A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-22 / 30. szám

Búcsú BÁBI TIBORTÓL A cigarettafüst felhőiből dereng felém töprengő arca. — Érted, öreg? — kérdezi újra meg újra, miközben irodalmunk kérdéseit magyarázza szenvedé­lyes őszinteséggel. Mert Bábi Tibor mindent szenvedélyes hittel, prófé­tai megszállottsággal csinált. Élete, munkássága összefonódott a mi létünkkel, a csehszlovákiai magyar irodalom valóságával. Mert mindig a valóságból indult ki. Emlékszem az első verseskötete (Ez a te néped) visszhangjára és Fábry Zoltán költőt avató, költőt köszöntő tanulmányára. Fábry ben­ne látta a vox humana és Győry Dezső nemzedékének folytatóját, a folytonosságot. Munkabírása, hajnalokba nyúló vitázó kedve szinte legenda szám­ba ment. Vérbeli újságíró volt. Keveset ült az íróasztal mellett. Újságíró korszakának java részét inkább a „terepen”, kis falvakban, városokban, vonaton, várótermek­ben töltötte és riportjai, emberi sorsokat ábrázoló és bemutató írá­sai, novellái mindig megmozgatták az olvasók képzeletét. Élmény és valóság ötvöződött kerek egésszé ezekben az írásokban. Mindig érdekelte a közélet, szo­cialista életünk, kultúránk és nem­zetiségi létünk kérdései, problémái és ezekről bármikor hajlandó volt véleményt mondani. Az utóbbi időben már kicsit meg­fáradt, az arca fakóbb lett és egy­re gyakrabban szedte elő a sok­színű tablettákat. — Meghalunk, öreg — mondo­gatta. De közben még új tervekkel foglalkozott, verseket, tanulmányo­kat ígért. A Patak és forrás című kötetben megjelent elbeszéléseit, riportjait olvasom, lapozgatom át újra. Ezek­be az írásokba szőtte bele álmait, fiatalságát és a mi életünket, ön­életrajz és társadalmi korszak ke­resztmetszete. „Az én lelkem a forrás, örökké buzog, minden percben újjászüle­tik, minden percben más vagyok.” így személyesíti meg önmagát a forrásban, mely mindig kedves jel­képe volt és A Forrás éneke című megrázó versciklusban csúcsoso­dott ki. A halál ténye mindig megdöb­bentő. Váratlanul ért bennünket is a hír s most, hogy búcsút veszünk barátunktól, elvtársunktól, úgy érezzük, hogy ez nem a végső bú­csú, hiszen műveiben itt él majd közöttünk továbbra is. OZSVALD ÁRPÁD ^em hittem, hogy a kór ilyen ^ hamar győzedelmeskedni fog a szervezetén. Pedig régóta tudom, hogy beteg. Táskájában aggasz­tóan sokasodtak a gyógyszeres do­bozok. A költő élete utolsó eszten­deiben gyógyszert hordott a táská­jában. A különféle tabletták szinte teljesen kiszorították belőle a köny­vet. Fáradt, agyongyötört lett ötven­három éves „öregségére". A koráb­ban élénk, eleven szeme remény­telenséget sugárzott. Egészségi ál­lapotának romlásával párhuzamo­san gyengült a látása. A járásával sem volt elégedett. Egyre nehezeb­ben vonszolta a lábát, gyakran megállt pihenni, erőt gyűjteni. Tudta, hogy utolérte a legrettene­tesebb dolog. Belekapaszkodott görcsösen, és már nincs ereje sza­badulni a szorításából. Nem hittem, hogy bekövetkezik az a pillanata, amikor nem látom többé. Hiába keresem, nem talá­lom majd sehol. Sem ligetfalusi la­kásán, ahol sokszor hajnalig égett a villany a szobájában, sem kávé­házakban, ahol nyugtalanságáról, hirtelen ingereltségéről ismerte minden pincér. Sokáig a Grand volt a törzshelye. Itta a kávét, vár­ta a barátokat, a pályatársakat. Beszélgetni szeretett velük. Barátai akkor még keresték is az alkalma­kat, hogy leülhessenek nemzetiségi irodalmunk egyik legnagyobb köl­tőjének az asztalához, aki már má­sodik verskötetében (Hazám, ha­zám) megírta okulásul mindenki­nek, hogy nyolc testvér közül csak ő maradt meg magyarnak. Nem volt könnyű vele a találko­zás. Szellemi fölényével, műveltsé­gével nyomasztóan nehezedett ba­rátaira, beszélgető társaira, ö volt az, aki mindent tudott. Mindenki­nél többet tudott, öt hallgatva sokszor gondoltunk arra, vajon költő-e csakugyan vagy pályaté­vesztett gondolkozó? Mikor Fábry azt írta, illetve úgy adta fel szá­munkra a leckét, hogy háromezer „Elmegyek, öreg!