A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-24 / 8. szám
KORTÁRSAINK A cseh költészet kimagasló egyénisége, mondhatnánk úgyis: nesztora, Vilém Závada, hiszen a nagy kortársak közül Wolker, Hora, Biebl, .Nezval már nem él. Fiatalon került az irodalom vonzásába. Szülőföldje a Petr Bezruč által is megénekelt sziléziai iparvidék, az Ostrava környéki táj, mely kormos, szürke színével első verseire is hatott. Fő ih- Jetői „a természet, a nyomott hangulatú bányavidékek, a falvak, a nagyvárosok, az ember-kozmosz (társadalom) és világegyetem súlyos valósága“. ' Vilém Závada az Ostrava melletti Hrabován született 1905-ben. Ostravára járt középiskolába majd a prágai Károly Egyet«« bölcsészkarán tanári oklevele* szerzett és a könyvtárosi szaké* is elvégezte. Hosszabbrövidebb ideig központi könyvtáraknál drigozott és egy alkalommal a qrásui egyetemi könyvtárak igazgatnának is kinevezték. Első verseskötete a Gyászünnepély (Panychída, 1927) hatalmas sikert aratott. Nemcsak az akkori irodalmi tekintélyek (Nezval, F. X. Saida), de a fiatal versolvasók körében is, úgyhogy hamarosan három kiadást is megért, ami első verseskötet esetében nagy ritkaság. A világ, a civilizáció széthullásának látomásos, roppant képeit vetíti elénk, parttalan patakként áradó sorokban és mégis valami borzongatóan megkapó, benső, komor fegyelemmel. A Sziréna (Siréna, 1932) című kötetében a komor, szorongó hang, mely a kor jellemzője, még jobban előtérbe kerül. A gazdasági válság, a munkanélküliség, a polgári társaVilém Závada dalom erkölcsi fertőjének, az úri önkénynek korát éljük. De a költő hite, akár a társainak vallott elnyomott munkásoké, a salakdombok alól is felizzik, és ahogy a táj, ő is álmai szivárványos esőinek eljövetelében bízik: „A füstfelhők alatt míg zúgnak hámorok s vijjognak szirénák a táj lassan átalakul salakdombbá hasonul csak titkon álmában él meg ibolyaillatú szivárványos esőket. (Tavaszi táj — Jánossy István fordítása) A Gyalogosan (Cesta péšky, 1937) című kötet már ennek a hitnek és reménynek a költészete. Ezt a hitet a szülőföld, az ősanyai táj szeretete, a visszatérés lehetőségének boldog tudata is táplálja. De a természet féltése is kicsendül verseiből és néha szinte kétségbeesve kiált fel az ember bűnös nemtörődömsége láttán, mely a mindig megújulni akaró természet arcát csúfítja. Az erdő, az Ostrava környéki pusztuló ősrengeteg a nagy szerelme. Olyan gyönyörű, képekkel, élettel teli verseket az erdőről, a tájról — és ekkora mennyiségben! — kevés költőtől olvashatunk. És ami lényeges, egyikben sem ismétli újra önmagát. „Kiirtott erdő a szívem Odvas fatönkök írtványa az éjszaka mélyén villogó Hová tűntek sudár fáim — égig érő lombjaikkal az ifjúkor álmát suhogok? (Kivágott erdő — Kulcsár Ferenc fordítása) A német megszállás, a cseh nép megaláztatása, a fasizmus kegyetlensége, embertelensége, a szabadság eszméjének sárba tiprása ellen emeli fel szavát A vártorony (Hradní véž, 1940) című kötetében. „akár a madár üreges csontjaiban zeng a dal bennünk édenből kiűzött szülőföldem városa érted“ (Szénország — Tőzsér Árpád fordítása) A felszabadulás utáni kötetében — Feltámadás (Povstání z mrtvých, 1946) — képei „enyhülnek“, de őszinte lelkesedése nem zavartalan, mert az újabb kötet verseiben: A fény városa Mésto svétla, 