A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 6. szám
KORTÁRSAINK A magyar olvasó a cseh Vladimír Holant — az 1972-ben Budapesten megjelent válogatásnak köszönhetően (Vladimír Holan: Szavak barlangja) — a tragikumot rövid, gnómikus versekbe oldó költőként ismeri. A könyv anyagát válogató Hosszú Ferenc az 1963 és 1967 között megjelenő Holankötetekre szorítkozik, tehát lényegében a személyi kultusz idején hallgatásra ítélt s a hatvanas évek elején újra megszólaló költőt mutatja be. Pedig az így gnóma-költőként prezentált Holan más, terjedelmesebb műfajokban is tevékeny. 1926-ban megjelenő első kötetében (s a későbbiekben is) még sok az épikus elem, a német megszállás idején írt többszóz soros Terezka Planetová meg egyenesen epikus vers. S nem gnómák a Kolúrok (1932), a Torzó (1933), a Lemuria (1940) s a Rongyok, csontok, bőrdarabok (1946) c. kötetekbe foglalt művek sem, hanem prózaversek, költői értékű esszék a művészetről s líra-súlyú naplórészletek a megszállás éveiből. S erre a műfaji sokféleségre a Szavak barlangja nem utal. Persze fel lehet fogni a magyar válogatást úgy is, hogy egy bonyolult költői fejlődés végeredményének, mintegy eszenciájának a kötetbe fogása, s akkor már kevesebb vitánk lehet a válogatóval. Holan „gnómái" ugyanis valóban tartalmazzák a költő által korábban művelt műfajok valamennyi elemét. A Kérdéseddel, a Másik fal, a Várjuk, hogy valaki..., a Nem mi, a Térdig stb. féle versek egyszerre líraiak, epikusak, bölcselők és — drámaiak. S pontosan ennek a sokféleségnek, az egymásba kapaszkodó-harapó formai és tartalmi ellentéteknek köszönhetően érezzük még a legkisebb terjedelmű Vladimír Holan Holan-verset is autonóm világegyetemnek. Nem kevésbé érdekes azonban az út sem, amely ezekhez a különös fényességű mikrokozmoszokhoz, a végeredményhez vezetett. Tekintsük át legalább a jelentősebb állomásait. Vladimír Holan 1905-ben született, 1926-ban érettségizett, s az érettségi után hét évig hivatalnoki munkát végzett. 1933-tól 1948-ig, elhallgatásáig különböző irodalmi lapokat szerkeszt, 1948-tól máig elvonultan, csak alkotói munkájának él. Jelentősebb kötetei (o már említetteken kívül), Triumf smrti (A halál győzelme, 1930), Vanutí (Lengedezés, 1932), Kameni, pricházi's... (Megjössz hát, kőszikla..., 1937), Zári 1938 (1938 szeptembere), Kük koruny české (A cseh korona sikolya, 1940), Cesta mraku (A felhők útja), Dik Sovétskému svazu (Köszönet a Szovjetuniónak, 1945), Mozartiana (1963), Bolest (Fájdalom, 1965), Na stonách (Sóhajok, 1967), Asklépiovi kohouta (Kakast Aszklépiosznak, 1970). Holant szinte első kötete megjelenése óta kiséri az érthetetlenség, a metafizika s a formalizmus vádja. Vélt ezoterizmusára azonban 1938 és 1948 között alaposan rácáfolt maga a költő: nagyhatású agitatív lírával tiltakozott Csehország náci megszállása s a világszerte növekvő fasiszta veszély és térhódítás ellen, illetve nem kisebb hatású versekben mondott köszönetét a felszabadító Szovjetuniónak. S ahogyan ezek a nagy és közvetlen társadalmi elkötelezettségű versek nem formalisták és nem érthetetlenek, úgy nem azok a költő egyéb művei sem. Bonyolultságuk a béke bonyolultsága, a határozatlan különneműség harca önmaga ellentéteinek tudatosításáért. Vélt „érthetetlenségük" tehát ontológikus természetükből folyik. De a költő szinte a haláltól visszafelé jövet kezdi az élet megismerését. Második kötetének a címe: A halál győzelme, s a benne foglalt versek az egzisztencialista ízű cím ellenére sem a szorongás, a létbe taszítottság felé mutatnak, hanem az aktív élet, a szeretet és gyűlölet felé. S az így felfogott „ezoterizmus" természetesen nem mond ellent a náci megszállókat gyűlölő és elítélő s a szovjet hadsereget szeretve köszöntő verseknek. S ha a halál—szeretet—gyűlölet végleteinek síkjába berajzoljuk az emberi érzelmek mindenkori talaját és tárgyát: az embert és világát s azt az epikus helyzetet, amelyben a költő az embert és világát néhány vonással felrajzolja, akkor megkapjuk Vladimír Holan költészetének