A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 6. szám
fa ágán, látja ám, hogy a pap kilenc órakor lefekszik. Várakozik, várakozik, hát éjfélkor felkel a pap és lámpát gyújt.- No pap, ez még korai - mondta a pap magának. A szegényember ezt meghallotta. A pap pedig újra lefeküdt. Éjfél után kettőkor megint felébredt. Megint lámpát gyújtott és tamáskodott magában:- Menjek ki, ne menjek ki? - kérdezte megint magától a.pap. A szegényember ezt is hallotta.- Na megállj, te szegényember - mondta éjfél után háromkor a pap - most becsaplak. De már nagyon izgatott volt. Hanem azért megint visszafeküdt az ágyba. Elérkezett és el is múlt éjfél után négy óra. Öltözködik ám a pap. Mikor már félig fel volt öltözve, a szegényember bekopogott az ablakon.- Jó reggelt kívánok tiszteletes uram - köszönt a szegényember. - Én keltem fel hamarabb. Mert hol lakom én, milyen messzire az egyház házától?! A pap ekkor behívta a szegényembert és azt mondta:- Ha ilyen szorgalmas és ügyes vagy, akkor ülj le nálam. így nyerte meg a szegényember a fogadást! És ez olyan igaz, mint ahogy itt ülök a széken." Töltöttem a poharakba, koccintottunk, abbéli hittel, hogy akár a malom garatja, a nyelv is jobban forog, ha kenik. Józsi bácsi szeme ivás után rám villant.- Ilyeneket gondoltál?- Ilyeneket - válaszoltam — ilyeneket; közelebbieket, távoliabbakat, vegyest.- Akkor most mondok egy rémségeset. De ez is megtörtént ám, úgy hallgasd; amit én elmondok, az mind igaz, „hajakigyelmetek" esetét mondja el. „Szegény keszi ember eljött, mint kútásó. Czibor volt a becses neve. Nekiállt a kútásáshoz, de kért maga mellé még két segítő embert. A kutat a Marhaállásban ásták. A keszi ember ásta, a másikok meg húzták föl a kiásott földet. Amikor lassan készült a kút, eljöttek kutat nézni a „hajakigyelmetek". Aztán amikor arra került a sor, hogy átvegyék a kutat, Csekes József hajakigyelmetek hibát talált a kútban, vagy hát a vizében. Hogy miért? Azért, mert hiányzott a kiszabott mértékből. Az előre ki volt egyezve, hogy mennyi víz legyen a kútban. Egy méter tíz centi víznek kellett lenni, hogy a vizhúzó kanna megmerüljön benne. Csekes József nem akarta átvenni, nem akarta a kútásónak kifizetni a járandóságát. Akkor följött a kútból a kútásó szegény ember és ezt mondta: - Már csak tíz centi hiányzik a vízből. És még azt is mondta, hogy: — Hajakigyelmetek, lesz viz, biztosan. Az öregek tanakodni kezdtek, hogy a víz nem megfelelő és hogy holnap eljönnek megint megnézni. Erre a kútásó szegény ember azt mondta hajakigyelmeteknek: - Nem kívánok én maguknak mást, csak amit a CXI. zsoltár 29-ik verse mond. Csak úgy áldja meg magukat az Isten. Persze egyikük sem tudta hajakigyelmetek közül a nevezett zsoltár nevezett versét. Okos emberek voltak. Kúrátorok. Kétlábú marhái az Istennek. A Bajog-Vasas kúrótor akkor engem haza küldött a Vasas nénémasszonyhoz, hogy adja oda a Bibliát, meg egy szál kolbászt, meg egy fehérkenyeret melléje. Aztán azt mondta: - Gyere ki a pincéhez, azonnal. _ egy közösségben élő, hasonló fi nevű embereket, családokat, II g mint mindenütt, nálunk Bú- JLl / csőn is ragadvány-névvel