A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-22 / 30. szám
BÁBI TIBOR (1925—1978) Meghalt Bábi Tibor a csehszlovákiai magyar költészet egyik kiemelkedő egyénisége. Bábon született. Iskoláit Érsekújvárban, Budapesten, Prágában végezte. 1948-ban részét vett az ifjúsági vasútvonal építésében. 1951-től a Szabad Földművesben, majd a Fáklyában, később a Hétben és az Irodalmi Szemlében dolgozott. 1966-tól az Új Szó kultúrrovatának vezetője, majd szerkesztője volt. Hét verseskötet és három prózai kötetet adott ki. A Hűség arca című díjnyertes könyvében a dél-szlovákiai munkásmozgalomnak állított emléket. Válogatott karcolatait és elbeszéléseit tartalmazó gyűjteménye Patak és forrás címmel 1966-ban jelent meg. Bábi Tibor halálával nagy veszteség érte a csehszlovákiai magyar irodalmat. A Forrás éneke (részlet) A CSÚCS magamat osztó árvaság, engesztelő, bús áldozat, mint búcsúzó parasztapám öt ujja közt a fogyó, barna rozskenyér. íme, elváltoztam, akár a föld alatt megbúvó árva mag. Túl népemen, szülőhazámon túl, a mindenségben gyökerezem, általa, benne élek, sokasodom; hallga, ujjong, engem sirat — újra elérhetetlen messzeségben, a Forrás énekel. A csúcs a fáradtságom: a föld porával táplálkoztam, ittam az ég vizét, s porommal mindent alázatosan megtérítek majd a föld porának, fölöttem elgomolygó égnek, nálam jobb fiákban a megbántott, felejtő embereknek. A Forrás éneke megbocsátó, hálaadó ének. A nap lenyugszik. Ballagok én is: le a csúcsról, s mire a völgybe leérek, odafenn — akár a rőzse lángja, ellobban ez a nyár is; vége — isten veletek, valakit még egyszer szívemre ölelek, mintha testvéreim, a földet, roppant kék eget ölelném szívemre most, hadd oltsa szörnyű szomjúságát: meghalok, emberek, itthagyom nektek a Forrást. Keressétek! Bábi Tibor versei: Okulásul Nyolc testvér közül mai napig csakén maradtam meg magyarnak; embert alázó kényszerűség, a nyolc közül csak én tagadlak. Az évek űztek, megaláztak, erőt mi adott, én sem értem; ha szerettem is ezt a népet, nem följegyezni való érdem. Ám okulásul kell a hétnek és okulásul százezernek: a magyar ember csak magyarként marad meg náluk ép embernek, mert magamagát árulta el, ki oktalanul másképp vélte; ha társtalanul kallódik most, ám kallódjon él, nem kár érte. De napnak arcát ne mutassa, rejtezzék, bújjon félve, fázva: a szabad élet nem szereti, ki magamagát megalázza. Ars poetica írj igazat! írj egyszerűen, hamis póz és pátosz nélkül. Versed magától megszépül, s olyan lesz, mint a fiatal fa, mely él, virágzik, nap felé tör, akkor is, ha nem akarja . .. A párt jelé Ez a nap is elmúlt, megrabolt, megrabolt minden perc és óra, ha tenni vágytam, elgáncsoltak, egy szándékom se vált valóra. Pedig én meddő, ki álmoknál többet tudok, többet merek, mégis állok, mint sötét erdőn az eltévedt, megvert kisgyerek. Ha csak egyszer is kiáltanék, s elárulnám, hogy elakadtam, ezer ellenség törne most rám torz, éles dühvei, mint a vadkan. Ám az is lehet, megeshetne, hogy nem is ölne, ütne, falna, csak elváltozna, s mint a Üdére, mély ingoványra csalogatna. Azért is kiáltok, városban s erdőn, ostromolt földön, égen: — A párt felé! A párt felé, mert ő az én váram, erősségem. Könny a mikroszkóp alatt (részlet) Lassúbb a járásom, hajamat dér ütötte. Ó, hol van a gyermek, aki éhes szeretetének indáival befonta egykor anyám szegény szívét! Akár a búzamag, megsokasodva kalászba szöktem: két fiam, lányom növekedik. Asszonyom fáradt keze gyakran ölébe hanyatlik; fogy lassan, fogyok én is, akár az őszi égen didergő hold sarlója. Vidám, kemény kis fogak sokasága rágcsál rajtunk, és ennyi, ez a boldogságunk, hogy így múlhatunk el, szitok és szemrehányás nélkül, a sóvár és irgalmatlan szeretet fogai közt. Asszonyom szemében éppolyan bánat ül, mint egykor anyám szemében, komor a nézésem, mint egykor apám tekintete, s éjszaka borzongva egymás karjába menekülünk. Friss hajnali órán, nyár közepette is megérzem az ősz fanyar illatát, és forró délben önnön árnyékomba botlik lábam, a pacsirta dalára, gyermekkacagásra szíven üt valami fájdalmas, bús öröm. A fiam! A lányom! . . . Szólítanám őket, s anyám fuvollahangját hallom a szélben, lombsusogásban, egy dérütött, szomorú erdő az ő hangján beszél belőlem, s ha asszonyom szól, mintha őt ismételné . .. így beszélget a fa érő gyümölcsével, a föld a füvek gyökerével, tenger a gyöngykagylóval — s ez az amit nem értek. 11
