A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 12. szám
Minden útikalauz megemlíti, hogy a 20 tagállamból álló, százmillió lakosú Brazília (a Szovjetunió, Kína és az Egyesült Államok után) a világ negyedik legnagyobb országa, 8 és fél millió négyzetkilométernyi területe Dél-Amerikának több mint a felét teszi ki. Ha csak egy pillantást vetünk a térképre, de Janeiróban, közvetlenül a város szivében, az egyik lefaragott parti szigeten épült repülőtéren. Rio de Janeirót nem alaptalanul tartják a világ legszebb városának. Az Atlanti-óceán partján a romantikus Guanabara-öblöt öleli körül, amelyből rengeteg sziklabérc meredezik, de ugyanígy a partvonalat is több mint harminc kisebb-nagyobb hegykúp szakítja meg. Ezért van, hogy a várost járva az ember nem érzékeli Rió roppant méreteit, mert ezek elválasztják az egyes városrészeket. Igaz, a gépkocsinak nem kell kerülgetniük az egyes hegykúpokat, mivel szorgos munkáskezek megfúrták őket, mindegyiken két-két alagutat vágtak, úgy vezet ték át az egy irányban két forgat . könnyen meggyőződhetünk róla, hogy Brazília területén kényelmesen elférne Európa valamennyi országa, a Szovjetunió nélkül, s még mindig maradna jócskán hely. Egy több mint tízezer kilométeres repülőút már önmagában is nem mindennapi élmény. Prágából indulunk. Alig érünk rá igazán ki gyönyörködni magunkat az Alpok hófödte csúcsaiban, máris feltűnnek Gibraltár sziklacsipkéi, s nem sokkal később leszóltunk Casablancában — három és fél órás utazás után. Rövid pihenő, miközben a repülőtér földi személyzete szorgosan vizsgálja, ellenőrzi s feltölti a gépet, s már emelkedünk is a ma gasba, hogy két és fél óra múlva Afrika legnyugatibb csücskében, Dakarban érjünk földet. Itt átélünk egy igazi fülledt trópusi éjszakát, trópusi esővel, miközben a magas zöld fűben hatalmas varangyosbékák vadásznak az ablakunk előtt. Másnap egy óriásgéppel folytatjuk az utat: nyolc tíz utas ül egymás mellett egy sorban, s filmvetítés mellett gyorsan múlik az idő. Szárazföldből vagy tengerből mit sem látni a több ezer méteres magasságból, csak a hangosanbeszélőböl tudjuk meg, hogy áthaladtunk az egyenlítő képzeletbeli vonalán, miután a Ráktéritőt még az előző géppel Dakar felé kereszteztük. Hat és fél órás utazás után Vitória városnál pillantjuk meg Dél-Amerika partját, s kisvártatva leszóltunk a Baktérítő közelében fekvő s a maga trópusi pompájában fogadó Rio mi sávos autópályát. Csak a város középpontjában tíz ilyen páros alagutat számoltam meg. Köztük a partig futnak le a buja trópusi növényzettel borított domboldalak, pompás villasorokkal, vagy egészen a tengerbe a meredek sziklafalak. Az utcákat a nálunk is jól ismert és kedvelt fikuszok és pálmák szegélyezik, de a kakaófa sem ritka, még a belvárosban sem. A domboldalakon rengeteg a banánfa, a kertekben — szintén fákon — terem a sárgadinnye nagyságú, kellemesen fanyarkás ízű mamao meg a citromszerű goiaba gyümölcs. Kiváló sárga- és görögdinnyét is mindenütt látni. A Guanabara-öbölre jellemző, hogy hatalmas patkóján 14 híd ível át. Az egyik — a világ második leghosszabb hídja — vezet az öblön túl fekvő Niteróiba, ezt az egykor önálló várost nemrég szintén Rióhoz csatolták. Útközben elhajtunk a híres Maracana stadion mellett, ahol százhúszezer ember hódolhat egyszerre futball istennek . Riónak több egymástól merőben elütő arca van. Az egyik a sugárutak, felhőkarcolók, a pompás bank- és üzletházak, hivalkodó kirakatok, az örökké száguldó, dübörgő, tülkölő gépkocsik benzinfüstös áradatában elvesző amerikanizált világváros. Az Avenida Vargas, Rió egyik főútvonala száz méternél is szélesebb. Közepén gépkocsik és autóbuszok vágtatnak hat hat oszlopban mindkét irány-
