A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-29 / 31. szám
[«BEREK A fehér márványoszlopok árnyékában diákok gitároznak. Ott ülnek a palotaudvar lépcsőin, s dalaikban a tűző nyári napfény, a tenger kék vize, olivaligetek, a vörösbor bóditó mámora, öröm és bánat bujkál. A dalmáciai felszabadított rabszolga fia, Diocletianus császár itt Salonaeben, a mai Splitben épített palotát 284-ben, amikor a római birodalom súlypontja keletre tolódott, és Diocletianus székhelye is inkább Nikodémiában volt, mint Rómában. Ezernyi műemlék és a történelem pergő lapjai háborúkról és pusztításokról, lázas forradalmakról, békés épitömunkáról tanúskodnak. Az utóbbinak eredményei itt fenn a hegyoldalban is láthatók: pálmák és agávék közt csupa üveg szállodák, a modern kor jelképei. A palota kövében zsibong a piac, színeiben akár a perzsa vásár, választékában pedig sokkal gazdagabb, mint Diocletianus idejében, de a gyékényekre terített sokszínű gyümölcs, a fonott kosarak, fafaragások, szőttesek, kerámia korsók, bögrék a régi koroktól mindmáig e nép szorgalmát, ügyességét, művészetét, kultúráját őrzik s dicsérik. A dalmáciai part s a szigetek lagúnáiban még ma is partra sodor olykor a tenger egy-egy ókori ámforát, amelyben kétezer évvel ezelőtt bort vagy olívaolajat tartottak. Nézem a kikötő sokszínű nyüzsgését, a dalmáciai szigetek felől érkező postahajóról partraszálló utasokat, külföldre utazó vendégmunkásokat, turistákat, szabadságról hazatérő katonákat, akik segítenek cipelni a fejkendős anyóka batyuját és kosarát, benne gágogó libával. A mólón az egyik horgász éppen halat fogott, de röptében elkapta a sirály. Amíg a csapkodó, jajveszékelö madarat leveszi a horogról, ezernyi társa vijjogva röpködi körül a horgász hófehér kalapját. Aztán felbúg a hajókürt, és egyre jobban távolodom a parttól. A palota fehér márványtornya elvész a párában és aztán mintha megállt volna a hajó a nyugodt, csendes tengeren. Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el, talán egy óra, de lehet, hogy több, amikor kiköt a hajó, s én az adriai szigetek egyikén, egy halászfaluban, Postirán szállók partra. A falu házai felszaladtak a domboldalba az olivaligetek széléig. Az utak mellett fügefák, teli édes gyümölccsel. Az őslakók éppen most szüretelik a szőlőt. Hagyományos közlekedési eszközzel, öszvérháton hozzák le a teli puttonyokat a falu pincéibe. Az emberek többsége halászatból és persze az évről évre növekvő idegenforgalomból él. A szobám ablaka alatt oleander virágzik a kertben pedig pirosló gránátalma, narancs és százával virítanak a sága citromok a fán. Háziasszonyom vörösbort tesz az asztalra. — Ez ott termett fenn a szőlőhegyen, mutat a domboldal felé. Vizet ne igyák, figyelmeztet, mert a kutak sósak a tengertől, az esővíz pedig, amelyet a ciszternákba gyűjtenek, nem jó. Mindenki bort iszik, még a gyerekek is. Kinn még ragyogóan süt a nyári nap, ablakomból látom a kikötőt. Nem meszsze a parttól egy skandináv hajó horgonyoz. Kábelt fektet a sziget és a szárazföld között; ezen a kábelen kap majd villanyáramot a sziget. Estére megjött a tengerről a házigazda, kosarában halakkal. Mire lenyugszik a nap, parázson sült hallal és vörösborral kínálnak. Közben megered a szó, csendesen, mint az őszi eső, a munkáról, az élet apró gondjairól, örömökről beszélünk. — Amikor kinn vagyok a tengeren — mondja a házigazda —, gyakran látok hajót, integető utasokkal. Olykor elfog a vágy, hogy velük mehessek. Errefelé az a mondás járja, hogy a férfi otthona az egész világ, az asszony világa pedig az otthon. Éjszakai halászat után sokszor le sem fekszem, kimegyek a szőlőbe dolgozni. A termőföldet is fel kell cipelnem a hátamon vagy az öszvéren, hogy pótoljam amit lemosott az eső a szikláról. Ki folytatja ezt, ha már én nem bírom? A gyerekek csak látogatóba járnak haza. Hosszú csend követte szavait, majd jóéjt kívánt és elment szénát dobni az öszvéreknek. Másnap korán reggel felmentem a szőlőbe. Lent ébredezett a falu, piroscserepes házaival, mögötte halászbárka vetett fodrot a tenger sima kék vizén. A szölökertek egyre lejjebb szorulnak a hegyről. A régiek helyén bozót nő az esöverte kopár sziklák között. Itt-ott néhány füge- és olajfa emlékeztet rá, hogy itt valamikor kert volt. Az elhagyott présház körül rozsdás szerszámok. Egy foghíjas létra vet árnyékot a málladozó falra. A fűben s a bogáncs között törött korsó cserepei piroslanak. Jobban megnézem, mégsem korsó. Azaz hogy mégis korsó lehetett ez, jóval időszámításunk előtt készítették, amikor még nem ismerték a fazekas korongot s kézzel formázták az anyagot. Amikor megmutattam a töredéket a házigazdámnak, csak legyintett. — A szőlőmben is kiástam a földből ilyet, törött volt, hót kidobtam. A mólónál kikötött egy személyhajó, fedélzetén turistákkal. Megnézték a piacot, ettek mézédes fügét, szőlőt, megfürödtek, közben fényképeztek. Mielőtt újból hajóra szálltak, még ebédeltek a tengerre nyíló teraszon. Az estét, az éjszakát a hajón töltik, s a program szerint holnap már más város, más látnivalóit fényképezik. Én még maradok, hogy ismerkedjem a tájjal, az emberekkel. Dusek Imre GYERMEKÉSSZEL ÉRTHETETLEN (Folytatás lapunk múlt heti számából.) Magdi egy pillanatra farkasszemet nézett Róberttel, aztán az asztalhoz vágta a törlőruhát: — Csak nem gondolod, hogy egész életemben gürcölni fogok — kiáltotta haragosan. — Fiatal vagyok és az alakom sem a legrosszabb; jogomban áll, hogy az agyonmosott pulóverek meg a százszor vasalt szoknyák helyett valami divatos ruhát vegyek magamnak. De te ezt sohasem fogod megérteni! Vagy én talán nem járok munkába, én nem kapok fizetést? £s ha nem tévedek, egy teljes évig, amíg katonáskodtál, én tartottalak el. A fizetésed pedig most is kevesebb, mint nálunk bármelyik villanyszerelőé ... Csakhogy nálam semmire sem mész azzal a fenenagy tudományoddal! Semmire, érted? Arról az intézetben, a fehér köpenyes csibéidnek bölcselkedj, úgyis együtt sóhajtoztok, ha néhanapján valami újabb szamárságot véltek fölfedezni a mikroszkóp alatt... Talán azt remélted, hogy egész életemben tátott szájjal foglak csodálni és közben elfelejtem, hogy nincs egy valamirevaló szoknyám? Tévedsz barátocskám! Különben is az én apám nyúlt a zsebébe, amikor ki kellett fizetni a lakást és napközben az én anyám neveli Katit. És a ti részetek mindebből? Hitvány kifogás, hogy a szüleidnek nem volt pénze. Űj kalapokra meg az állandó vendégjárásra mégis mindig futja nekik. De hogy könnyítsenek a helyzetünkön, arra nem tudtak pár ezrest adni a fiuknak. Szép kis szeretet, mondhatom... És épp neked van bátorságod szemrehányást tenni azért, mert egy új pulóvert vettem?! Barátocskám gondoskodj magadnak valami mellékes jövedelemről, ha a lakást akarod berendezni, de én nem járok többé akár egy ágrólszakadt! — szólt vissza még Magdi a küszöbről, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Róbertben dúlt a méreg, de tehetetlen volt. Egyszerűen nem futotta többre a családi költségvetésből. Pedig annyi minden hiányzott még a lakás teljes berendezéséhez! ö egy könyvet sem vett meg magának, mindenért a könyvtárba járt, a fogához vert minden garast, de így is a havi törlesztések levonása után nemigen maradt készpénzük... Az igaz, hogy Magdi anyja ügyel a kis Katira, ez havonta négy-ötszáz km ■'na megtakarítást jelent, de ez nem ok arra, hogy ezt állandóan a szemére "esse valaki. Sokszor már tényleg az elaoseredés határán áll. Magdi azt is kifogásolja, hogy beiratkozott a nyelviskolába és hetente kétszer angol órára jár. Többször azon kapta már magát, hogy örül, ha ilyenkor elmehet otthonról, legalább nem kell Magdit hallgatnia: ki hová utazik nyaralni, kinek milyen új ruhája van... Többször eszébe jutott már, hogy a legszívesebben véget vetne ennek a házasságnak, de ha Katira gondol, nem tud elég erőt találni a szakításhoz. Pedig talán hetek óta nem váltottak már egymással tíz barátságos mondatot. § § § — Hol voltál?! — förmedt az asszonyra Róbert, amikor Magdi éjfél után hazaért. Idegesen csattant a hangja. Fárasztó estéje volt. Kati többször is kiszaladt a szobájából, hogy nem tud elaludni, szeretne elbúcsúzni az anyjától; neki pedig másnap