A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-17 / 11. szám

Ez a jóindulat minden pimaszságnál jobban fel­háborította Verát. Micsoda szolgálatkész férj az utolsó pillanatig, dühöngött magában. — Van itt két férfi, gondolom, nélkü­led is elboldogulnak. — Hát, ha gondoljátok — nézett körül várakozva, hogy a többieknek mi a vé­leményük. — Ha kedved van, nyugodtan foglal­kozz a kocsiddal — mondta Imre jó­indulatúan, mit sem sejtve. Géza mintha megszimatolt volna va­lamit a házastársak közötti feszültség­ből, hangjában a puszta udvariassá­gon túl őszinte melegséggel mosolygott sógorára. — Kedves tőled, hogy így magadévá teszed a mi jelentéktelen gondunkat. De ne zavartasd magad, ha valami javítanivaló van a kocsidon. Előrelát­hatólag nem merül fel semmi olyasmi, ami vitára adhatna okot. Ha mégis, majd kikurjantunk érted az ablakon. Maguk között maradtak, és a csön­det egy ideig egyikük sem törte meg. Margit azt hitte, a gyerekek azt várják, hogy ő szólaljon meg. Legszívesebben elsírta volna magát, mert egyszerre világos lett előtte, hogy így, ahogy most itt ülnek az asztal körül a régi házban, soha, soha többé nem lesznek együtt. A látszat még amellett szól, hogy egy családot alkotnak. Holnap azonban ennek vége, és ennek a rövid pár napnak még az emléke is való­színűtlennek tűnik majd az idő múlá­sával. — Gyerekek — q hangja bizonytalan­kodott, de aztán erőt vett magán. — Gyerekek, meg kell mondjam, zavart vagyok, feldúlt, boldog és boldogtalan. Anyátok halála nem ért váratlanul, hiszen láttam, hogy száll el ereje nap­ról napra az utolsó hónapban. A hangja megcsuklott, egy pillanatig várt, aztán folytatta. — Anyátokat eltemettük szegényt. Gondolom, mindent megadtunk neki, amit csak lehetett. Ti bánkódtok, szo­­morkodtok, de az életetek folyásán az ő halála semmit sem változtat. Az én öreg életem változik csak nagyot, hi­szen nem maradhatok egyedül ebben o házban, az az egy biztos. Nektek bizonyára van már valami elképzelése­tek, mi történjék a szülőházatokkal, és mi legyen énvelem. Ami a házat illeti, az teljesen a ti dolgotok, ami pedig engem illet... Hát én igazán nem is tudom. Csak bízom benne, hogy kita­láltok valami okosat a számomra. Mert én ... A hangja megint elcsuklott, és úgy érezte, nincs is több mondanivalója. — Hát tessék! — szólította fel őket, s elhallgatott. A testvérek egymásra pillantottak, s Imre mindjárt meg is szólalt. — El kell mondanom nektek valamit, amit én már hónapok óta tudok. Fölöslegesnek tartottam megemlíteni mindaddig, amíg a dolog nem jut el abba a stádiumba, hogy tovább nem lehett elodázni a beszélgetést. Ez úgy hangzott, hogy fel kellett figyelni rá. Fogalmuk sem volt, hová fog Imre kilyukadni, miféle meglepetést tartogat. — Beszélj hát - szólalt meg végül Margit. — Mikor átvettem a hivatalomat, és beletekintettem a perspektivikus tervek­be, láttam, hogy új műút építésére ke­rül sor egy, legfeljebb két éven belül. A járás fejlődése szempontjából sokat jelent majd a műút, ez kétségtelen. A tervhez csatoltak néhány pályázatot is. Mikor a rajzokat, számításokat át­néztem, láttam, hogy a legelőnyösebb megoldás áldozatul követeli ezt az öreg házat. Ez szíven ütött. Anya élt, s a halálára még nem kellett gondol­nom. Csak arra, hogy mit jelent majd a számára, ha sor kerül a bontásra, hurcolkodásra, pénzügyi egyezségekre. Nagy volt bennem a kísértés, hogy egy másik megoldást válasszak, hiszen ha nem is dönthetek egyedül, a szavam, KEREKES KÚT a véleményem elég súllyal esik latba a döntésnél. Most már sejtették, miről van szó. Nagy figyelemmel hallgatták Imre be­számolóját. — A tervek konkretizálása több, itt nem érdekes okból eltolódott, én pedig nem sürgettem, mert amúgy sem lett volna értelme. Két hónapja talán, hogy elővettük, megvitattuk, és ha kicsit ne­héz szívvel is, de a házat követelő megoldás mellett álltam ki. Nyugtalan éjszakákat okozott a döntés. Sokszor úgy éreztem magam, mintha anyuka halálos ítéletét írtam volna alá. Nem kellett volna a döntésben aktívan részt vennem, ez lett volna a helyes eljárás, de már későn volt. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy az építkezés meg­kezdését nem siettetem, ellenkezőleg. Szándékomat azzal mentegettem ma­gam előtt, hogy ha a munkaerő- és pénzügyi kapacitásunkat egy másik szakaszon vetjük be, a közügyet vég­eredményben nem éri károsodás. A já­rás fejlesztésének minden ágazata fon­tos. Miután így kiegyeztem magammal, készenlétben állva, érvekkel felfegyver­kezve, anyánk itt hagyott bennünket. Nincs többé okom rá, hogy a valószí­nűség szerint néhány héten belül el­kezdődő munkálatokat halogassam. — Ez azt jelenti - mondta Vera -, hogy ahol most ülünk, ott néhány hét múlva madarak fognak röpködni, eset­leg lepkék, hiszen itt a tavasz. Ami ma még valóság, az árnyak világába köl­tözik. — Micsoda költői szárnyalás — mondta Imre. — De maradjunk csak a földön. A ház egy bizonyos értéket képvisel. Az érték megállapítása na­pokon belül megtörténik. A kézhez ka­pott pénzt természetesen arányosan megosztjuk hármunk között. — Várj csak, várj — szóit közbe Géza. - Nem ismerem az itteni törvényeket. Kifizethető-e egyáltalán örökrész kül­földi állampolgárnak? — Erre vonatkozólag, sajnos, semmit sem tudok mondani. Ha a rendelkezé­sek a számodra hátrányosak lennének, van egy elképzelésem. Lemondasz ja­vunkra a részedről, de természetesen az összeg itt bármikor rendelkezésedre áll. — Ha személyem miatt nehézségek merülnek fel, engem teljesen kihagy­hattok a számításból. Természetesen! - adott szavainak külön nyomatéket. Imre felemelte a kezét. — Ha sor kerülne rá, és Géza lemon­dana részéről a javunkra, én a házért kapott pénzből bármikor a rendelkezé­sére bocsátók, egyszerűen testvéri sze­­retetből, egy nagyobb összeget, mond­juk, arra a célra, hogy megtekintse a cseh várakat, Prágát, esetleg ha a Tát­rában akarják eltölteni a szabadságu­kat és a többi. Egyelőre azonban fölös­leges ezekkel a részletekkel bíbelőd­nünk, meg semmi biztosat nem tudunk. A lényeget, hogy a ház bontásra kerül, már közöltem. Gondolom, egyetértetek velem abban, hogy ha érzelmi okokból nem is örülünk ennek, mégis a legjobb megoldás számunkra. Margit néni úgy­sem maradhatott volna itt egyedül. Vevőt nehezen találtunk volna rá. Ki akar ma ilyen eldugott helyen, kilo­méterekre minden lakott helytől ta­nyázni? — Imre a hajába túrt. — No, megint eltértünk a tárgytól. A házzal kapcsolatban most már tudjátok, hogy mit gondoljatok. Még hátra lenne a házban levő ingóság, s végül, de első­sorban: Margit néni. Mindnyájan Margitra pillantottak, mintha tőle várnák, hogy megszólaljon, s elmondja elképzeléseit további életé­re vonatkozóan. Margit hallgat. Hallgatnak a többiek is. Aztán Vera szólal meg. — Ami az ingóságokat illeti: vigyünk magunkkal emlékbe egy-egy csekélysé­get, a többivel rendelkezzék Murika. — Ezzel aligha tennénk szívességet Margit néninek — ellenkezett Imre. — Régi bútorok, értékük alig van, nehe­zen tudná pénzzé tenni. De hót először is azt kell tisztáznunk, hogy mi lesz Margit nénivel. Legjobb lenne, ha mégis ő mondaná meg, őszintén és qátlások nélkül, mi lenne a legkívána­tosabb neki. Margit néni drága — foa­­ta meg nénje kezét, s mintegy serkent­ve a nyilatkozatra, kissé megrázta -, csak megfordult már a fejedben vala­mi, hol szeretnél élni, ha majd elha­gyod ezt a házat? — Jaj - nehéz sóhaj hagyta el az öregasszony száját. - Olyan nehéz ez, gyerekek. Gondolni persze hogy gon­doltam rá, De valahogy úgy képzeltem, hogy ezt ti majd megbeszélitek egymás közt, én meg fontolóra veszem, aztán majd csak kilyukadunk valahova. Tűnődött egy sort, aztán folytatta: — Nehéz lesz nekem elmenni innét. Hol tudok én még, öreg fa, gyökeret ereszteni? A város új lakótelepén, egy garszonlakásban? S naphosszat majd a háromszor három méteres szoba ablakán át nézem, ami éppen elém tárul? Itt mindig sok tennivalóm volt, s az évek múlásával egyre többnek, terhesebbnek éreztem a munkát, de kert nélkül nehezen tudom elképzelni az életemet. Ha már városi bérházban kell élnem, legalább azok között éljek, akik a legközelebb állnak hozzám. Úgy érezte, többet nem mondhat, és nem is tud mondani. Szétnézett raj­tuk, gyámoltalanul és kissé szégyen­kezve, hogy mégis a tudtukra adta, a nyakukba akarja varrni magát. A beállt csönd egyszerre mindnyá­juknak kínos lett. Minden pillanattal kínosabb, meg kellett már valakinek szólalni. — Megpróbálkozom — Imre szedte össze gondolatait legelőbb —, hogy a mi házunkban, valahol mellettünk, ha lehet, egész a közelünkben kapjál la­kást. Valamelyik szomszédomat hátha rá lehet venni a cserére. Mert Margit néninek természetesen azonnal kiutal­nak egy lakást. Talán már meg is tör­tént, csak utána kell néznem. Ez a megoldás nagyon jó lenne, mert akkor van velünk és akkor van egyedül, bé­kében, amikor csak akar. — Igen, Imre. Köszönöm. —■ Margit csak ennyit tudott mondani. — Azt hiszem, nekem sok hozzászólni­­valóm nem lehet Margit néni jövőjéhez — mondta Géza halkan, mintegy elné­zést kérőn. — És Pozsonyban meg tudnál szokni, Murikám? - kérdezte szokott közvetlen­ségével Vera, s pillanatnyilag úgy tet­szett neki, hogy nem is lenne rossz megoldás, ha Margit ott motozna körü­lötte. Talán hamarabb betöltődne az az űr, amely majd Valér után keletke­zik. Egyszerre rajzottak fel képzeletében a Margit odaköltöztével jelentkező elő­nyös és hátrányos következmények. A dolgot előbb még minden oldaláról meg kell vizsgálni, kötelező ajánlatot csak azután tehet. — Itt a neked járó lakást természete­sen előbb el kell foglalnod, mert az pénzt jelent, ha utólag aztán hozzám költöznél. — Köszönöm — mondta Margit Verá­nak is, bár maga sem tudta, mit kö­­szönget tulajdonképpen. Sok lehetőség között nem válogat­hat, az biztos. Ha Imre maguk mellett tudna neki egy kis lakást szerezni, igen, az lenne a legjobb. Nem ráutalva a kényszerű együttlétre, mégsem egé­szen magányosan. Verusékhoz talán el­menne majd néha látogatóba. — Na és mikor kellene csomagolnia Murikának? — kérdezte Vera. — Amint mi kint vagyunk a házból — jelentette ki Imre kategorikusan. — Nem mintha már holnap lenne a köl­tözködés, számításom szerint még el­telik addig néhány hét, de jó ezt nyu­godtan, izgalmak nélkül elvégezni. Emmi és a gyerekek is segítségére lesz­nek — ígérte. — Ami egyikünknek sem kell, azt kö­nyörtelenül felaprítjuk és eltüzeljük. Itt nincs helye a szentimentalizmusnak. Margit megrezzent, de nem szólt semmit. — Jól meg kell gondolnod, milyen bútort viszel — figyelmeztette Vera -, az új lakásokban nem méretezték ekkorára a szobákat. Margit kétségbeesve érezte, hogy csaknem mindenhez ragaszkodik. Lehe­tetlen feladat előtt áll. Nem, erre jobb most nem gondolni. (Folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents