A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-10 / 10. szám

ORDÔDY

KATALIN

KEREKES KÚT- Igen. Jó étvággyal evett - felel, és örül, hogy * most nem kellett hazudnia. Aztán lélegzetet vesz, és elszántan folytatja. - Mondtam Imrinek, hogy telefonáljon az orvosért is.

— Orvosért? - nyitja tágra a szemét Zsófia. - De hát mi történt? Hiszen mikor tőlem elbúcsúzott... És hol van Feri? - Az utolsó szavakat emelt hangon, csaknem kiáltva kérdi. — Jöjjön fel — mondja aztán nyugodtabban. Majd kérlelve teszi hozzá: - Margitkám, légy oly kedves, mondd meg neki, hogy jöjjön fel.

Érzi, hogy elakad a lélegzete.

— Nem lehet, Zsófika, ledőlt egy kicsit, ne kívánd, hogy feljöjjön.

Zsófia azonnal készségesen beleegyezik.

— Persze, csak feküdjön nyugodtan. Majd én lemegyek és megnézem.

A tálcát az éjjeliszekrényre tolja, lábait leteszi a földre, tapogat a papucsa után, és nyújtja a kezét, hogy segítsenek neki.

Zsófia támogatóssal is nagyon nehezen veszi már a, lépcsőket.

— Nem, Zsófikám — akarja visszatartani —, ne törd magad. Várd meg, az orvos biztos rövidesen itt lesz.

— Mégis, mit érez? — Zsófia el akarja nyomni nyugtalanságát, de ez nehezen sikerül neki. — Miről panaszkodott?»

— Hirtelen erős fejgörcs.

Csönd. Aztán megkérdi:

— Mégis, nem reggeliznél? Ne hűljön ki a kávéd egészen. - És újból az ágyra teszi a tálcát.

Zsófia eszik, és mikor ő menni akar, arra kéri, várja meg, amíg megreggelizik. Leül, de minden idegszálával lefelé figyel. Szeretné tudni, mit intézett Imre. Aztán Ferenc félrebillent testét látja a volán mögött, és rátör a kegyetlen valóság. Úgy érzi, nem bírja tovább a képmutatást. Feltör belőle egy tompa nyögés, maga sem tudja, hogyan. Zsófia ránéz a csészéje fölött.

— Nagyon rosszul érzi magát Feri? Mondd csak meg, ugye meghalt?

Rámereszti szemét Zsófira, és rá akar támadni, hogyan jut ilyen őrültség az eszébe, de nővére szeme az igazságot követeli. Nem lehet tovább alakoskodni. Nem felel semmit, csak lehajtja a fejét, és sírni kezd.

— Mondj el mindent - csöndesen hangzik a felszólítás, mégis parancsként hat, amellyel nem lehet ellenkezni.

Mindent elmond, ami reggel történt.

— At akarok menni a te szobádba, onnét rálátni az autóra.

Zsófi egyik karját a nyaka köré fonja, másikkal a botjára támaszkodik, és a fürdőszobán keresztül átmennek az ő szobájába, az ablak elé. Nővére ott megkapaszkodik, míg ő egy széket tol alája, aztán leül, és nézi a kocsit. Az autó olyan szögben áll, hogy csak a hátulját láthatja. De látja a nyitott ajtót is, és az ajtó mellett még valamit. Egy cipősarkat és a ráboruló nadrág csücskét. A kép olyan, hogy várni lehetne, a benn ülő beemeli a lábát a kocsiba, a keze kinyúl, hogy az ajtót behúzza, és utána felberreg a motor, megindul a gép. Zsófi nézi a cipősarkat és a nadrágdarabkát, és elkezd folyni szeméből a könny.

— Hívd fel a gyerekeket, kérlek.

Leszól az ebédlőbe.

— Gyertek, anyuka már tudja .,.

Vera és Imre felrohannak, aztán

csak a sírást, zokogást hallja, azok ott egymást ölelik, ő meg leviszi a reggelizőtálcát, lemegy a konyhába, és nekifog a mosogatásnak. Remegést érez egész testében, de a munka megnyugtatja. Hiszen van tennivalója egész napra, melyet el kell végezni akkor is, ha... melyet egyszerűen el kell végezni.

Már az ebédnek valót teszi fel, mikor csöngetnek, és megjön az orvos.

Oly gyorsan játszódott le az egész.

Vera esküvőjét augusztus végén, ahogy eredetileg tervezték, csöndesen megtartották.