1950) újra látnoki módon, szinte zsoltárszerűen ecseteli a fény és az árnyék, a civilizáció növekedésének s a természet pusztulásának problémáit. A Vadvirágok (Polní kvítí, 1955) című kötetben bájos, néha már idillikus tájversek, életképek, népdalszerű rögtönzések találhatók. Ezekkel hidalja át a sematizmus korszakát és ebben az időben fordul Petőfihez, a magyar költészet fénylő csillagához, akinek hatását, termékenyítő erejét egyes versekben érezzük VILÉM ZÁVADA versei: SZÉNORSZAG Azúrkék táj Katángszem a naptól aranyló fűben Ha jött az éj zsúrlóerdőt ringatott a szél itt nemrég Zöld sötét szitált a rozsdás mocsarak fölött Esők idején a vízcsöppek madártojásként roppantak szét a levelek hátán S a mezők kitárták kopoltyúikat a szélnek némán akár a halak a mélyben A reggel ezüstfehéren lobbant s tüzesen fürdött a nap a szántók madármellpuhaiságú porában De jaj! Az azúrkék erdő s a mézédes rétek a föld mélyében fordítva szenesednek Ó te napfényről elűzött város városom! füstölögsz szederjes arccal mi pedig hulladékhegyek hátán az elveszett éden romjai között turkálunk Az égre tárt virágú lelkek is megmerevedve alszanak lent a testek beomlott bányáiban vájja az utat az isten hozzájuk Ó megkövesedett szerelmem! A fehér sziklák pelenkáiban is szunnyadhat ének s gyöngéden rándul még egyet a kidöntött fa is akár a madár üreges csontjaiban zeng a dal bennünk édenből kiűzött szülőföldem városa érted (Tőzsér Árpád fordítása) KIVÁGOTT ERDŐ Kiirtott erdő a szívem Odvas fatönkök irtványa — az éjszaka mélyén villogó Hová tűntek sudár fáim — égig érő lombjaikkal az ifjúkor álmát suhogok? Lefejezve sorra mind a földön De karjaikkal a gyökerek a földben félig félig a föld felett Ha le a mélybe nem nőhettek Kifeszítve állnak görcsösen Kiirtott erdő a szívem Éneklő nők kiirtott ligete A szívem hasadt, sziklakő de a hasadékban arany virág s a mélyben a sziklák alatt gyöngéd patak csörgedez (Kulcsár Ferenc fordítása) is. Petőfi mellett Ady Endre és József Attila verseit fordította cseh nyelvre. Az Egy élet (Jeden život, 1962) és a Küszöbön) Na prahu, 1970) című kötetekben már egész eddigi életének, költői munkásságának keresztmetszete található. Az öregedő költő számvetése: élettel, halállal. A gyermekkor, a szülőföld felfénylő emlékei. Nem a láz, a hömpölygő látomás röpíti a gondolatok légióit, hanem a higgadt, mindennel számot vető értelem fénye ragyogja be ezeket a verseket. Vilém Závada válogatott verseit 1977-ben jelentette meg a Madách Könyvkiadó magyar nyelven. Költészete a cseh irodalom maradandó értékei közé tartozik és érdemes arra, hogy a magyar olvasóközönség is megismerje és megszeresse. OZSVALD ÁRPÁD EMLÉK Úgy állt a láthatár szivárvánnyal fényesen kivilágítva ünnepien akár egy nagy tükörterem Esett a langyos eső áztatta a mogyoróbokrokat Idegen kalyiba eresze alatt kuporogva a határban (nem emlékszem órára napra arra sem hogy jöttem e tájra) szomjasan és éhesen a mezőt figyeltem Oly boldog voltam mint soha azóta boldog mint a gyermek csak azért mert esett rozsra mogyoróra Ma már nem tudom úgy érzem mindez képzelet vagy mégis való lehetett talán álomnak álma volt De emlékemben marad örökre emlékezés a boldog édenre a boldogságra ó jaj csak emlék Vagy emlékünkben él csupán a vágy a boldogság után? (Ozsvald Árpád fordítása) 11