hozzávetőleges modelljét: az epikai helyzetből kiemelt „rejtélyes" lényeg a halál-szeretetgvűlölet purgatóriumában költői megismeréssé tisztul. A holani gnózis iránya tehát: epika-dráma-lírai (bölcseleti) ismeret. S amilyen mértékben domináns szerepet kapnak Holan verseiben az epikus és drámai elemek, olyan mértékben szorulnak ki belőlük a hagyományos lírai kellékek. S itt nemcsak a rímre s a metrumra, hanem például a képre is gondolok. A holani képnek—ha egyáltalán szerephez jut — érzelmi töltése szegényes s epikus közlése is alig van, rendszerint csak ellentétet hoz tudomásunkra, s így a gondolkodás drámaiságát, dialektikáját érzékelteti. Érzelmileg inkább szikárítja, mintsem dúsítja a verset. Képek helyett inkább alakzatokkal, főleg az ellentét, fokozás, kihagyás módszerével él a költő. Az utóbbival talán a leggyakrabban. S nemcsak szavakat, hanem egész grammatikai szerkezeteket is kihagy. Hogy annál nagyobb szerephez jussanak a^ megmaradt — sokszor önmagukban ' is csonka — szerkezetek. A költő egyik versének címe: Invocat in voce. S Holan ún. érthetetlensége talán azzal is magyarázható, hogy verseiben nem a hasonlított invokál hasonlítót, hanem a tézis antitézist, grammatikai szerkezet grammatikai szerkezetet, s ezeknek a láthatatlan, csak értelemmel felfogható taszításoknak és vonzásoknak a medrében áll össze az annyira sajátos holani világ: a számtalan kérdést, felismerést és tagadást görgető emberi teljesség. TŐZSÉR ARPÁD VLADIMÍR HOLAN versei: SZERELEM Nem tudni, hol (mert ott minden hely „honnan") ér el a csábítás. Olyan erős és gyors lesz, hogy szinte már nem is leszel más, csak helyváltoztatás (néhány arannyal telt hordót s indiai posztóval t$lt ládát görgetsz a térben), hogy szinte már nem is leszel más, mint a nem vagyok más (időben). De ha levelet kapsz a kedvesedtől s már száguldasz is lefelé a lépcsőn, rendezetlen ruhában, felkavart lélekkel, a veszedelemtől felgyűlt idegekkel, készületlenül és elérzékenyülve, — mindig eszedbe jutnak az öreg parasztok: ha valaki mármár haldokolt, még rábeszélték: Vedd fel az ünneplő ruhád. TÉRDIG A hó térdig ér decembernek. Az asszony naspolyalevéllel illatosítja az ingét. . . Aztán addig szeretkezik egy férfival a tükörben, mígnem könyv lesz belőle, könyv, mely önmagától kinyílik . . . Ha már ráköpött a disznóparéjra aludni tér, s ilyenkor mindegy, melyik kedvese felé fordul arccal ... (Tőzsér Árpád fordításai) CSALÁS A városba mindig vasárnap jártam. Megyek a városba, de ma nincs vasárnap. Ha templomba megyünk, nem számít, milyen nap van, nem számít, hogy kik vagyunk. De ha — a városba érve — nem tudom, hová térek be, egy ideig az emberek bosszúvágyó jóságából fogok élni. VARJUK, HOGY VALAKI... Nem a szél döntött úgy, hogy a gyümölcsnek s lombnak le kell hullnia. A mi ittlétünk azonban épp oly talányos. Úgy állunk itt a szerelem veszélyében, ahogy a gyilkos könnyében sem lehet kivenni a sebet, mit ő ejtett magán — Várjuk, hogy valaki betakarítja még mielőtt a hó leesne s szalmába rakja. Szalmába, mit a Kisjézus ágyából húztak. NEM Ml Nem mi, a halál forog örökké — így hát mögötte vagyunk ... Mögötte, ezúttal túl a városon, éjszaka, hóban, esőben. A költőnek köszönhetően nincs itt semmi, ami a természetet szaporítaná . .. KÉRDÉSEDDEL Ez itt fal, fal az időben! Ó, mennyire azonos sajátmagával, nem kell ismétlődnie, hogy a visszavonásban elkezdődhessen, s lemondhasson a megidézettről! Csupán te, ki egyszerűen megöregedtél, ütköztél bele kérdéseddel, milyen mértékben szabad a sátán . . . MÁSIK FAL Ez itt fal ... . Fal, melynek fénye, a visszhang léptének átellenében az öl bal felére esik. Lángolva lehet kitérni előle. A kialvást azzal zárja ki, hogy túl van a kizártságon. S mégis szívesen reá támaszkodsz, mert nem a soros, de eljövendő téglákból épült. OLVASMÁNY Itt benn éjszaka s lámpa s a könyvem szemérmetlenül szétveti combját Gilgames három rőfös férfitagjának — Közben kinn a fa az őszben szilárdan állja ostromát a hervadó lombnak, s őt igazolja a lomb, ha lepottyan. 11
