A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 12. szám
ban, az úttest szélén pedig két sínpár vezet. De még ennél is forgalmasabb az üzletsorokkal szegélyezett Avenida Branco. Ha valaki fel tudja tornázni magát az egyik teljesen nyitott villamoskocsinak legalább a lépcsőjére, akkor csendesebb tájakra utazhat ki, illetve inkább fel, valamelyik ódon városnegyedbe, amely — dókra. A homokon srácok rúgják a labdát — Pelé utódai.. . Az öböl vizéből szökik fel meredeken Rio legismertebb jellegzetessége, a 390 méter magas Cukorsüveg hegy, amelyre drótkötélpálya — innen gyufásdobozoknak látszó kabinjai viszik fel a turistákat. A látóhatárt keletre a Niterói mögött emelkedő hegyek koszorúja zárja Copacabana A világ második leghosszabb hídja s Riónak kilenctized része ilyen — fehér házacskáival, bizarr templo maival, csendes kis tereivel, valamely ódon portugál kisvárosra hasonlít. Mindez a 710 méter magas Corcovadóról tekinthető be a legjobban, amelynek csúcsán az ismert, harminc méter magas Krisztusszobor tárja szét karjait. Ide már nem lehet autón feljutni, csak a százlábúra emlékeztető fogaskerekűvel. Fantasztikus panoráma tárui az ember szeme elé. Az öböl partján mintegy húsz kilométer hosszúságban a világhírű homokos tengeri strandok, mint a Copacabana, az Ipanema, vagy a labdarúgócsapatáról ismert Botafogó és Flamengo városnegyedek parti sávja. Az öblöt átlagosan 100 méter széles homoksáv szegélyezi, amelyet széles autópálya választ el a hivalkodó szállodák, pompás lakóházak sorától. Furcsa látvány, hogy — különösen a déli munkaszünetben — a belvárosi sugarútokról fürdőruhás emberek mennek le a strenie, s ha kissé megfordulunk, a Rodrigo de Freitas-tó sötétkék tükrében gyönyörködhetünk. Rió harmadik arcát szerényen elrejti. A modern felhőkarcolók mögötti dombokon, a morékon, szemünk számára elvesznek a növényzet buja zöldjében a legszörnyübb nyomornegyedek, a favelák, amelyekről egyetlen útikalauz sem em lékezik meg. A város urai s az őket kiszolgáló rendőrök nem szeretik errefelé a nyakában fényképezőgéppel sétálgató idegent. A hegyoldalba tapasztva bádog- és sárkunyhók, nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb viskók. Csatornázásnak, vízvezetéknek nyoma sincs. Az iváshoz, főzéshez, mosáshoz, tisztálkodáshoz szükséges vizet lentről a domboldal aljából kell felhordani a szűk, kanyargós sikátorokon, ahol csatornázás híján az eső- és a szennyvíz lefelé csorog, hogy aztán lent poshadó árokban gyűljön össze. Mindenütt szanaszét szórt hulladékok, köztük sovány kutyák és nem kevésbé sovány gyerekek hada. Szüleik zömmel munkanélküliek, vagy a legjobb esetben alkalmi munkások, feketék és mulattok, de fehérek is jócskán vannak köztük. Mert Rióban és egész Brazíliában nincs faji, „csak" szociális megkülönböztetés — elképzelhetetlen gazdagság és fényűzés s még elképzelhetetlenebb nyomor. Este van. Búcsúzom Riótól, a sok ezer wattos reflektorokkal megvilágított Krisztus-szobortól, a millió és millió villanykörte fényében tündöklő Ci dade Maravilhosától, a Csodálatos Várostól, a fényűző avenidáktól és felhőkarcolóktól, a pompás tengerpart fényfüzéreitől s a jótékony sötétrégbe burkolózó faveláktól, ahol nincs villany . . . A Hét számára írta: SZOKOLAY SÁNDOR KILENC JÓMADÁR 1. A bírósági tárgyalás tíz napja alatt összesen tizenhat károsult fél tett vallomást. És több mint félszáz tanú jelent meg személyesen, további tizennégy tanúvallomást jegyzőkönyvből ismertettek. A kilenctagú galeri a szocialista társadalmi tulajdonban, illetve a magántulajdonban közel félmillió korona kárt tett. Vagy talán annál is többet, de a kisebb mértékben károsultak egyszerűen nem jelentkeztek. Amikor reggelente a tárgyalóterembe kísérték őket, a bűnügyi fiimek hőseinek mintájára, ők is a karjaikkal pró bálták eltakarni arcukat. Pedig akkc már régen vége volt a „mókának", már csupán a végelszámolás volt hátra. Mármint a bíróság részéről. Aztán az utolsó tárgyalási napon a büntető tanács ezt a „számlát“ is törlesztette. A büntetések - joggal - szigorúak voltak. 2. A galerifőnök eleinte tagadott. Állhatatosan és konokul. Már az első kihallgatásnál és később, a vizsgálati eljárás során is. Csak amikor meggyőzték arról, hogy a társai vallottak és a rendőrség mindent pontosan tud, akkor látta be: legyőzték. Legyőzték és most szembe kell néznie az igazságszolgáltatással. A nyomozás lezártával az ügyész vádat emelt a gyanúsítottak ellen. így kerültek mind a kilencen a vádlottak padjára. Kilencen, tizennyolc év körüli fiatalok. Kilenc fiatalember, akiknek a nevét az újságíró elhallgatja, mert így parancsolja a törvény. Nem álszeméremből, hanem nevelési szándékkal, mert amíg az igazságszolgáltatás egyik kezével a megérdemelt büntetést osztja, a másikat oltalmazón a fiatal bűnözők fölé emeli, mert bízik a megjavulásukban, a jó útra térésükben . . . Igaz, sokan vannak, akik úgy vélik: az efféle jómadarak nem érdemelnek semmiféle kíméletet. A valóság ellenben más. A büntetésvégrehajtási-intézetek nevelői és a gyámhatóságok dolgozói úgy tartják, hogy a tizenéves korban tévútra sodródott fiatal bűnözők zöme a börtönbüntetés, illetve — fiúk esetében — a tényleges katonai szolgálat letöltése után beleilleszkedik a társadalomba, többségüknek nem akad többé semmi dolga az igazságszolgáltatással. Az a töredék, amely az első szabadságvesztés után sem hagy fel a törvénybeütköző életmóddal, viszont már veszélyes bűnözőnek számít, s az ilyennel — mint visszaeső bűnözővel — a törvény teljes szigorát érezteti. 