A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
KORSZERŰ MUNKAFORMÁK, ÜJ LEHETŐSÉGEK Az 1970-es évektől kezdődően egyfajta minőségi és szerkezeti átalakulás figyelhető meg a CSEMADOK helyi szervezeteinek munkájában. Ezt az összetett és részleteiben még nem kellőképpen elemzett folyamatot tömören így jellemezhetnénk: a tevékenység hagyományos formái (népi tánc, népdaléneklés, amatőr színjátszás stb.) mellett fokozatosan új munkaformák jelentek meg, amelyeknek köszönhetően változatosabbá, sokrétűbbé és tartalmasabbá vált számos — elsősorban városi — helyi szervezet munkája, örvendetes jelenség, hogy a tevékenység értékelésekor mind többen a minőségre helyezik a súlyt, nagyobb teret engedve ezzel a bírálatnak is, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy még mindig tartja magát az a szemlélet, mely szerint a helyi szervezetek munkájának az eredményességét leghívebben a számadatok (tehát a taglétszám gyarapodása, a rendezvények és fellépések száma stb.) tükrözik; ha ezek a mennyiségi mutatók elérik vagy meghaladják az átlagos értéket, akkor nem lehet komolyabb baj. Kétségtelen, hogy a számszerű kimutatások sok mindent elárulhatnak, ám vajmi kevés hasznukat látjuk olyankor, amikor arra kell választ adnunk: miért marad abba itt vagy ott — szinte egyik napról a másikra — a korábban oly eredményes kultúrmunka, vagy például miért kevesebb a szükségesnél az aktív fiatal CSEMADOK-tagok száma? Az alábbiakban a tevékenység új formáiról és a minőség kérdéséről lesz szó. Beszélgetőpartnerem PRESINSZKY LAJOS, a Központi Klubtanács elnöke. ■ Az ön véleménye szerint mivel magyarázható a CSEMADOK helyi szervezeteinek munkájában megfigyelhető minőségi és szerkezeti átalakulás? — Azzal kezdeném, hogy a dél-szlovákiai falvakban, ahol a magyarok, s így a CSEMADOK-tagok zöme is él, nagymérvű változások mindenekelőtt gazdasági változások mentek végbe az elmúlt tizenöt-húsz esztendő során. A falu végérvényesen elvesztette „zárt közösség“ -jellegét, mind több „világot járt“ ember (diák, munkás, tisztviselő stb.) formálta akarva-akaratlanul az otthonmaradottak gondolkodásmódját, nem is szólva a könyvek, a folyóiratok, a rádió és különösen a televízió tudatformáló szerepéről. Ez a folyamat visszafordíthatatlan, és végeredményben szükségszerű, noha nem lehet eltitkolni az ezzel járó negatív jelenségeket sem! az életforma-váltás során jelentkező buktatókra, tanácstalanságra, stresszhatásokra gondolok elsősorban. A falusi emberek érdeklődési köre kitágult; ez óhatatlanul a CSEMADOK helyi szervezetek munkájára is kihatott. Egyrészt jelentősen emelkedett a színvonal, másrészt igény támadt olyan tevékenységi formák iránt is, amelyek eddig ismeretlenek voltak faluhelyen. Hogy csak néhány példát említsek: irodalmi színpad, bábozás, énekkar (ne tévesszük össze az éneklő csoporttal!), képzőművészeti kiállítás, tárgyi néprajzi gyűjtés, s az utóbbi években mind nagyobb teret hódító, politikai és irodalmi évfordulókkal kapcsolatos vetélkedők. ■ Mennyiben érvényesek ezek a megállapítások a városi szervezetek tevékenységére? — Noha a városi ember életformája sok mindenben különbözik a falusiétól, tévedés volna azt képzelni, hogy az imént említett gazdasági változások az ő gondolkodásmódjára nem voltak kihatással. A városi lakosság összetétele differenciáltabb ugyan, ennek következtében a helyi szervezetben különböző érdeklődési körű emberek dolgozhatnának, a gyakorlatban viszont sokáig az volt a helyzet, hogy a hagyományos formákon kívül a városi szervezetek sem tudtak sok új tevékenységi formát felmutatni. Csak a hetvenes években indult meg az az örvendetes folyamat, amelyről a falusi szervezetekkel kapcsolatosan már szó