A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-24 / 12. szám

ÉRETTSÉGI ELŐTT FŐISKOLA UTÁN Pálkovács Sándor mérnök Kovács László tanár bér, — a rimaszombatinál nagyobb gimnáziumban sem kellene szé­gyenkezni ennyi diplomásért. Ez a szám még nagyobb lehetne, ha néhányon nem hagyják ott az egyetemet, főiskolát. Ám a fenti szám azt is bizonyítja, hogy nem a diákok felkészítésében volt a hi­ba, hogy akik kiestek a főiskoláról, annak okát saját gyenge akaratuk­ban, önbizalmuk hiányában, önnön kishitűségükben kell keresni. A diplomások száma azt bizonyítja, hogy ez a gimnázium alapos tárgyi tudást és megfelelő szlovák nyelv­­ismeretet nyújt végzett növendékei­nek. Hogy ez mennyire így van, hadd álljon itt egyetlen beszédes példa a sok helyett. Hat évvel ezelőtt három leány, Marek Katalin, Tóbik Viola és Konszky Zsuzsa orvosi egyetemre jelentkezett, méghozzá Romániába kaptak stipendiumot. Felvették őket. Pedig azt talán mondani sem kell, hogy még akkor csak úgy tudtak románul, mint én — mondjuk — kínaiul. Kovács tanár nemrégen beszélt velük, örömmel újságolta, hogy hamaro­san végeznek. Nyelvi nehézség? Feltehetően volt, de a tanárokat elsősorban tárgyi tudásuk érde­kelte. A rimaszombati kórház ideg­osztályán dolgozik dr. Nyitrai Lász-A negyedik C-ben Ióné, leánykori nevén Szokolay Klára, aki szintén a magyar gim­náziumban érettségizett és Martin­ban szerzett orvosi diplomát. Az orvosnő férje egyébként jogász, mindössze 100 méternyire dolgozik innen a járásbíróságon (mellesleg ő is a magyar gimnázium diákja volt), de ma már három ízben is hiába kerestem, valami fontos érte­kezleten volt. A doktornőtől azt kér­dezem, nehéz volt-e az egyetemi tanulmány, mint magyar maturáns­­nak. — Fogalmam sincs, nehéz volt-e vagy sem — válaszolja —, mivel nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, könnyebb lett volna-e, ha magyarul tanulhatok. — Úgy tudom van egy kislánya... — Igen, Nórának hívják, tizenhat hónapos. Ha eljön az ideje, őt sem féltem a magyar iskolától. Pálkovács Sándor mérnököt, a cukorgyár főmechanikusát a gyár­ban kerestük volna, de mire oda­értünk, letelt a munkaideje. Kerék­páron jött a gyárból, s ő volt az, aki megismert bennünket, alig­hanem kollégánk szerfelett feltűnő fényképezőgépéről. 19ó5-ben érettségizett kitüntetés­sel. Bratislavában, a műszaki fő­iskola gépészmérnöki karán szer­zett dipolmát. Harminckétéves, nős, van egy négy és fél éves kisfia. Különben rimajánosi születésű, s noha a gyártól jó lakást kaptak a városban, az a tervük, hogy ott­hon, Jánosiban családi házat épí­tenek. A főiskolát különösebb nehézség nélkül végezte el. Ez a gimnázium szerinte jó alapokat nyújt a fő­iskolához, ha valaki mégis kiesik, csak magára vethet. Azt azért meg­jegyzi, hogy a szlovák nyelvórákon több lehetne a konverzáció, „de az írókat például magyarul taníthat­nák". Több „panaszt" nem is hallottam az iskoláról. Arra az obiigát kér­désre, hogy vajon a kis Sanyika milyen iskolába fog járni, ha sor kerül rá, a mérnök olyan csodál­kozva nézett rám, mintha nem akarna hinni a fülének. — Magyarba! — válaszolta kur­tán. S nekem még most is olyan fur­csa érzésem van, mintha a puszta kérdéssel is megsértettem volna őt. ZS. NAGY LAJOS Prandl Sándor felvételei 13

Next

/
Thumbnails
Contents