A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-24 / 8. szám
VAJKAI MIKLÓS: AZ AZ APRÓ KIS EMBER. A fűtőház nyirkos pincéjében ücsörögtünk, s trágár történeteket meséltünk örömlányokról, szomszédasszonyokról, hájas szakácsnőkről, s éktelenül nagyokat röhögtünk. Csak az az apró, kis ember vigyorgott, sárga műfogait mutogatva, mint aki teljesen megőrült. Hang sehogyan sem szabadult ki belőle. Ott gubbasztott, abban az átkozott sarokban, ahol pár nappal azelőtt megvakította Kis Jóskát a forró víz. Maga elé pislogott, és az atyaúristennek sem szólalt meg. Ha öntöttünk neki, megitta. Nem kellett neki, de azért megitta. A többiek meg csak öntötték tele a poharát, s mondták hitvány történeteiket, mert akkor én már kiszálltam a buliból. Megcsömörlöttem az egésztől, a ragacsos nyálat fröcskölő nyelvektől, a piszkos magánügyektől, a sivár, patkányszagú helyiségtől, amely csak betegséget, lemondást hozott számunkra. Pokolba kívántam a pince vaksi, egérszagú folyosóját, a főnököt és melós társaimat, akik piti nőügyekből építenek maguknak várat, hogy elkerülhessenek egyet s mást. Ahogy múltak a percek, egyre inkább megundorodtam az önmagába burkolózó alaktól, a hegek és sebhelyekkel tarkított képétől, a vézna karjaitól, amelyeken totovált kígyók, békák, gőték és orangutánok éktelenkedtek. Ha jól emlékszem, a tizennegyedik pohár után fölordítottam. A nyiszlett emberke ijedtében szétvetette karjait, pohara a padlón koppant. Rám meredt, és én arra számítottam, hogy megszólal, de úgy meghunyászkodott, mint a tetű a var alatt. Csak bámult, bámult, kocsonyás szemével, s oly szaporán pislogott, hogy nincs élő a világon, aki megszámolhatta volna. A többiek: Balia Mihály fűtőmunkás, Bátor Andor gépkocsivezető, Kovács Gábor irodista, Horváth Géza vízvezetékszerelő, Juhász Ignác asztalos, Kis Alajos kőműves, Bátor Gábor bádogos, Illia Róbert kocsikísérő, Cuha Dénes csempéző, Nagy Lőrinc ács, meg azok, akiknek a nevét már rég elfelejtettem, mind odafordultak. Az egyikük még a vállamra tette a kezét, s mondta, hogy ne bolondozzak, hogy köpjem le az egészet. Az az apró kis ember csak izgett-mozgott a széken. Én meg mindinkább meggyőződtem arról, hogy ezt az alakot senki és semmi sem mentheti meg lapátnyi tenyereimtől. Egy pillanatra fölrémlett, mintha már láttam volna valahol. Talán ócska lebujok pultjain könyökölve, s egy csipetnyi italért könyörögve, vagy a városi utak kereszteződésein, esetleg a lebontásra ítélt kávéház illemhelyén futottunk össze? Mindegy, mondtam ki újra és újra az ítéletet: előlem sehogyan sem menekülhetsz! S ezt úgy mondtam, úgy böktem ki mindannyiszor, mintha csak bizonyosságot akartam volna szerezni önmagam számára. Olyan bizonyosságot, amely után mindig is vágyik az ember, ha hanyatlóban van a karrierje. Akkor már a negyedik hónapja voltam szabadlábon, hát nem mondom, nagy volt a kísértés. A magamfajta mindig is haragudott a balekokra, erről meg már messziről lerítt, hogy az. Hogy egy senkiházi, pipogya alak. Apró, madárfejű kis ember. Miután idáig eljutottam, ő felállt, a WC kulcsát kérte. Gondoltam: itt az ideje, hogy utána menjek. Kínzóan fájt a fejem, de nem szalasztottam volna el az alkalmat semmi pénzért. Mozicsarnokokban, kocsmákban, cipőüzletekben, autóvásárlásnál, temetéseken, rendelőkben, villamosokon temérdek hasonló embert láthatsz. Nem csoda, biz’isten nem csoda, ha kikészülünk tőlük. Fölálltam. Rideg, békabűvölő tekintetek szegeződtek rám. Az apró kis ember akkor nyitotta ki a_WC ajtaját. — Megőrültél!... — lépett elém Balia. — Megőrültél!... — a hang, mint a szemétkosárba hajított konzervdoboz felverte a csöndet. Legyintettem. Indulni akartam, kikészíteni azt az alakot... — Itt nem bunyózunk ... — vakkantotta Balia Mihály. — Ez kérem egy munkahely — dadogott az irodista. Iszonyúan éreztem magam, s már azt kívántam, bárcsak álom lenne az egész. Még emlékeztem a tekintetekre, amikor lejött Kis Balázs, s jókedvet erőltetett magára: — Az új munkaerő! S mi néztük az idegent, ki befurakodott közénk, jobban mondva be se furakodott, csak volt, tétlenkedett, szalmaszálat sem tett keresztbe egész nap. A munkafegyelmünkről különben jobb hallgatni, hiszen mi is csak eljöttünk ide, s átbeszélgettük, átheherésztük a napokat, s estére már borsózott hátunkon a bőr, ha arra gondoltunk, hogy az elkövetkező műszakok is ebből állnak majd. Visszaültem a helyemre, s mindnyájan megnyugodtak. Most már semmi sem érdekelt. Az az apró, kis ember se izgatott, valamiféle szomorúság költözött belém. A többiek, mint az ázott madárfiókák gunnyasztottak. Otromba kezüket ölükbe téve, meggörnyedve üldögéltek, s valamennyien az apró, kis emberre gondoltak, és a folyosó túlsó végét figyelték, ahol