államvizsgája lenne angolból. Kati csak úgy aludt el, hogy Róbert odafeküdt mellé a heverőn és megnyugtatta a kislányt. És most éjfél is régen elmúlt már ... — Hogy hol voltam? Talán ez az én dolgom! — feleselt Magdi és igyekezett úgy fordítani arcát, hogy ne lássák italtól fénylő szeme. — Én sem kérdezem, hogy hol jársz hetente kétszer, ha azt mondod, hogy angol órára mész. Katival pedig te is törődhetsz néha. Ma te, holnap én! És akkor még nem számítom azt a négy évet, amit az én anyámnál töltött. Az én anyámnál, érted, nem nálatok! Róbert fáradtan a tenyerébe temette arcát és úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Csupa gyűlölet már az életük. Magdi mintha a gondolataiban olvasott volna: — Vedd tudomásul, hogy holnap megírom a válókeresetet. Fütyülök az ilyen életre! Ezt nem szabad, azt sem szabad, mégsincs semmink; csak az a fontos, hogy jó családból származó mérnök úr a férjem ... Hát nem, nekem ebből elég! Sokáig húzódott a bontóper, Kati miatt csak a harmadik tárgyaláson mondták ki a válást. És Kati? Ogy történt, mint a válóperek többségében: az anyjának ítélték és az apát tartásdíj fizetésére kötelezték, természetesen, láthatási s minden más apai joga megőrzése mellett. § § § — No, hol jártatok apáddal? — fogadta barátságtalanul Katit az anyja, amikor Róbert pontban fél hétkor hazahozta a kislányt. — Biztos egész idő alatt csak sétálgattatok, hogy ne kelljen egy mozijegyet vagy egy süteményt vennie neked... Kislányom, készítsd el holnapra az iskolatáskádat, ma a nagymamánál fogsz aludni. Hozzám vendégek jönnek, ez zavarna az alvásban... Nem, apádnál nem áthatsz!... No gyere, elkísérlek egy darabon. Vagy magad is elmész? Hiszen nagy kislány vagy már ... Kati, hátán az iskolatáskával, egyedül lépdel a sötétedő utcán s tűnődik ... Most nem zavarja anyut, hogy este van és ő egyedül megy az utcán. Bezzeg a múltkor, amikor apu fél órával később hozta őt haza, már a lépcsőházban hangos kiabálással fogadta őket. Amióta csak az eszét tudja, a szülei csak egymás iránti gyűlölettel vannak teli. Még mielőtt elváltak volna és most is. Apa állandóan arról érdeklődik, hogy anyu mikor jött haza, ki volt náluk látogatóban; folyton csak azt hajtogatja, hogy ezt tudnia kell, mert ez a jövő szempontjából végtelenül fontos. Apa állítólag azt szeretné, hogy hozzájuk költözzön, hogy Nóri néni legyen a mamája; de erről egy szót sem szabad szólnia anyunak; apa szerint ez az ő titkuk... Kati egyedül lépdel az utcán és azon tűnődik, vajon tudna-e apuéknál lakni? Elvégre neki már van édesanyja, ha nem is törődik vele különösebben. Sohasem ér rá, mindig más dolga van; vendégei jönnek vagy neki kell elutaznia s ilyenkor mindig a nagymamához küldi őt éjszakára. Arra sohasem talál időt, hogy elbeszélgessenek. Pedig szívesen elmesélné, hogy Klári már nem akar vele barátkozni, hogy a múltkor valami vidámat kellett rajzolniuk és neki nem jutott semmi az eszébe ... Anyu állandóan siet valahová és gyakran hagyja őt egyedül is otthon. Előfordul, hogy egy idegen férfivel jön haza, egy ideig beszélgetnek, többnyire aztán anyu szobájába mennek. Ha legalább azt tudná, hogy apunál majd vidámabb élete lesz. De ott meg Nóri néninek is szót kell fogadnia, akit apu talán csak azért vett el feleségül, hogy ezzel is bosszantsa anyut... Mert állandóan veszekednek, bosszantják egymást. Anyu azzal fenyegetődzik, hogy megtiltja a találkozásaikat; apu viszont azt kiabálta a múltkor, amikor az ajtó közé vetette a lábát, nem engedi, hogy ilyen környezetben nevelkedjen a lánya és valami bírósági perújrafelvételt említett... Anyu visszaszólt és majdnem megütötték egymást. Nem is vették észre, hogy ő a szobájába szaladt és nem búcsúzott el aputól. __ Apu is, anyu is állandóan csak bírósággal fenyegetőznek. Egy kanál vízben megfojtanák egymást! Mind a ketten. Annyira gyűlölik egymást, hogy az, legalábbis gyerekésszel, szinte érthetetlen ... Még szerencse, hogy a nagymamánál olyan jól érzi magát. És őt is szeretik ott, bármikor szívesen látják. 17 A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN EMBE1U SOKSOK