volt, s amely következtében mind tartalmilag, mind pedig szerkezetileg jelentős mértékben fejlődött a CSEMADOK városi szervezeteinek munkája. ■ A városi szervezetek kétségtelenül helyzeti előnyben vannak a falusi szervezetekkel szemben elsősorban a nagyobb taglétszám, differenciáltabb összetétel, jobb anyagi lehetőség stb. következtében. Ezzel magyarázható, hogy a szóban forgó fejlődés a városi szervezetek esetében szembeötlőbb, s vannak olyan munkaformák is, amelyek eddig csak városi környezetben tudtak gyökeret verni. Legjellemzőbb példaként a klubtevékenységet említhetném. Véleménye szerint mi tette szükségessé a CSEMADOK-klubok létrehozását? — Mindenekelőtt a CSEMADOK-tagok körében megnyilvánuló igény. Sok olyan ember van, aki gyönyörködik a népi táncban vagy a népdalban, kedveli a színházat, de nem érez magában elegendő tehetséget sem a táncoláshoz, sem az énekléshez, sem pedig a színjátszáshoz, ugyanakkor vágyódik a közösség után, emberekkel szeretne találkozni, beszélgetni, s ilyen alkalmakkor szívesen meghallgat egy-egy érdekes és tanulságos előadást vagy útibeszámolót is. Tulajdonképpen ezt a természetes igényt ismerték fel Tóth Lajosék idejekorán a vágselylyei Vörösmarty-klubban, amelyről egyébként okvetlenül meg kell jegyezni, hogy tevékenységével nagyon ösztönzőleg hatott a klubmozgalom kibontakozására és további alakulására. ■ Tudomásom szerint a Vörösmarty-klub volt a kezdeményezője az őrsújfalusi nyári művelődési táboroknak is, amelyek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a fiatal CSEMADOK-tagok körében. Hallhatnánk erről bővebben is? — Az őrsújfalusi táborozásra első ízben 1977 nyarán került sor. Nem várt sikere arra ösztökélte az illetékeseket, hogy alaposabban elgondolkozzanak a művelődési táborok jövőjéről és általában a klubmozgalomról. Az őrsújfalusi táborozást követően megalakult a Központi Klubtanács mint a Népművelési Szakbizottság egyik szerve. Első fontos feladata az volt, hogy rögzítse az alapszabályzatot, meghatározza a klub fogalmát és működési területét, tisztázza a vitás kérdéseket és közös nevezőre hozza a véleményeket. A Központi Klubtanács az elmúlt évben két alkalommal (Érsekújvárott és Kassán) iskolázást szervezett a klubvezetők részére, ahol elsősorban szervezési és módszertani kérdésekről esett szó. Elhatároztuk továbbá, hogy a nyári művelődési táborok szervezését ezentúl a Központi Klubtanács irányítja majd, már csak azért is, mivel nem lokális, hanem országos jellegű rendezvényről van szó. ■ Milyen tanulságokat vontak le az eddigi táborok alapján? — A klubtanács többi tagja nevében egyelőre még nem beszélhetek. Ami az én véleményemet illeti, elmondhatom, hogy rokonszenves számomra a nyári művelődési tábor, úgy érzem azonban, hogy túlságosan zsúfolt a programja. Naponta kettő, de olykor három tábori foglalkozás fárasztó lehet még a legedzettebb vitázók számára is. Ügy vélem, a táborban lehetőséget kellene teremteni ahhoz, hogy azonos érdeklődésű emberek, kisebb csoportokba verődve a szívüknek kedves dologgal foglalkozzanak. Például: akadna néhány lány, aki szeretne megtanulni hímezni. Egy-két napra meghívhatnánk egy hímezni tudó asszonyt, aki elmagyarázná a hímzés fortélyait az érdeklődőknek. Ezalatt a matematikusok — ha csak nincs nekik is kedvük hímezni — egy másik fa alatt elbeszélgethetnének az őket érdeklő problémákról. Természetesen a közös tábori foglalkozásokat sem iktatnám ki, csupán csökkenteném a számukat. Hangsúlyozom persze, hogy ez az én véleményem. Az ezévi nyári művelődési táborral kapcsolatos tennivalókat majd csak később vitatja meg a Központi Klubtanács. ■ Visszatérve még a CSEMADOK- klubok problémájához, véleménye szerint