Nem sokkal rá Géza egy boldogsággal teli levélben közölte, hogy megnősül, és hogy ki a jövendőbelije. Zsófia hosszú hetekig nem tudta magát rászánni, hogy válaszoljon levelére. Mintha szegény Géza valami szörnyű árulást követett volna el benne. Neki kellett ösztökélni.- Válaszolj már Gézának! Biztosan nagyon-nagyon várja a leveledet.- Nem bírok írni - fakadt ki őszintén Zsófiából. - Egyszerűen nem bírok! A világ összes asszonya között pont annak a dögnek a iányába kellett belebotlania?! — Keserű dühvei nevetett. — Nézd csak — mutatta a fényképet, melyet a fia küldött, és amely őt ábrázolta menyasszonyával együtt —, nem olyan, nem szakasztott olyan, mint az anyja?

Erzsébet valóban hasonlított az anyjához, de a szeme más volt.- És ha hasonlít? Elvégre az édes gyereke — felelte. — Tedd már túl magad a dolgon, olyan régen történt mindez.- Majd a kedves anyósa elmeséli Gézának, hogy az anyja ellopta az ezüstjüket.- Ne beszélj bolondokat. Ha egyszer elfogadták vejüknek, nem fogják ilyesmivel traktálni. Géza el se tűrné, fel is bontotta volna az eljegyzést, vagy meg sem tartotta volna. És különben is, légy nyugodt, Dégenfeldné maga is tisztában van vele, hogy a gyanúsítgatásai alaptalanok voltak.

Érezte, mint önti el a vér az arcát. Mi lenne, ha most Zsófi előtt felfedné a titkot? - villant át agyán hirtelen. Nem, nem lenne szíve a beteg Zsófira ilyen terhet rakni. De ki tudja, hogyan reagálna rá? Nem tartaná-e éppen elégtételnek az alaptalan vádért? Vagy nem ejtene-e csúnya foltot Ferenc emlékén?- Sosem tudnám szeretni, látni sem szeretném, ne is hozza haza soha. De nem is hozhatja, ugye, nem jöhetne haza Géza anélkül, hogy valami baja ne történjék? - kérdezte reménykedve.- Már mért ne. ha megkapta az ottani állampolgárságot?- Nem szeretném, ha hazajönnének

— vallotta be Zsófia. Ebből következtethetett a nővérében élő megbántottság fokára, amely nem volt képes sem feledésre, sem megbocsátásra.

Aztán mégis elment a levél, nagyrészt az ő sugallatára megfogalmazva, de Géza, a legkedvesebb, az örökké fájón hiányzó, elvesztette kiváltságos helyét Zsófia szivében.

Megöregedtem, gondolta, összevissza jár az eszem a múltban, pedig itt kell, hogy legyen. Jó, hogy észrevettem, és idejében eltüntettem azt a kanalat.

A fiatalok alig várták, hogy felkelhessenek az asztaltól. Nem érezték át valójában a gyászt, a találkozást, az ismerkedés és a családi együttlét okozta kellemes izgalom tartotta őket emelkedett hangulatban, amelyhez a mindezt kiváltó ok, Zsófia halála csupán egy sötét tónusú hátteret szolgáltatott.

Ágnes, mikor mór úgy vélte, nem megy illetlenségszámba, bejelentette, hogy szeretnének egyet sétálni a ház mögötti erdőben.

Kitódultak az előszobába, lármásan öltözködtek, aztán az ajtó csapádása hallatszott, és a nagy ebédlőre, amelynek ételszagát már elnyomta a frissen főzött feketekávé és a cigarettafüst illata, csend telepedett.

Margit még egyszer körbekínálta a feketét, Erzsébet elnyomott egy ásítást. Túlságosan gazdag volt az asztal, a szokásosnál többet evett, tagjai ellustultak, arra gondolt, talán nem veszik rossz néven, ha felmegy a szobájukba és ledől egy órára.