kü- I IL lönböztettük meg. így volt - és van — példának okáért Nagy-Kiss és Kis—Kiss, vagy Nagy- Vasas, Bajog-Vasas... és sorolhatnám a Marosakat, Tárnokokat, s a Vargákat is, mert Varga is van néhány. Annak a Varga Józsi bácsinak, aki a mesék forrásvidékére vezetett el, történetesen Szilaj a ragadvány-neve. Tehát igy: Szilaj—Varga József. Ami Varga Józsi bácsi ragadványnevét illeti: kettöskristály; egyik feje ennek a benne lévő természetes adottság, a másik fele pedig onnan ered, hogy valaha volt Józsi bácsinak két borzderes, nagyszarvú magyar ökre, amelyeket nálunk szilaj ökröknek is neveztek. Magam is emlékszem ezekre az szép ökrökre, de azt már nem tudnám megmondani, hová tűntek el az idő ködében. Varga Józsi bácsival azonban én se nem a ragadvány-név mibenlétéről, se nem a rideg ökrök eltűnésének körülményeiről akartam beszélgetni. Egészen más volt a célom. Az történetesen, hogy tudtam róla: sok mesét ismer, s ezeket a meséket szerettem volna meghallgatni. Józsi bácsival mégis a véletlen hozott 'össze; persze egy kicsit segítettem a véletlennek, nem titkolom, de azért mégis a véletlen műve volt, hogy éppen a Keszi úton találkoztunk. Jobbra a Tó, balra a Pusztaódal, középütt az úton, az út kátyúi között ló, kocsi, s a kocsi ülésén ostorral a kezében Józsi bácsi. Ahogy egy hangos „jónapottal“ ráköszöntem, nem igen találhatott ismerősnek, s főleg nem igen hitte, hogy falubeli vagyok, mert egy kicsit halkabban mondta a válaszként elém vetett „adjonistent“, mint ahogy az egy falubelit, sőt, ismerőst, megilletett volna. De később mégis csak ismergetni kezdett.- Olyan idevalósinak találtam a formádat - mondta - csakhát igen elcsúfít a borotválatlanság. Ahogy igy megvilágosodott a körülöttünk lévő homály, mindjárt vidámabban fordult a szó is. De mivel Józsi bácsit hazafelé, engem pedig a Tófarok irányába vittek szándékaim, elbúcsúztunk, de előbb megállapodtunk abban, hogy etetés után eljön hozzánk, ahol mégis csak nyugodtabban lehet igaz, és igaznak látszó történetekről szólni, mint itt a Keszi út kátyúi között. El is búcsúztunk tehát, s ment ki-ki a maga útján a maga dolgát végezni. Este — etetés után - amikor már az emberek és a házőrző ebek is elvackolódtak, hallottam ám a verőcke-nyitódást, majd a kemény csizmadobogást a kövön. ígéretéhez híven megérkezett Józsi bácsi. Asztalhoz ültünk, apám egy kancsó bort tett elénk és két poharat, hogyha esetleg a mesék és az emlékezet forrása apadni kezdene, legyen mivel felfrissíteni.- Na, öcsém, akkor hol kezdjük? - kérdezte Józsi bácsi.- Legjobb volna az elején. Józsi bácsi helyeslőn bólintott ekkora bölcsesség hallatán, de tekintetének egyik sugarában ott volt egy kicsinyke kérdés: hogy hát hol az az eleje? A kettőnk közé ereszkedett csendből továbbá az a kérdés is elörajzolódott, hogy hát melyiket tegyük meg a mesélni való elejének. Igy nem csak a „hol?“, de a „melyik?" is utunkba került, s majdnem elbotlottunk benne. Persze nem volt ez olyan nagy botlás, hiszen egy koccintás mindent eligazított. A „hol?" és a „melyik?" dolgában - természetesen! Ott kezdjük, ahol akarjuk, s azzal, amelyikkel tetszik.- Akkor mondanám is - igy Józsi bácsi. És mondta. Én pedig szorgalmasan jegyeztem a történeteket, amelyek mór nem egészen történetek, és még nem egészen mesék, de a legjobb úton haladnak, hogy történet-mivoltukból mesévé formálódjanak. íme az első, amely a kútásó szegényember és a Teljesítettem a parancsát nyomban. Mikor aztán oda értem, az volt az első, hogy a Bibliát kinyitották. Kikeresték a CIX-ik zsoltárt és elolvasták. Mikor elolvasták, hajakigyelmetek összenéztek, és azt kérdezték egymástól: ez a szegény kútásó ezt honnan vette elő? De bizony válaszolni egyikük sem tudott. Akkor Vasas bátyámuram, mint gazdaember, fölkérdezett: — Gyerek -mondta - azonnal szaladj le a Marhaállásba és hivd ide az öreget. Fogtam magam, szaladtam és teljesítettem a parancsot. Fölhívtam az öreg kútásót. Mindjárt vendégnek fogadták és megvendégelték. De akkor még az öreg Bajog-Vasas kikötötte, hogy holnap jöjjön vissza, hogy a gazdaközösség pénztárából fogja kifizetni. A pénz egyharmadát addig visszafogta. De a vízzel nem lett baj." A „hajakigyelmetek" szóösszetétel a „hallja kegyelmed" otthoni, „búcsias" változata; általában a világi és az egyházi „elöljárókat", „kétlábú marháit az Istennek" tisztelték ezzel a megszólítással hajdanán. A CIX-ik zsoltár 29-ik verse pedig így szól: „Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe és örvendezzen a te szolgád." A következő történet ciméül talán azt Írhatnám, hogy „A pap és a szegényember". „A pap fogadott egyszer a szegényemberrel húsz ezüstpénzben.- Te szegényember - mondta a pap - aki reggel hamarabb köszön jóreggelt a másiknak, azé lesz a húsz ezüst. A papnak az ablaka előtt volt három nagy diófa. A szegényember, mikor a pap ment aludni, felmászott az egyik fára. Megállj pap, gondolta, majd én becsaplak. A szegényember ahogy ott ült a diómért megesett... Hát akkor mondom is. „No, az úgy történt, hogy egy idegennek megbetegedett a gyereke. Elmentek nagyon messzire a gyermekkel, orvoshoz. Egy igen nagy erdőn mentek keresztül. Oda is értek az orvoshoz szerencsésen. Végbe vitték az ö ügyüket. Mikor gyüttek vissza, találkoztak a sógorukkal. A sógor azt mondta nekik, hogy: - Sógor, nagyon vigyázzatok, mert minket a farkasok megtámadtak. Gyüttek vissza azon az úton, amelyiken mentek. Gyüttek bátran. A szánkó talpa csikorgott a havon. Mentek a lovak. A farkas elkapta a lószerszámot. Az asszony kidobta kisfiát a farkasoknak. Igy menekültek meg. Behívatták őket a csendőrlaktanyára, ott faggatták, hol a gyerek? Mondták: véletlenül esett ki; kiesett a farkasok közé ... De nem hittek nekik. Való igaz, ahogy mondtam, úgy történt."- No ezt hova sorolnád, a közelebbiekhez, vagy a távoliabbakhoz?- Ez valahova a kettő közé kívánkozik. .. Mert tényleg odatartozónak találom. Amikor még összejártak téli estéken az asszonyok varrni, akkor hallottam hasonló meséket, sőt hátborzongatóbb rémtörténeteket is.- Most pedig azt hallgasd meg, amit még soha senkinek se mondtam el. „Lementem a tóra nádat vágni. Hideg volt. Huszonöt fokos hideg. Magamon történt meg. Amint vágtam a nádat, nagyon szépen sütött a hold. Ahogy vágom a nádat - jól vitt az
