A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
ünnepi számunkba nem véletlenül választottunk Bábi Tibortól, Dénes Györgytől, Gyurcsó Istvántól és Ozsvald Árpádtól verset. Mind a négy költőnknek a CSEMADOK KB apparátusa volt a munkahelye. Bábi Tibor Prágából, Dénes György Pelsőcről, Gyurcsó István Décinből, Ozsvald Árpád pedig Fegyvernekről érkezett a Duna-parti városba. Nevükkel akkor, az ötvenes évek elején ismerkedtek meg az olvasók. Amikor verseiket közölni kezdték a magyar lapok. A CSEMADOK KB apparátusában már mint ismert költők vállaltak részt a szocialista magyar kultúra terjesztéséből, a népművelési munkából. Közülük Gyurcsónak állandó munkahelye maradt a CSEMADOK KB apparátusa. BÁBI TIBOR: DÉNES GYÖRGY: OZSVALD ÁRPÁD: Ének Mikor a nyárfák megrezdültek, valaki meglopta a csendet. Unta a füvek némaságát, kövek mogorva hallgatását. Égre nyíló száj, magot zúzó kőmozsár, a kezdet örök szimfóniája, anyám tiszta hangja az alkonyatban, holdkaréj remegő árnya tócsa-tükörben; emlék, százszor is visszatérő dallam, balladák világa, Göndör Sándor véres gyolcsinge, kivarrt tulipán, galambok tátott csőre, szegények küszöbön síró csecsemője, ének — vélem egyidős, értem születő . . . Híd a Dunán Híd, ó, híd, dalollak téged, felszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged, acélbordázatod, moccanatlan, tömör pilléreid — híd, ó, híd, nádszálkisasszony, ki könnyű talpadat a túlsó parton megvetetted, s kemény, rugalmas gerinceden általhajolván, tenyered a folyón innen a lármás nagyváros kőküszöbére ejted, szépségedért hadd irigyeljenek a lányok, a bíborban járó nap meg-megáll feletted, estig bámulva nagyszerű cirkuszi mutatványod — híd, ó, híd, hogy tündökölsz, ha este kigyúlnak hirtelen a föléd felfüggesztett villanylángok füzérei, gyöngyös pártád, egy szűzi homlok méltó ékességei, ó, tündökölj, te békesség leánya, te vagy az éjszakák két ősi part haragját megbékítő szivárványa — híd, ó, híd, dalollak téged, felszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged, nádszálkisasszony, ó, békesség leánya, te éjszakák ékes szivárványa, be keményen edződött szépség szépséged — híd, ó, híd, karfádra ráhajolva, hányszor átrengett rajtam is hangtalan rengő, nagy sírásod, eltitkolt remegésed, míg tonnás terheikkel átzúdultak rajtad a dübörgő percek, száguldó, bízó pillanatok, azóta érzem: én is, én is valamiképpen híd vagyok . . . A kis sorsokat mondjuk el Ne írjatok annyi igét, annyi nagybetűs főnevet, élt itt már annyi prédikátor s próféta, aki tévedett. Mikor a nyárfák . . . mikor a füvek . . . mikor a kövek . . . mikor a csecsemő . . . akkor született e torkot feszítő, gerincet bizsergető ősi ének, kertek bazsalikoma, utak porcfüve kísérte, hamuban sült pogácsa mellé tarisznyámba dugta a néhai idő; hordom magammal, s ha borivó barátok asztalához ülök, az ének madara emlékpályán kering egyre csak felettünk. Az üstdobok és harsonák vihara fáj; gyanús a szó, ha folyton vádol, s esküszik, végül eloszlik, mint a hó. Az élet küzdelem ma is, olykor keserű, féktelen, sebzett sorsok sűrűjében burjánzik még a sérelem. Izzad a munkás, tüdejét feszíti parázs levegő, álma: jó szó, falat kenyér, emberséget hozó idő. A paraszt azért dolgozik, hogy érezze is: búza, bor megilleti, és néhanap egy kis dal és egy kis mosoly. Csillagködökbe rejtezés a költő dolga nem lehet, forr az élet, liheg az ár, hajoljunk hozzá közelebb. A kis sorsokat mondjuk el, milliók búját, örömét, mint süt rájuk a nap, s a föld mint tartja őket tenyerén. S ha küzdünk, értük küzdjük át az éveket, legyünk a híd, összefogni a szétgurult testvérszívek csillagait. KÖNÖZSI FELVÉTELE GYURCSÓ ISTVÁN: Ének a szilicei fennsíkon Messze, magasan járok, mégis közel a földhöz, amely lábam megkötözi, tűzhelyek melegével ölel körül. Nevetnek a patakok gyöngykövei. Az égnek lehet szép felhőruhája, én felöltözködni nem kívánkozom. Inkább sebezzék kövek a lábam lent, ott fönt nem akad, nincsen hű rokonom. Hideg csillagok, csábító közelség, csalóka fény az, s oly messze van, messze. Ti kövek, bokrok, fű, fa, vas, víz, utak . . . szívem az embert csak itt lent ke esse. Magamat is, lám, köztetek találom, itt fut össze minden emberi lábnyom. 11