milyen tevékenységhez teremt megfelelő közeget a művelődési klub? — Mindenekelőtt az ismeretterjesztés számára. Van azonban ennek egy nem elhanyagolható akadálya, nevezetesen az, hogy a vártnál nehezebben tudjuk bevonni műszaki értelmiségünk képviselőit az aktív munkába. Ennek az okát (vagy az okokat) eddig nem sikerült kellő mértékben feltárnunk, ezért nem részletezném a saját véleményemet sem, mivel az jobbára találgatásokon alapul. A CSEMADOK-klub továbbá kedvező feltételeket teremt az alaposabb honismereti munkához és a tárgyi néprajzi gyűjtőmunkához is. ■ Elképzelhető-e, hogy faluhelyen is fellendül a klubmozgalom? — Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Elvileg elképzelhetőnek tartom, a gyakorlat viszont egyelőre nem igazolja ezt. Közismert, hogy egy-egy klubösszejövetel kedvéért számos falusi hajlandó még a városba is beutazni, de ahhoz, hogy a saját falujában is megszervezzen egy klubot, már nincs kellő energiája. Szeretnék ezzel kapcsolatban egy nagyon lényegesnek tetsző megjegyzést tenni. A CSEMADOK erejéhez és lehetőségeihez mérten óriási népművelési és kulturális tevékenységet fejt ki, mégpedig úgy, hogy a szabad idejüket feláldozó embereknek semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem nyújthat. Megállapítottuk ugyan, hogy az utóbbi években örvendetesen emelkedett a helyi szervezetek tevékenységének a színvonala, de tegyük hozzá, hogy sok helyen ugyanakkor teljesen megszűnt a szervezeti élet vagy csak papíron mutatható ki valamiféle munka. Vannak helyi szervezetek, ahol lépést tudnak tartani a korral, elsősorban azért, mert elegendő „belső energiával“, sok aktív taggal rendelkeznek, másutt viszont ez az energia hiányzik, jobban már nem tudják csinálni, tehát nem csinálják sehogyan. A jól működő szervezetek példát mutathatnak ugyan, de hathatósabb támogatást nem adhatnak a gyengébb szervezeteknek. Ezt a problémát csakis a hivatásos népművelők segítségével lehet megoldani, sajnos azonban magyar nyelven sehol sem képeznek az országban népművelőket sem főiskolai, sem középiskolai szinten. A magyar pedagógusok hatalmas munkát végeznek a CSEMADOK helyi szervezeteiben, de az ő teherbírásuk is korlátozott. Marxtól tudjuk, hogy nemcsak az alap határozza meg a felépítményt, hanem a felépítmény is visszahathat az alap fejlődésére. Ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor úgy vélem a népművelés területén fontos feladatokat kell megoldanunk az alap, mindenekelőtt a gazdasági alap további fejlesztése érdekében. ■ Sok szó esett a minőségről és színvonalról. De vajon mi az a mérce, amivel ezt a színvonalat és minőséget mérjük? Mi legyen, illetve mi lehet a viszonyítás alapja? — Ha leegyszerűsíteném a dolgot, a költő szavait idézhetném: A mindenséggel mérd magad! De ez a mi esetünkben nem vezetne eredményre. Nyilvánvaló, hogy egy bizonyos mércének léteznie kell. Csakhogy mi legyen ez? Valamilyen csehszlovákiai magyar értékrend? Nem vitás, hogy ez csak provincializmust szülne. Azt sem tartanám szerencsésnek, ha más országokban élő magyar nemzetiségekkel hasonlítanánk össze magunkat. Talán a legelfogadhatóbb mérce, hogyha az egyetemes magyar kultúrával és a cseh és a szlovák kultúrával vetjük össze a mi csehszlovákiai magyar kultúránkat, elvégre ezeknek a kultúráknak a szomszédságában és hatására bontakozott ki a miénk is. Ez azonban csakis úgy képzelhető el, ha azok, akik értékelnek, véleményt mondanak, nemcsak a mi belső problémáinkat ismerik alaposan (sajnos, sok esetben még ez a kritérium sem teljesül maradéktalanul), hanem jó áttekintésük van mind az egyetemes magyar, mind pedig a cseh illetve a szlovák kultúráról. ■ Köszönöm a beszélgetést. LACZA TIHAMÉR 34