“ év kultúrájának az ismeretében cselekedjünk, ő, akárcsak az emi­nens tanuló, már tudta a leckét, mosolygott a nagyon is szükséges figyelmeztetésen. Ismerte a filozó­fiai rendszereket, az irodalmi irány­zatokat, az egyetemes magyar és a világirodalmat. A háború utáni zűrzavarból ő lépett elő költőként a legfelkészültebben. ö maga is tisztában volt szelle­mi fölényével. De soha nem bán­tott meg senkit az önérzetében. Úgy gyülekeztünk a harmadszori újrakezdés éveiben, mint égen a felhők, tépetten, rongyosan, alig látható foszlányokban, de azzal az eltökéltséggel, hogy majd egy nagy, egész tájakat, vidékeket ta­karó felhő lesz belőlünk, esőt hozó, életet fakasztó ... Olyan természe­tesnek képzelte el költői elhivatott­ságát, mint hogy van nap, hold, vannak csillagok, van költő, aki esőt vivő felhőként száll el vidékek és tájak fölött, áztatja a szomjas földet, életre kelti a szárazságban fonnyadásnak indult leveleket. Akárhová ült le, köré telepedtek gond formájában az új életet vá­lasztó parasztok, a munkáslányok, a vén Kovács Dömötörök, az anyó­kák, a csitrik, a katonák, a diákok, akikből mérnököt farag az idő, a Balogh Balázsok, az Ács Júliák, a Török Rozálok, a Verő Jánosok, a Vilmi bácsik, a vasolvasztók, és hosszan folytathatnám a sort. Akárhová ült le, mindenüvé elkísér­ték a közösségi gondok. Mindenütt kipattantak fejéből halhatatlan verssorok. Olyanok, mint amilyene­ket Klára című versében írt a szö­vőgyári munkáslányról: Meghalt minden este, hajnalra feltámadt ajándékul vinni kezét a világnak. Pályája végéig egyedül küszkö­dött közösségi gondokkal, zord el­múlással. Pedig haláláig kívánta a társaságot. Haláláig újra akart kezdeni mindent vagy folytatni, amibe belekezdett. Az örökös nyug­talansága volt a legnagyobb be­tegsége. Az állandó izgalomálla­pota. Kis ligetfalusi szobájában ó volt leginkább a valamennyiünk jövőjét virrasztó költő, az Ady- Fábry gondolatfolytonosság: „őr­zők, vigyázzatok a sztrázsán!” ö, Bábi Tibor, Báb és a nagy múltú Tornác fia, sok szép vers meg­álmodója, továbbadója, sok szép akarásunk kezdeményezője, az igazság szenvedélyes keresője, né­pe sorsának felvigyázója, az ötve­nes évek nemzedékének egyik leg­markánsabb költőegyénisége. Elment, itthagyott bennünket örökre. Mert már maga is el akart menni. Mint aki elvégezte és jól végezte a dolgát, elköltözött más tájakra, más vidékekre, az elmúlás végtelen birodalmába. Nagyon hiányzik a helye. Nem is tudom elképzelni, hogy már nincs. Hogy már nem megyünk együtt kávéház­ba, író-olvasó találkozóra, zabosi lakására. Hogy már nem lelkese­dünk együtt valami számunkra nagy gondolaton, vagy nem ve­szünk össze jelentéktelen kicsisé­gen. Szenvedélyesen tudott szeret­ni és gyűlölni, a tréfát nem értette. És halálosan komolyan vett min­dent. Az elmúlást is. Legutóbb, mikor utoljára talál­koztunk, már nem volt kedve be­szélgetni. Annyit mondott csak: „Elmegyek, öreg! Nekem már el kell mennem . . ." Megszoktuk nála, hogy minden úgy történik, ahogy mondja. Mint ahogy úgy is történt valóban. MACS JÓZSEF 10

Next

/
Thumbnails
Contents