A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-10 / 10. szám
Kassák Lajos (1887-1967) KORTÁRSAINK Kassák Lajos, aki már szülőföldjén, Érsekújvárott belekóstolt a proletársorsba s fiatal korában vándor-munkásként gyalog járta meg Párizst, Budapesten először a munkás-fővárosban, Angyalföldön telepedett meg. Onnan kényszerült emigrációba, Becsbe, ahonnan szintúgy Angyalföldre, Budapest legendás XIII. kerületébe tért vissza. Az öregedő Kassák Óbudát, a III. kerületet választotta lakóhelyül, annak is egyik legjellegzetesebb részét, a Bécsi utat, amely tulajdonképpen a magyar főváros kivezető útja Nyugat felé. A költőt 76 éves korában látogattam meg. Szívesen, de — emberi magatartása szerint — egyben szigorúan emlékezett s ítélt. — Hogyan jellemezné önmagát, a költő Kassákot? — Nem témákat írok meg, mint a magyar költők nagy része. Hogy az öreganyám, a kútgém, meg ezeket... Hanem azt az állapotot, ami összeköt engem a világgal. Á világ és a köztem való viszonynak megírásról esik állandóan szó. Természetesen rajtam keresztül. Aki se vidám, se bőbeszédű ember, mór társasági értelemben, nem vagyok. — Milyen embernek mondaná magát? Szinte már haragossá válik legendás szigorúsága: — Vitatkozó természetű ember vagyok. De minden vitatkozó természetű ember állást foglaló ember is. Verseim ezért mindig állást foglalóak - ujjaival kopogtat az asztalon, a még nagyobb nyomaték kedvéért —, s nagyon is érthető, hogy az állásfoglalást nem szeretők részére nem kedvesek ezek a versek... De nem azért, mert rosszak vagy károsak. Feketekávé kerül az asztalra, amit Klára asszony, a feleség hoz be. Aki civilben — ki gondolná egy költő feleségéről? — matematika szakos tanárnő. Tréfásan megkockáztatom a kérdést: — Hogyan értheti meg a művészt az olyan elvont tudomány művelője, mint a matematika, amelyet sokan a tudományok „filozófiájaként“ emlegetnek. Kassák elérti a tréfát, s egy legutóbbi párizsi látogatásakor átélt élményével válaszol.- Uram - kezdi jellegzetes palócos hanghordozásával —, láttunk egy kiállítást Párizsban a feleségemmel. A matematikai intézetben volt ez a kiállítás ezzel a címmel: Tudomány és művészet. Nem tudom, hány teremben, matematikai eszközöket állítottak ki, grafikonokat tettek fel a falakra, s ugyanakkor műtárgyak voltak ott annak bizonyítására, hogy a kettő között milyen erős az összefüggés. Beszélgettünk ott egy szobrásznővel, akinek kiállították egy fém-dolgát... És mit gondol, uram, mit válaszolt? Vizsgáztatóan néz rám, olyan professzoros szuggesztivitással, mint aki tudja, diákja nem készült a leckéből. — Azt mondta ez a szobrásznő: a tudósok elindulnak a munkájukkal, hogy megkeressék a törvényszerűségeket, és eljutnak a szépséghez. A művészek elindulnak, hogy megkeressék a szépséget, és eljutnak a törvényszerűségekhez ... Szép gondolat volt, s egészen tömören fejezte ki magát. A kiállítás olyan gyönyörűen szemléltette mindezt. Végétért a kávé-szünet, s ismét a költő Kassáké a szó. Nemrégiben volt Párizsban a festő Kassáknak nagy sikerű kiállítása, amit megnéztek csoportosan Belgiumból érkezett francia nyelvű költők, a belgo kulturális miniszter vezetésével. Tulajdonképpen a költő Kassák előtt tisztelegtek, mivel jól ismerték a francia nyelven kiadott verseskötetét.- A miniszter tartott beszédet, a kiállítás megnézését követő fogadáson - emlékezik. - S egyszerre ez a miniszter kihúzta a zsebéből a francia nyelvű verseskönyvemet, és ezt mondta: „Engedjék meg, hogy ebből a kötetből elolvassak egy verset. . . Hát fölolvasta a Mesteremberek című versemet, francia gesztussal és pátosszal, nagyon szépen. Utána ezt mondto: „Kérem, kedves uraim és kollégáim, ez a vers több mint ötven év előtt készült. Ennek a versnek kellene ma folytatódni, megszületni a mi korunk versének, de Önök a fehér liliomoknál és tulipánoknál tartanak .. ." Azután odajött hozzám, kezet fogott, átölelt és megcsókolt. Sokáig beszélgetünk még az irodalomról, a költészetről, a művészetről, önkéntelenül is megkérdeztem: hogyan ad választ a mai irodalom a modern ember legidőszerűbb kérdéseire? — Az irodalom minden időkben inkább kérdezett, mintsem válaszolt. A válaszadás feladata a tudásoké. Búcsúzásképpen hangszalagra mondta Körséta című versét, amellyel szinte otthonába invitálja olvasóját, hogy megismertesse az öregkori költő élet- és munkakörülményeivel. TÓBIÁS ÁRON KASSÁK LAJOS versei: MESTEREMBEREK Mi nem vagyunk tudósok, sem méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájulton hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák ... De mi már távol vagyunk mindentől, ölünk a sötét bérkaszárnyók alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag. Tegnap még sírtunk, és holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya, tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő, s holnap már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra, és félre az államdekorációkkalI a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását. Bazalt talpú hidakat. A terekre új jeleket zengő acélból s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lökomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Űj színeket keverünk, a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, pártalao asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld és örüljenek az új költők, akik az idők új orcát éneklik előttünk: RÓMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN, BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN. (Megjelent: 1915 december) KÖRSÉTA EGYENSÚLY Beszélek beszélek írok írok festek festek vágyakozom vágyakozom többet akarok és tovább megyek ismét beszélek írok festek és tovább megyek. Szülőföldem gumiszalaggal vagyok hozzád kötve végletekig tágítom de nem szakítom el. A szabadságot és a félelem nélküli életet szeretem. Kegyetlenül szép örökség, így növekedtem és feljutottam a hegy csúcsára ahol a tegnapot elcserélhetem a máért a mát a holnapért és íme saját törvényem szerint beszélek beszélek írok írok festek festek vágyakozom vágyakozom többet akarok és tovább megyek megint beszélek írok festek és tovább megyek. (A tölgyfa levelei, 1964) Szeretem a fiatalokat lányokat és fiúkat testem mohó étvágya nélkül is tisztaságukért erejükért ritmikus mozgásukért bátor tekintetükért szeretem őket. Az erjedés édes ízeit érzem közelükben s látom amint a testük izgalommal és bájjal telik meg. Bennük lobban fel a lázadás tüze természetes vágya a birtoklásnak. Ha közelednek felém mélyen a szemükbe nézek s ha távolodnak szomorúan utánuk fordulok. De hiába rohannak nem szakadhatnak el tőlem egészen Itt tükröződnek a szívemben nem tévedhetnek ki gondolataim sűrűjéből. Maholnap ők lesznek én és én az ő emlékük leszek. így van rendjén. Amen. (A tölgyfa levelei. 1964)