eltűnt. — Elment... — mondta lehangoltan Kis Balázs. — Furcsa manusz volt... — mondta Illia Róbert. — Nem erre a világra való — emelte rám tekintetét Balia Mihály. — Az arca, a karja, a mozdulatai... — mormolta valaki. — Az arca, a karja a mozdulatai... — mondták a többiek is, s a mély és monoton zsongás imaházak hangjaira emlékeztetett. — Nem erre a világra való volt... — vette elő dózniját Balia Mihály. Mindegyikünk őt nézte. — Huszonöt esztendővel ezelőtt együtt voltunk az ideggyógyászat zárt osztályán — mondta Kis Balázs. Nagyon-nagyon helyben hagyták ... Úgy agyon marcangolták, hogy még nézni is förtelem volt. A fogait ott rúgták ki a nyomorultnak, orrán-száján dőlt már a vér, és még mindig ütötték .. . Beteg volt, idegroncs volt, aztán nyugodtra verték . . . Amikor aztán kiszabadult, akkor már ilyen volt, ilyen búval bélelt, ilyen tökkelütött, vigyori. Pedig még csak kölyök volt akkor, tíznél sehogy sem lehetett több ... Másnap egy órával hamarább mentem munkába, de hiába vártam őt. Nem jött el sem azon a napon, sem máskor, az emberektől meg nem kérdeztem felőle. Évek teltek el, dutyiba kerültem, majd megint szabadlábon voltam, s teljesen más közösségben loptam a napot, de másra nem gondoltam, még az elkövetkező elmúlásomra sem annyit, mint arra a furcsa kis emberre. Egy napon, mintha láttam volna őt átmenni a Bél utca sarkán, utána loholtam, megérintettem a vállát, de egy másik ember volt. — Ha legalább a nevét tudnám!... Ezek után mind gyakrabban jártam el a Bél utcába, mind többet rostáltam az embereket. Heteket, hónapokat izgultam át, s már-már abban voltam, hogy sohasem találom meg, amikor egy napon a szobám falára felakasztott tükörben felfedeztem azt az apró, kis embert. Igen, én ültem a fűtőház nyirkos pincéjének a sarkában, ahol pár nappal azelőtt Kiss Jóskát megvakította a forró víz. Én ittam, én vedeltem a bort, pedig a hátam közepinek sem kellett. Én burkolóztam be minduntalan önmagamba. Én bámultam kocsonyás szemekkel, én pislogtam, én verítékeztem, és hallgattam, én lapultam, én izegtem-mozogtam, és én kértem el a WC kulcsát is, én voltam a zárt osztályon is, s most már pontosan emlékszem arra, hogy míg a betonpadlón fetrengtem, ott állt mellettem Kis Balázs, és bámulta kínjaimat, de nem szólt egy szót sem, kancsal szeme meg se rebbent! ISTENHÁTAMÖGÖTTI EMBEREK Alekszandr Maliskin több mint négy évtizeddel ezelőtt írta meg a Istenhátamögötti emberek című nagyszabású, több mint hatszázoldalas regényét, amely Brodszky Erzsébet kiváló átültetésében eddigi két kiadása után most harmadízben jelenik meg az Európa Könyvkiadó Századunk mesterei sorozatában. Bár Maliskin írásművészete nem éri el nagy kortársainak, Solohovnak és Pausztovszkijnak a színvonalát, nem vitás, hogy regénye megérdemelte ezt a besorolást. Inkább krónikának, mint regénynek nevezném könyvét. Krónikának azért, mert jellegzetesen adatszerű képet ad a harmincas évek szovjet életéről. A valóságból merítve hű marad a meglátott valóságokhoz, alig engedve a képzelet szárnyalásának. A Szovjetunió megerősödésével háttérbe szorultak a forradalmat, a polgárháborút, az intervenciósok szándékait megjelenítő témák és újabb témakörök kerültek előtérbe: a falvak népének áttérése a közös gazdálkodásra, valamint a nagy építkezések leírásai. Maliskin regényében kétfajta ember él. Az egyik megingás nélkül szolgálja a szovjet haza ügyét, az építés munkájában törhetetlenül végzi a rábízott feladatokat. A másik csoport gondolkodása maradi és csak a kényszernek engedelmeskedik kelletlenül. Maliskin elfogulatlanul mutat rá, hogy ez a csoport — ezek az istenhátamögötti emberek — a haladás kerékkötői, és bukásuk elkerülhetetlen, végzetszerű. A negatív és pozitív csoportok erőpróbáinak leírásában észlelhető a krónikás elbeszélő hang. De Maliskin kárpótol bennünket azzal, hogy hősei, mellékfigurái elevenek, vérbő életet élnek. Sokan akadnak köztük, akik nem ellenzői a haladásnak és gondolatvilágukban, életvitelükben sorra eljutnak egy magasabb eszményhez. Hoszszan sorolhatnám a jól megfigyelt embereket, akik ott, az isten háta mögött célt és. boldogságot találnak. De talán elég két példa: a pénzkeresés mániájától megszállott koporsókészítő megtalálja helyét a kollektívában, a tanulatlan siheder pedig kitűnő gépkocsivezetővé válik. Akad azonban túlzás is, mint a férfiaktól bálványozott szépasszony, aki — kellő indokolás nélkül — a kor parancsára traktorvezetésre szánja magát. Maliskin vitathatatlanul irányregényt írt, de őszintébb hittel, őszintébb tollal és színvonalasabban, mint a később keletkezett irányregények írói: Azsajev a Távol Moszkvától című könyvében vagy Galina Nyikolajeva az Útközben című kétkötetes művében. EGRI VIKTOR 14
