A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-29 / 31. szám
TUDOMÁNYTECHNIKA IVÓVÍZ JÉGHEGYEKBŐL? Földünk édesvízkészletének kevesebb mint 1%-ót találjuk viszonylag könnyen hozzátérhető helyen: folyókban, tavakban és a föld alatt. A többi a glecscserekbe és a sarkvidéki jégsapkákba van zárva, méghozzá kb. 90%-ban az Antarktiszon. Minthogy napjainkban az ivóvíz is az energiahordozókhoz és nyersanyagokhoz válik hasonlóvá, amennyiben egyre szűkösebbnek bizonyuló készleteiért egyre többet kell fizetni. Egyértelmű a következtetés: meg kell vizsgálni, hogy a sarkvidékről jéghegyek formájában szállított ivóvíz állná-e a versenyt a tengervíz sótalanításával nyerhető ivóvízzel szemben? A fantasztikusnak hangzó ötlet egyébként nem is új: 1890 és 1900 között rendszeresen vontattak ki jéghegyeket Dél-Chiléből Valparaisóba, sőt a perui Callaóba is, 3900 km távolságra! De ez még a modern hűtőipar korszaka előtt történt, s a vállalkozás jég beszerzésére irányult. A közelmúltban viszont a nagyon vízszegény, de ez idő szerint tőkeerős Szaúd-Arábia karolta fel a jéghegyek importjának ügyét. A sivatagi állom csak drága és drágább víz között választhat: a tervek szerint hat év múlva már napi kétmillió köbméter édesvizet nyernek majd a tengervíz sótokra ítá sóból. De ez az új iparág nagyon energiaigényes és erősen szenynyezi a környezetet, ezért érdemesnek tűnt minden felvetődő alternatívát komolyan venni. 1977 június végén Párizsban szakértők egy csoportja arról biztosította a Szaúd-Arábia vízellátásáért felelős Mohamed AI Faisal herceget, hogy az Antarktisrról édesvizet szerezni nem csupán technikailag lehetséges, de 30— 50%-kal olcsóbb is, mint a tengervizet sótalanítani. Az első vállalkozást így képzelik el: Műholdak segítségével választanának ki egy lehetőleg szabályos téglatest alakú, a közepesnél kisebb (kb. 1 km hosszú és 300 m széles) jéghegyet az Antarktisz Atlanti-óceáni partjáról frissen leválók közül. A jéghegyet a tetejébe mélyesztett, hatalmas vascölöpökhöz erősített kötelekkel vontatná három hajó. A jéghegyet valószínűleg megpróbálják áramvonalasabbra (nagyjából hajó alakúra) vágni, de hatalmas tömege miatt így sem lehet tőle nagy sebességet várni: a tervek szerint egy hét alatt „gyorsulna" kb. 30 km/óra sebességre. A következő feladat annak megakadályozása, hogy a jéghegy megolvadjon, mialatt áthalad az Indiaióceán meleg vizén. E célból hatalmas plasztrkfóliába burkolnák: ez megakadályozza, hogy a víz a jég mellett állandóan melegebbre cserélődjön, a jéghegy saját olvadékában úszva alig olvadna. A nagy tömeg és a kis sebesség miatt a vontatásnál fellépő problémák egészen mások, mint a kisméretű, gyors járműveknél megszokottak. Egy jéghegy esetében a Föld forgása miatt fellépő ún. Coriolis-erő már épp annyira jelentős, mint a közegellenállás. Ez a testeket pillanatnyi sebességükre merőleges irányban téríti el (az Észak felé vontatott jéghegyet a déli féltekén Kelet felé), emiatt a jéghegyet Észak-Nyugat felé kell húzni, hogy Észak felé haladjon. (A Coriolis-erő természetét a legegyszerűbben úgy érthetjük meg, hogy ha elképzeljük: a Föld forgásából származó kerületi sebesség annál nagyobb, minél közelebb vagyunk az Egyenlítőhöz. Emiatt az Egyenlítő felé haladtunkban a Föld mintegy „kifordul" alólunk.) Problémát okozhatnak az óceán több száz kilométer átmérőjű, hónapokig „élő" örvényei is, melyek keletkezésének módja még kevésbé tisztázott. Egy gyors hajó könynyen átszeli ezeket, de a lassú jéghegyet messze eltéríthetik céljától. Az igazi nehézségek azonban a megérkezéssel kezdődnek. Az Adeni-szoros túl sekély egy ;,gazdaságos” méretű jéghegynek, ezért az egy darabban nem juthat el a Vörös-tengeri Jeddába. Vagy szeletekre vágva kell odahúzni, vagy felolvasztani Adennél, és a vizet továbbszállítani. Az itt felmerülő költségek tennék ki a víz árának nagy részét! Ha eddig óvni kellett a jéghegyet az olvadástól, most probléma megolvasztani: ez sokkal több energiába kerül, mint a vontatás! Bármekkorák legyenek is a nehézségek, könnyen elképzelhető, hogy a jéghegyek importálására a nem túl távoli jövőben sor kerül. Ez a vízellátás igen megbízható forrása lenne, és ráadásul nem jelentene beavatkozást a természet kényes folyamataiba, hiszen minden emberi közreműködés nélkül is évente több mint tízezer jéghegy válik le az Antarktiszról és olvad fel az óceánban. Az olcsónak ígérkező vízforrás Ausztrália és egyes