3. A kilenc jómadár bűnügyének mintegy másfélezer oldalas perirataiban lapozgatva a riporter egyhamar rájön, hogy mindannyian még katonaéveik előtt állnak. De nemcsak ez közös bennük, hanem az is, hogy a tanulás rendre nehezükre esett. Van közöttük, aki már az általános iskolából is kimaradt, és a többiek is csak a kilenc kötelező osztályt járták ki, de a különböző tanonciskolákból el-elmaradoztak vagy jobb megoldás híján eltanácsolták őket. Segédmunkásokként sem tudtak megkapaszkodni az életben, mert a munkához sem fűlt különösebben a foquk, úgyhogy többnyire céltalanul, kereset nélkül lődörögtek. Étkezni, ruházkodni, szórakozni viszont éppen úgy akartak, mint azok, akik tisztességes munkával keresik meg rá a pénzt. Általában az ilyen életszemlélet előbb-utóbb a bírósági tárgyalóteremben ér véget. 4. A tanúvallomásokból kitűnt, hogy mind a kilencen becsületes, dolgos szülők gyermekei. A sokáig tagadó galerifőnök például azért hagyta el otthonát, mert „érzékeny" lelke egyszerűen nem bírta tovább a szülők állandó aggodalmaskodását, dorgálását, a féltő intelmeket. Egy barátjához költözött, aki ugyan nem volt tagja a galerinek, de az alkoholista szülőknek egyszerűen nem voltak ilyen aggályaik. Kerek egy esztendő alatt egyszer sem kérdezték meg a „főnöktől“: miért költözött el otthonról vagy hol csavarog estéről estére? ... 5. Kilencük egyikének születésnapja volt, és az ilyesmit illik megünnepelni. Csakhogy miből, ha nincs pénz, ha üresen lötyög az ember zsebe? Persze, a rámenős fickóknak az ilyesmi nem okoz gondot. Zárás előtt már üres volt a sarki cukorkaüzlet. Az elárusítónő épp a függöny mögött csinált valamit, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Előre ment, hogy kiszolgálja a vevőket. Már első pillanatban látta, hogy két fura fiatalember toppant az üzletbe. Körülnéztek, aztán az egyik pisztolyt szegezett neki, a másik gyorsan lehúzta a redőnyt, nehogy valaki bejöhessen. Cukorka meg csokoládé helyett pénzt követeltek. Amikor az asszony védekezni próbált, egyikük hadonászni kezdett az orra előtt a pisztollyal; a másik kirántotta a kasszafiókot és zsebrevágta az ott talált pénzt. A rémületbe esett elárusítónő nem vette észre, hogy a félelmetesnek tűnő pisztoly ártalmatlan volt. A „főnök", aki a sarkorv. várta két társát, úgy tartotta, hogy a hasonló rablótámadásokhoz komolyabb fegyverekre lesz szükségük. Néhány nappal később betörtek hát egy vadászfelszerelést árusító boltba, ahonnan golyós és sörétes vadászpuskákat meg vadászkéseket zsákmányoltak. Persze, az ilyen kényes holmit már nem lehet csak úgy gyalogosan, hátizsákban elszállítani, végigbandukolni vele az utcán; az ilyesmi egykönnyen gyanút kelthetne. Autóra volt szükségük! A fegyverszerzési akcióban öten vettek részt, így ennek megfelelően — az éj leple alatt — egy ötszemélyes gépkocsit loptak. Amikor aztán a zsákmányt biztos helyre rejtették, egy félreeső utcában magárahagyták a személyautót is. Az akció sikerétől vérszemet kaptak. Elhatározták, hogy gyalogszerrel már csak a lehető legkevesebbet fognak közlekedni, elvégre az ilyesmi kényelmetlen és fárasztó . . . Dúsgazdag milliomos szülők elkényeztetett gyermekeiként váltogatták az autókat; lopott pénzen ettek, ittak, öltözködtek. Az egyik nap Ladában, a másik nap Renault-ban, harmadnap pedig Skodában vagy Fiatban ültek . . . Egy nap „isteni szikra“ gyúlt a főnök fejében: úgy találta, hogy még nem eléggé kalandos, tartalmas az életük; itt lenne hát az ideje, hogy Nyugatra szökjenek. És azonnal kész tervvel állt elő: egy Tatra 138-as teherautón és egy Volga vagy Tatra 603-as személygépkocsin kitörnek az országból! Tizenéves társai előszörre kissé meghökkenve fogadták az ötletet, de aztán beleegyeztek a gondolatba, elvégre így megmenekülnek a büntetés elől, ha netán-tán egyszer lebuknának . . . A terv egyszerű volt, nem szorult bővebb magyarázatra. A 138-as Tátrában hárman ülnek majd és a nagy sebességgel haladó tehergépkocsi áttöri a határsorompót. A többieket szállító személyautó szorosan a nyomában halad és a meglepett határőrök között átsuhan a határvonalon. (Folytatjuk) 17
