami persze természetes is), tehát adattára nem teljes. Ez ugyan nem is várható el egy ilyen munkától, amelynek célkitűzése a gombosi anyag minél teljesebb feltárása. Akkor viszont felmerült a kérdés, mi szükség van a néprajzi adatok közti effajta mazsolázgatásra? Azt hiszem, miközben mindezt leírtam, a válaszra is rájöttem! Bizonyára a nem-néprajzos olvasóira gondolt ebben az esetben a szerző, és a más területekről származó párhuzamok közül is azért tüntet fel néhányat, nehogy az olvasó gombosi jellegzetességnek gondolja őket. Erre a célra nagyszerűen használható is a jegyzetapparátus I Visszatérve a temetkezési szokásokat magóbafoglaló fejezethez, itt is megtaláljuk azokat az átfedéseket, kapcsolatokat, amelyekre a lakodalmi szokások említésekor utaltam. A naptári ünnepekkel való kapcsolatokra gondolok. Ebbe a fejezetbe a Mindenszentek napja került bele (baj is lenne, ha kimaradt volna!), ami ismét a népszokások rendszerének szoros egységét érzékelteti, és közben a munka hiányaira is ráébreszt minduntalan: hiányoznak az év jeles napjaihoz kötődő cselekmények, hiedelmek. Az valamelyest megnyugtató, hogy a könyv folytatása majd ezt az űrt kitölteni igyekszik, de félő, hogy ezzel a kettétöréssel az egész szokásanyag is elveszti az összekapcsoló szálakat! A negyedik fejezet egy rövid helytörténeti áttekintés, amelyben a szerző megkísérli a falu társadalmi képének megrajzolását is. Függelékben egy vőfélykönyvet, halotti búcsúztatókat és lakodalmi kurjantásokat olvasgatunk. A kötet utószavát Voigt Vilmos, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének docense írta, aki belehelyezi o munkát az összmagyar néprajzkutatás rendszerébe, felsorakoztatja erényeit és jelentőségét a további kutatás számára. Az utószóíró hangsúlyozza Jung Károly áldozatkészségét, kitartását a gyűjtőmunkában, „makacsul célratörő erőfeszítéseit”, amelyeknek köszönhetően létrejött ez a gyűjtemény. Hogyan is értékelhetjük tehát a fent ismertetett munkát? A részletek leírásánál egyszer a pozitívumokat, másszor viszont éppen a negatívumokat emeltem ki; mi tehát a helyezt a kötet egészét tekintve? Veres Péter mondja valahol, hogy a kész dologban még a bolond is talál hibát. Hát ebben mindenképpen van valami, és épp ezért most a szóbanforgó munka kisebb-nagyobb hiányosságait figyelmen kívül hagyva nézzük inkább jelentőségét a néprajztudomány szempontjából I Már az elején jeleztem, hogy a bonckés alá kerülő mű mindenképpen úttörő vállalkozásnak számít a magyar néprajzi kutatások történetében, hiszen a jelenlegi legteljesebb népszokásgyüjteményröl van szó. A népszokásoknak egy komplex, egységes csoportját dolgozza fel, amivel mindenképpen élenjár. Adatközlései megbízhatóak (magnetofonnal gyűjtött és nagyon szívesen idézi adatközlőit, ami szintén nagy erénye a munkának!), figyelme minden kis részletre kiterjedt. „Ideje már bizony ..." — írta Fábry Zoltán az Irodalmi Szemle indulását üdvözlő írásában. Ugyanezt írhatnám le most a megvizsgált kötettel kapcsolatban én is, azzal a szorongó reménnyel, hogy íme: van már előzmény, példa, félig kitaposott út, amelynek módszerét, eredményeit figyelembe véve a szlovákiai magyarság körében is végezhetnénk hasonlóan komplex kutatásokat (az igazi persze — mint már fentebb említettem — egy adott közösség egész szokásanyagának a felgyűjtése lennel). A jót eltanulni sose szégyen! LISZKA JÓZSEF HARMINC ÉV A NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN A CSEMADOK MEGALAKULÁSÁNAK 30. ÉVFORDULÓJÁRA MEGHIRDETETT KÉPES VERSENY A CSEMADOK alakuló közgyűlése küldötteinek egyik legfontosabb feladata volt a központi bizottság tagjainak megválasztása. Miután ez megtörtént, a központi bizottság mindjárt első ülésén megválasztotta a KB Elnökségét és a KB elnökét, valamint a központi titkárt. E fontos tisztségek betöltésére jelölt és megválasztott személyek nem voltak ismeretlenek. Már az első köztársaság idején, a háború éveiben is hallattak magukról. Úgy is, mint a munkásmozgalom harcosai, úgy is, mint antifasiszta harcosok, úgy is, mint a jövő szocialista kulturális forradalmának elkötelezettjei. A CSEMADOK országos elnöke az alakuló közgyűlésen többek között a következőket mondotta: „A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének egyik fő feladata lesz, hogy megszüntesse a magyar és a szlovák nép, valamint az itt élő más nemzetiségek egymástól való egészségtelen elszigeteltségét, különélését. Hogy megteremtse a harmonikus együttélést minden téren — kultúrában, munkában, újjáépítésben, iparban, mezőgazdaságban egyaránt." A központi titkár később a Magyar Területi Színház igazgatói tisztét töltötte be. KÉRDÉSEK; 1. Ki volt a CSEMADOK KB első elnöke? 2. Ki volt a CSEMADOK KB első vezető titkára? 2. 3(f) VERSENYSZELVÉNY CSEMADOK 15
