A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-17 / 11. szám

Ez a jóindulat minden pimaszságnál jobban felháborította Verát. Micsoda szolgálatkész férj az utolsó pillanatig, dühöngött magában.

— Van itt két férfi, gondolom, nélküled is elboldogulnak.

— Hát, ha gondoljátok — nézett körül várakozva, hogy a többieknek mi a véleményük.

— Ha kedved van, nyugodtan foglalkozz a kocsiddal — mondta Imre jóindulatúan, mit sem sejtve.

Géza mintha megszimatolt volna valamit a házastársak közötti feszültségből, hangjában a puszta udvariasságon túl őszinte melegséggel mosolygott sógorára.

— Kedves tőled, hogy így magadévá teszed a mi jelentéktelen gondunkat. De ne zavartasd magad, ha valami javítanivaló van a kocsidon. Előreláthatólag nem merül fel semmi olyasmi, ami vitára adhatna okot. Ha mégis, majd kikurjantunk érted az ablakon.

Maguk között maradtak, és a csöndet egy ideig egyikük sem törte meg. Margit azt hitte, a gyerekek azt várják, hogy ő szólaljon meg. Legszívesebben elsírta volna magát, mert egyszerre világos lett előtte, hogy így, ahogy most itt ülnek az asztal körül a régi házban, soha, soha többé nem lesznek együtt. A látszat még amellett szól, hogy egy családot alkotnak. Holnap azonban ennek vége, és ennek a rövid pár napnak még az emléke is valószínűtlennek tűnik majd az idő múlásával.

— Gyerekek — q hangja bizonytalankodott, de aztán erőt vett magán. — Gyerekek, meg kell mondjam, zavart vagyok, feldúlt, boldog és boldogtalan. Anyátok halála nem ért váratlanul, hiszen láttam, hogy száll el ereje napról napra az utolsó hónapban.

A hangja megcsuklott, egy pillanatig várt, aztán folytatta.

— Anyátokat eltemettük szegényt. Gondolom, mindent megadtunk neki, amit csak lehetett. Ti bánkódtok, szomorkodtok, de az életetek folyásán az ő halála semmit sem változtat. Az én öreg életem változik csak nagyot, hiszen nem maradhatok egyedül ebben o házban, az az egy biztos. Nektek bizonyára van már valami elképzelésetek, mi történjék a szülőházatokkal, és mi legyen énvelem. Ami a házat illeti, az teljesen a ti dolgotok, ami pedig engem illet... Hát én igazán nem is tudom. Csak bízom benne, hogy kitaláltok valami okosat a számomra. Mert én ...

A hangja megint elcsuklott, és úgy érezte, nincs is több mondanivalója.

— Hát tessék! — szólította fel őket, s elhallgatott.

A testvérek egymásra pillantottak, s Imre mindjárt meg is szólalt.

— El kell mondanom nektek valamit, amit én már hónapok óta tudok. Fölöslegesnek tartottam megemlíteni mindaddig, amíg a dolog nem jut el abba a stádiumba, hogy tovább nem lehett elodázni a beszélgetést.

Ez úgy hangzott, hogy fel kellett figyelni rá. Fogalmuk sem volt, hová fog Imre kilyukadni, miféle meglepetést tartogat.

— Beszélj hát - szólalt meg végül Margit.

— Mikor átvettem a hivatalomat, és beletekintettem a perspektivikus tervekbe, láttam, hogy új műút építésére kerül sor egy, legfeljebb két éven belül. A járás fejlődése szempontjából sokat jelent majd a műút, ez kétségtelen. A tervhez csatoltak néhány pályázatot is. Mikor a rajzokat, számításokat átnéztem, láttam, hogy a legelőnyösebb megoldás áldozatul követeli ezt az öreg házat. Ez szíven ütött. Anya élt, s a halálára még nem kellett gondolnom. Csak arra, hogy mit jelent majd a számára, ha sor kerül a bontásra, hurcolkodásra, pénzügyi egyezségekre. Nagy volt bennem a kísértés, hogy egy másik megoldást válasszak, hiszen ha nem is dönthetek egyedül, a szavam,

KEREKES KÚT

a véleményem elég súllyal esik latba a döntésnél.

Most már sejtették, miről van szó. Nagy figyelemmel hallgatták Imre beszámolóját.

— A tervek konkretizálása több, itt nem érdekes okból eltolódott, én pedig nem sürgettem, mert amúgy sem lett volna értelme. Két hónapja talán, hogy elővettük, megvitattuk, és ha kicsit nehéz szívvel is, de a házat követelő megoldás mellett álltam ki. Nyugtalan éjszakákat okozott a döntés. Sokszor úgy éreztem magam, mintha anyuka halálos ítéletét írtam volna alá. Nem kellett volna a döntésben aktívan részt vennem, ez lett volna a helyes eljárás, de már későn volt. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy az építkezés megkezdését nem siettetem, ellenkezőleg. Szándékomat azzal mentegettem magam előtt, hogy ha a munkaerő- és pénzügyi kapacitásunkat egy másik szakaszon vetjük be, a közügyet végeredményben nem éri károsodás. A járás fejlesztésének minden ágazata fontos. Miután így kiegyeztem magammal, készenlétben állva, érvekkel felfegyverkezve, anyánk itt hagyott bennünket. Nincs többé okom rá, hogy a valószínűség szerint néhány héten belül elkezdődő munkálatokat halogassam.

— Ez azt jelenti - mondta Vera -, hogy ahol most ülünk, ott néhány hét múlva madarak fognak röpködni, esetleg lepkék, hiszen itt a tavasz. Ami ma még valóság, az árnyak világába költözik.

— Micsoda költői szárnyalás — mondta Imre. — De maradjunk csak a földön. A ház egy bizonyos értéket képvisel. Az érték megállapítása napokon belül megtörténik. A kézhez kapott pénzt természetesen arányosan megosztjuk hármunk között.

— Várj csak, várj — szóit közbe Géza. - Nem ismerem az itteni törvényeket. Kifizethető-e egyáltalán örökrész külföldi állampolgárnak?

— Erre vonatkozólag, sajnos, semmit sem tudok mondani. Ha a rendelkezések a számodra hátrányosak lennének, van egy elképzelésem. Lemondasz javunkra a részedről, de természetesen

az összeg itt bármikor rendelkezésedre áll.

— Ha személyem miatt nehézségek merülnek fel, engem teljesen kihagyhattok a számításból. Természetesen! - adott szavainak külön nyomatéket.

Imre felemelte a kezét.

— Ha sor kerülne rá, és Géza lemondana részéről a javunkra, én a házért kapott pénzből bármikor a rendelkezésére bocsátók, egyszerűen testvéri szeretetből, egy nagyobb összeget, mondjuk, arra a célra, hogy megtekintse a cseh várakat, Prágát, esetleg ha a Tátrában akarják eltölteni a szabadságukat és a többi. Egyelőre azonban fölösleges ezekkel a részletekkel bíbelődnünk, meg semmi biztosat nem tudunk. A lényeget, hogy a ház bontásra kerül, már közöltem. Gondolom, egyetértetek velem abban, hogy ha érzelmi okokból nem is örülünk ennek, mégis a legjobb megoldás számunkra. Margit néni úgysem maradhatott volna itt egyedül. Vevőt nehezen találtunk volna rá. Ki akar ma ilyen eldugott helyen, kilométerekre minden lakott helytől tanyázni? — Imre a hajába túrt. — No, megint eltértünk a tárgytól. A házzal kapcsolatban most már tudjátok, hogy mit gondoljatok. Még hátra lenne a házban levő ingóság, s végül, de elsősorban: Margit néni.

Mindnyájan Margitra pillantottak, mintha tőle várnák, hogy megszólaljon, s elmondja elképzeléseit további életére vonatkozóan.

Margit hallgat. Hallgatnak a többiek is. Aztán Vera szólal meg.

— Ami az ingóságokat illeti: vigyünk magunkkal emlékbe egy-egy csekélységet, a többivel rendelkezzék Murika.

— Ezzel aligha tennénk szívességet Margit néninek — ellenkezett Imre. — Régi bútorok, értékük alig van, nehezen tudná pénzzé tenni. De hót először is azt kell tisztáznunk, hogy mi lesz Margit nénivel. Legjobb lenne, ha mégis ő mondaná meg, őszintén és qátlások nélkül, mi lenne a legkívánatosabb neki. Margit néni drága — foata meg nénje kezét, s mintegy serkentve a nyilatkozatra, kissé megrázta -, csak megfordult már a fejedben valami, hol szeretnél élni, ha majd elhagyod ezt a házat?

— Jaj - nehéz sóhaj hagyta el az öregasszony száját. - Olyan nehéz ez, gyerekek. Gondolni persze hogy gondoltam rá, De valahogy úgy képzeltem, hogy ezt ti majd megbeszélitek egymás közt, én meg fontolóra veszem, aztán majd csak kilyukadunk valahova.

Tűnődött egy sort, aztán folytatta:

— Nehéz lesz nekem elmenni innét. Hol tudok én még, öreg fa, gyökeret ereszteni? A város új lakótelepén, egy garszonlakásban? S naphosszat majd a háromszor három méteres szoba ablakán át nézem, ami éppen elém tárul? Itt mindig sok tennivalóm volt, s az évek múlásával egyre többnek, terhesebbnek éreztem a munkát, de kert nélkül nehezen tudom elképzelni az életemet. Ha már városi bérházban kell élnem, legalább azok között éljek, akik a legközelebb állnak hozzám.

Úgy érezte, többet nem mondhat, és nem is tud mondani. Szétnézett rajtuk, gyámoltalanul és kissé szégyenkezve, hogy mégis a tudtukra adta, a nyakukba akarja varrni magát.

A beállt csönd egyszerre mindnyájuknak kínos lett. Minden pillanattal kínosabb, meg kellett már valakinek szólalni.

— Megpróbálkozom — Imre szedte össze gondolatait legelőbb —, hogy a mi házunkban, valahol mellettünk, ha lehet, egész a közelünkben kapjál lakást. Valamelyik szomszédomat hátha rá lehet venni a cserére. Mert Margit néninek természetesen azonnal kiutalnak egy lakást. Talán már meg is történt, csak utána kell néznem. Ez a megoldás nagyon jó lenne, mert akkor van velünk és akkor van egyedül, békében, amikor csak akar.

— Igen, Imre. Köszönöm. —■ Margit csak ennyit tudott mondani.

— Azt hiszem, nekem sok hozzászólnivalóm nem lehet Margit néni jövőjéhez

— mondta Géza halkan, mintegy elnézést kérőn.

— És Pozsonyban meg tudnál szokni, Murikám? - kérdezte szokott közvetlenségével Vera, s pillanatnyilag úgy tetszett neki, hogy nem is lenne rossz megoldás, ha Margit ott motozna körülötte. Talán hamarabb betöltődne az az űr, amely majd Valér után keletkezik. Egyszerre rajzottak fel képzeletében a Margit odaköltöztével jelentkező előnyös és hátrányos következmények. A dolgot előbb még minden oldaláról meg kell vizsgálni, kötelező ajánlatot csak azután tehet.

— Itt a neked járó lakást természetesen előbb el kell foglalnod, mert az pénzt jelent, ha utólag aztán hozzám költöznél.

— Köszönöm — mondta Margit Verának is, bár maga sem tudta, mit köszönget tulajdonképpen.

Sok lehetőség között nem válogathat, az biztos. Ha Imre maguk mellett tudna neki egy kis lakást szerezni, igen, az lenne a legjobb. Nem ráutalva a kényszerű együttlétre, mégsem egészen magányosan. Verusékhoz talán elmenne majd néha látogatóba.

— Na és mikor kellene csomagolnia Murikának? — kérdezte Vera.

— Amint mi kint vagyunk a házból

— jelentette ki Imre kategorikusan. — Nem mintha már holnap lenne a költözködés, számításom szerint még eltelik addig néhány hét, de jó ezt nyugodtan, izgalmak nélkül elvégezni. Emmi és a gyerekek is segítségére lesznek — ígérte.

— Ami egyikünknek sem kell, azt könyörtelenül felaprítjuk és eltüzeljük. Itt nincs helye a szentimentalizmusnak.

Margit megrezzent, de nem szólt semmit.

— Jól meg kell gondolnod, milyen bútort viszel — figyelmeztette Vera -, az új lakásokban nem méretezték ekkorára a szobákat.

Margit kétségbeesve érezte, hogy csaknem mindenhez ragaszkodik. Lehetetlen feladat előtt áll. Nem, erre jobb most nem gondolni.

(Folytatjuk)

10