A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-31 / 13. szám
CSEMICZKY LÁSZLÓ 70 éves A századfordulót követő években született festőnemzedék egyik jelentős képviselője Csemiczky László. 1909. március 24-én született a Liptó megyei Csemicén. Képzőművészeti tanulmányait Budapesten végezte (1929—1934) Csók István tanítványaként, majd az akadémia elvégzése utón visszatért Szlovákiába. Művészetének, festői elképzeléseinek alakulására több tényező hatott. A legjelentősebb talán a környezet volt, ahonnan elindult. Csók István festészete, pedagógiai módszerei szintén elősegítették egyéni látásmódjának kialakulását. Festészete fejlődésében két párhuzamos ható irányzatot figyelhetünk meg. Az egyik a művész improvizációs készségéről, állandó útkereséséről tesz tanúságot. Ebbe a csoportba leginkább lírai megfogalmazású, a szülőföld poetikus emlékeit idéző tájképeit, hétköznapi életünk mozzanatait megörökítő zsánerképeit és történelmi hátterű figurális kompozícióit sorolhatjuk. Művészetének másik irányát a realista hagyományokhoz kapcsolódó arcképfestészetében fedezhetjük fel. S bár tanulmányútjai (Becs 1935, Párizs 1936, Olaszország 1937), a nagy elődök munkásságának megismerése, bizonynyal sok új felfedezésre vezette a művészt, alapjában véve hű maradt ehhez a két irányzathoz. A harmincas évek végén jegyezte el magát az akvarellfestészettel, amit a következő évtizedekben mesteri fokra fejlesztett. A vízfestés Csemiczky művészetében először a rajzokat színező, koloráló szerepet töltött be. Később akvarelljeiből fokozatosan eltűnik a rajz, előtérbe kerül a minden rajzos elemet nélkülöző vízfestmény. Akvarelljein Szlovákia természeti szépségeit, a Duna mente csendes zugaitól a Magas-Tátra masszív hegyvonulatáig, úgy örökítette meg, hogy érvényesülni hagyta a táj lírai könnyedségű vagy drámaian telített. jellemzőit. Bratislavában — ahol máig él - 1938-ban telepedett le. Ekkor alakultak ki portréfestészetének sajátos voná-Liptói motívum Anya gyermekével sai is. Az arcképfestészetet egész pályája folyamán rendszeresen műveli. Modelljeit a szlovákiai kulturális élet kiemelkedő személyiségei közül és barátai köréből választja. A negyvenes évek elejétől művészetében különösképpen előtérbe kerül a választott téma eszmeisége, a Csemiczky is, mint a kortárs művészek nagy többsége a fasizmus térhódításának veszélyére hívja fel a figyelmet a képzőművészet eszközeivel. Háborúellenes alkotásaiban a művész a festészet szimbólumaival, jelképeivel szól; humanista pátoszú képeivel tölti be minden művészet egyik alapvető küldetését, hogy felrázza az embereket és harcoljon az embertelenség, a zsarnoki önkény ellen. A háborús éveket szülőföldjén vészeli át, Bratislavába 1947-ben tél vissza. 1949-ben kezdődik pedagógiai tevékenysége a bratislavai Képzőművészeti Főiskola megalakulásával. Az ötvenes években született alkotásai már korábban kialakult művészi felfogásának, stílusjegyeinek folytatását jelentik, s ezt az irányzatot követi napjainkig. Csemiczky László művészetét az új utak keresése, az állandó megújulás vágya mellett is leginkább a realista kifejezésmód, festői megfogalmazás jellemzi. Alkotásaival, művészetével, pedagógiai munkásságával jelentősen hozzájárult a huszadik századi szlovákiai festészet arculatának formálásához, amit nemcsak képeinek népszerűsége, hanem a társadalom megbecsülése is bizonyít. NAGY KORNÉLIA Látogatás a bratislavai magyar tannyelvű gimnáziumban Mi sem természetesebb, mintha egy iskola azon méri le saját minőségét és társadalmi hasznosságát, hogy nyilvántartja: fennállása óta milyen képességű emberek hadát indította el az életbe, illetve más, felsőbb fokú iskolákba. Az már kevésbé gyakori, ám annál dicsérendőbb, ha egy iskola az utolsó bizonyítvány átadása után is igyekszik szemmel tartani, hová lettek, mivé lettek egykori diákjai. Iskolákban járva mindig felteszem ezt a kérdést. A válaszok általában tárgyilagosak, esetenként nem többek száraz adatoknál, de gyakran hencegők is. Az is megesett már, hogy kérdésemre nem tudtak válaszolni, illetve azt mondták honnan is tudhatnánk, mi lett egykori diákjainkkal? Amit a bratislavai magyar gimnáziumban tapasztaltam, az viszont egyenesen meglepett, pedig. . . ianda Iván, az iskola igazgatója egy vaskos levélköteget rakott elém. Egykori diákoktól, az ország legkülönbözőbb pontjairól jöttek a levelek 1975-ben, amikor az iskola fennálláJANDA IVÁN - IGAZGATÓ DANIEL BÉLA — KÉMIATANÁR sónak negyedszázados évfordulóját ünnepelték. Tisztelgő jókívánságok hosszú sora volt ez a közel kétszáz levél. A Duna utcai iskola volt diákjai önmagukról is szóltak e levelekben. Mi lett velük, hogyan alakult az életük, pályájuk, amióta az érettségi bizonyítvánnyal a kezükben végérvényesen kiléptek az Alma Mater kapuján. Mérnökök, művészek, tanárok lettele, de van köztük atomfizikus, régész, és tengerész, tudós történész, jogász és csillagász. Talán maguk a tanárok is meglepődtek e ünnepi levéláradatban felgyűlt adatok láttán. Vagy mégsem? Mert a legtöbb diákról tudták ugyan, hogy mi lett a sorsa az érettségi után, ezt azért mégsem gondolták. Merthogy nicsak a Szekeres Ági vagy a Kovács öcsi - úgy tudtuk, dolgozni ment, miután az iskolát befejezte, és lám, most kiderül: később levelező tagozaton tovább tanult, s most' üzemmérnök, a másik meg egyenesen kalandos pályát választott: pilóta lett. Az első diákok 1950-ben ültek be a Duna utcai iskola padjaiba. Az általános iskolából gyerekek ezrei, a később pedig gimnáziummá lett középiskolából pedia mintegy másfélezer életbe induló fiatal lépett ki érettségi bizonyítvánnyal a zajos, forgalmas belvárosi utcára s onnét tovább. De úgy tovább, mint aki egy nagy gombolyag fonalat visz a zsebében, melynek egyik végét odakötötték a kopott iskolapad lábához. A legtöbb fonal máig sem szakadt el, pedig az élet forgatagában milliószor is elszakadhatott volna. És mégsem. Gondolom ez is minősíti ezt az iskolát. Dávid Béla kémiatanár osztályában tavaly huszonnyolcán érettségiztek. A tavalyi három érettségiző osztály növendékeinek ez csupán egyharmada, de megközelítőleg jellemző ez az osztály nemcsak a tavalyi tanévre, de a tanévek hosszú sorára is. Dávid Béla minden gyerekről tud. Nincsenek róluk táblázatba írt adatai, csak úgy „fejből" ad számot a tavaly szétröppent osztályról: egy gyerek dolgozik és munka mellett tanul tovább, egy laboránssegéd, három pedig felsőfokú szakiskolába jár. A maradék huszonhárom ma egyetemi vagy főiskolai hallgató, hatan közülük külföldön tanulnak. Az adatokat hallgatva nyijván némi kétkedés jelenik meg az arcomon. Persze nem az egyre inkább terjedő szülői kétkedés, ami abból a téves felfogásból származik, miszerint magyar iskolából indulva esetleg kevesebbre viheti a magyar anyanyelvű tanuló. Mert ez egyszerűen nem igaz. Arcomon inkább az adatok frissességét kétségbevonó kifejezés jelenhet meg, mert Janda Iván és Dávid Béla megnyugtat. Adataik biztosak és igazak. Tegnap is, ma is, mi több, holnap is biztosak lesznek abban, hogy a szóban forgó osztály huszonhárom diákja igenis ott van a főiskolán és megállja a helyét. Ez az iskola, ezek a tanárok adtak a kezükbe érettségi bizonyítványt, innen küldték el a főiskolai jelentkezést támogató ajánlást, méghozzá felelősséggel. Mert elvük az: nem támogatnak olyan főiskolai jelentkezést, ami nem biztos, ahol nincs meg a teljes kezesség azért, hogy a diák az egyetemi évek során jól megállja majd a helyét, és anélkül is kitart, hogy vért kellene izzadnia. Mert nem a statisztika, hanem a társadalom és az egyén érdekei szerint cselekszenek -a valós értékekért. És tudják: sem a hiányos tárgyismerét, sem a szorgalom hiánya, sem pedig a sokat emlegetett hiányos szlovák nyelvtudás nem lehet az oka annak, hogy valamelyikük kiessen a főiskoláról. Adatok, életpályák bizonyítják, hogy a gyerekek igenis 12