dél-amerikai államok érdeklődését is felkeltette. LIBATÖMÉS HELYETT - AGYMŰTÉT! Az értékes, sok országban nagyra becsült csemegének, a hízott libamájnak a „termelésére" eddig az egyetlen mód a liba tömése volt. Ehhez villanytömőkészülékkel naponta háromszor kell egy-egy állatgondozónak 60—80 libát megetetnie, amíg a máj el nem éri a kívánt súlyt és minőséget. (A tömés általában 18—20 napon át tart.) Ez a munka rengeteg emberi erőt köt le, s emiatt is drága a hízott libamáj. Francia kutatók — Auffray tanár és munkatársai — teljesen új módon kísérlik meg megóvni a libát és gondozóját a kínos kényszerhizlalástól. Apró beavatkozással megbénítják a fiiba agyvelejének azt a részét, amely az éhség és a jóllakottság érzetét szabályozza, pontosabban a túltáplálást gátolja. A liba hipotalamuszába (agyalapi mirigyébe) egy finom elektródot vezetnek be, majd néhány mii fiam peres áramot bocsátanak át rajta. Ettől kezdve a liba állandóan éhes, és minden erőszak nélkül annyit eszik, amennyit adnak neki — de csak mintegy tizenöt napig, majd — eddig ismeretlen ok miatt — a beavatkozás hatása elmúlik. Ilyenkor a máj még csak 500 grammos, a „szabványos" 700—800 gramm helyett. Ezért újra vissza kell térni az erőszakos töméshez. Legújabb kísérleteikben a kutatók villamos beavatkozás helyett hidroxi-dopamiaos injekciót fecskendeznek a fiba hipotalamuszába. Ezzel is gátolják a jóllakottság érzését, sőt ennek hatása tovább tart, mint a másik eljárás. Azt azonban még nem tudják, hogy e vegyszer nem raktározódik-e el a májban, s ha igen, ez hogyan hat a májat elfogyasztó emberre. ÖSSZERAKHATÓ TEHERAUTÓ Az NSZK-beli M. A. N. gyár tervezői olyan teherautót ajánlanak az 1990-es évekre, amelnyek önálló funkciós egységei külön-külön, egymással felcserélve, és akár együtt is alkalmazhatók. Az alapegység együtt az alvóz és a futómű, erre kerülhet a célfeladattól függően a vezető-, háló- és a rakodófülke. Az X—90 típus megfelel a legkorszerűbb műszaki és kényelmi követelményeknek, kívánság szerint klímaberendezéssel és különleges kiegészítőkkel szerelhető fel. ÚJRAÉLESZTÉS GÉPPEL Nem megerőltető többé az orvos számára az életmentés, ha a szívmaszírozást és a mesterséges lélegeztetést ezzel a svéd találmánnyal végzi. A 11 kilogrammos hordozható berendezés kis helyen elfér, és 90 kilogrammos nyomással percenként 60 maszírozó nyomást gyakorol a szívre. Különleges kiegészítője a „nyomólap", amely nyomást fejt ki a hasi főütőérre, s a vért a test alsó feléből az agy felé tereli. A biztató eredmények alapján hamarosan megkezdik a bemutató gépek próbagyártását. AMIKOR A KORRÓZIÓ HASZNOS Amióta az ember fémeket használ, harcol a korróziójuk ellen is. Sok nemzedék fáradságos munkájával sikerült a korróziónak egyre jobban ellenálló anyagokat, védőrétegeket, legújabban pedig elektrokémiai védőrendszereket is létrehozni. Csak nemrégiben határozták el a tudományos kutatók, hogy a vizsgálatokat az ellentétes irányban is kiterjesztik: az Egyesült Államok egyik laboratóriumában a „szuper-korródálódó" ötvözeteket kutatják. A magnéziumból, vasból, rézből és nikkelből álló ötvözetek korróziója vízbe merítve olyan gyors, hogy jelentős felmelegedést hoz létre, továbbá hidrogénbuborékok képződését. Az ilyen ötvözetekre elsősorban a víz alatti technikában vár felhasználás. A szuperkorrodálódó fémlemez melegét például búvárok testének melegítésére lehet felhasználni, a hidrogénbuborékokat pedig felfoghatják és úszótestet tölthetnek meg velük. A lehorgonyzott víz alatti bóják is könnyen szabaddá tehetők gyorsan korrodálódó fémből készült kötőelemek felhasználásával. KIMUTATJA AZ INFARKTUS HELYÉT ÉS MÉRTÉKÉT A San Franciscó-i egyetem kutatói megállapították, hogy egy számítógéppel összekapcsolt röntgenletapogatóval, az úgynevezett komputertomográffal (CT-vel), a szívinfarktusnak nemcsak a helyét, hanem a kiterjedését is meghatározhatjuk. Kutyás kísérletekben az egyik koszorúeret műtéti úton lekötötték. Tíz nappal később az elaltatott állat egyik artériájába egy katétert vezettek be, majd röntgenárnyékot adó anyagot (kontrasztanyagot) injekcióztak az érrendszerébe. A komputertomográf 4,8 másodperc alatt lerajzolta az érrendszert. A mesterséges infarktus a CT-képen sötét foltként rajzolódott ki. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kutya érrendszerében még 25 perc elteltével is elegendő kontrasztanyag volt ahhoz, hogy az infarktus helye kimutatható legyen. 18