Vera a gyerekek után nézett. A függönyös ajtón ót látta friss mozdulataikat, amint a kabátokat, sapkákat magukra kapkodták, s kitódultak a kertbe. Mintha nem hárman, de legalább hatan volnának, gondolta. Annyi mozgás, annyi zaj, vibráló nyugtalanság. Nekik ugyan nem nagyon fáj anyuka. De nem is lehet tőlük rossz néven venni. Hirtelen nagyon-nagyon megsajnálta magát, amiért az ő gyereke, gyerekei hiányoztak abból a hangoskodó kis hármasból, amely az imént tűnt el az ajtó mögött, ő aztán egyedül maradt. Igazán egyedül. Még inkább, mint Murika. Murika öregecske már. Mennyi is? Hatvankét éves volt az ősszel. Az öregek magánya természetesebb. Vagy legalábbis nem olyan fájdalmas. Körülöttük beszűkül a világ, nem érzik maguk körül az űrt olyan riasztóan, félelmetesen nagynak, gyilkosán kietlennek. Valér elmegy. Talán mindig is csak illúzió volt, hogy mellette van, hogy nincs egyedül. Most, most ébredt rá a különbségre, mi az, együtt élni, vagy csak egymás mellett élni. Azt hitte, a kellemes, nagyobb zökkenők nélküli egymás mellett élés kielégíti. Nagyvonalúsága, amellyel túltette magát mindenen, ami kettőjük között az egyetértést, a kiegyensúlyozott kedélyt fölboríthatta volna, szerinte olyan tulajdonság volt, amely egy józanul gondolkodó férfit minden más kapocsnál biztosabban köt az oldalához. Huszonnégy év után derül ki, hogy Valér nem józanul gondolkodó férfi.

A férjére nézett, aki éppen a pipáját tömte, s világosan látta rajta, nem vesz részt semmiben. Olyan idegenül ül itt közöttük, mintha a holdról potytyant volna le. Elfogta a düh és a kétségbeesés. Ezeknek az indulatoknak nem voltak idegpályáin begyakorlott útjai. Új volt neki az a hevesség, amellyel elárasztották. A zsebkendője után kotorászott a retiküljében, a szeme homályos volt a könnyektől.

— No - mondta Géza, és átkarolta a vállát —, bele kell nyugodnunk. Tudom, neked nehezebb, gyakrabban voltatok együtt, s jobban fog hiányozni. Meg a lányok talán erősebben kötődnek az édesanyjukhoz... Ne sírj, Verus. Talán majd most közöttünk lesz szorosabb a kapcsolat, mint eddig volt.

Erzsébet felkelt, és szinte észrevétlenül felment a szobájukba. Emma arra gondolt, amit Imre említett neki: meg kell beszélniük bizonyos dolgokat. Változás állt be a család életében, felmerült néhány kérdés, melyeket most közösen akarnak megoldani. Margit néni elsőrendűen érdekelt a dologban. De már látja rajta a türelmetlenséget, a beidegződött, éveken át megszokott kötelességtudat ösztökéli, menne már, mert rendet kell teremteni az asztalon, a konyhában . ..

— Margit néni — tette rá kezét az öregasszony karjára —, te csak maradj most nyugodtan. Firtusznéval leszedjük az asztalt, és elvégezzük a konyhai munkát. Bízd rám - s gyöngéden visszanyomta a székéből már emelkedni akaró Margitot —, hiszen én itt kiismerem magam, tudod. Szükségem van egy kis mozgásra amúgy is, mert mindenem elzsibbad ettől az ebédtől és az ücsörgéstől.

És Valér? — gondolta Vera. Valér mit keres itt? Erzsébet eltűnt, nem nagyon érdekli, hogy intézik el egymás között, amit ilyenkor el kell intézni. Érthető. Emmit talán érdekelné, de úgy gondolja, zavartalanabb lesz a megbeszélés egészen szűk családi körben, csak a testvérek és Murika között. Igazán a legjobb módját találta meg annak, hogy mentesítse nagynénjüket a további futkosástál, s magára hagyhassa a családot. Pedig Emmi nem zavart volna. Sőt még Erzsébet sem. De hogy pont Valér ül itt közöttük! Legszívesebben felkérte volna, hogy menjen ki. Hová? Valahová, akórhová, a fenébe! Erre magától nem tud rájönni?

— Nem lenne kedved - fordult feléje egy hirtelen ötlettel - a friss levegőn elszívni a pipádat? Úgyis elég sűrű itt a füst. Egy kicsit kiszellőztetnék, Murika, lehet? - kérdezte nagynénjét, de feleletre sem várva kinyitotta a távolabb eső ablak egyik szárnyát.

— Magam is gondoltam rá — felelte Valér —, a kocsival kellene kicsit elbabrálnom. Nem tetszik a hangja. Valami zöreje van a motornak, hátha rájönnék, mi okozza.

— No — intett a fejével biztatólag.

— Talán majd később — mondott le férje erről a lehetőségről gavallérosan —, hátha szükségetek lesz rám, valamiben esetleg tanácsot adhatok.

(Folytatjuk)