A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-30 / 53. szám

KEREKES KÚT- Igen, igen — erősködött az asszony. — Tudja, mi jutott *az eszembe ma a ravatalnál? Most, hogy a maga mamája sem él már, lassan rajtunk a sor. Igen, igen - mondta újra, mintha Géza ellenkezését akarná megelőzni -, ha jól emlékszem, az édesapja már nem élt, mikor megismerkedtünk. Hatvanban pedig, mikor Gerda született, nem sokkal rá meghalt a mama. Alig két éve, hogy szegény drága papát temettük, most pedig a maga mamáját... No, nem állítom, hogy holnap, de a sorrendben mégis mi következünk.

— Számlálja a húzásokat? — Gézát nem érdekelte a téma.

— Már hogy számolnám, ha beszélgetünk?

— Mit gondol, van már száz?

— Nem tudom. Elfáradt?

— Dehogyis. Még arra sem leszek fáradt, hogy a végén összeborzoljam.

— Ne bolonduljon — mondta Erzsébet meggyőződés nélkül. — Nem vagyunk egyedül.

— Tudja, itt a régi házban, a régi bútorok között úrrá lett rajtam valami kifejezhetetlen jó érzés. Szeretném megfejteni, hogy ez mitől van. Anyám odakinn .. . összeszorul a szívem, ha rágondolok a fehér arcára, amint ott láttam, és mégis... a gyász fájdalma mellett megfér valami boldogság is bennem. Várjon csak . . . Verával, Imrével, Margit nénivel és a szülőházzal való találkozás örömet jelent, kétségtelen, de ez nem az. Azt hiszem, attól vagyok boldog, hogy magát és persze Gerdát hazahozhattam egyszer. Megmutathattam ezeknek a falaknak, a háznak, a gyermekkoromnak, ami itt él a bútorokban, a levegőben, a kertben. Csak most ébredtem rá tulajdonképpen, hogy ez valahogy mindig is hiányzott. Élt bennem az atavisztikus vágy, hogy az asszonyomat hazavigyem.

— Azt hiszem, értem — mondta elgondolkodva Erzsébet. - De - nézett élénk érdeklődéssel az urára — ez azt jelentené, hogy Luganót nem érzi otthonának?

— De igen. Sőt azt hiszem, hogy attól, hogy itt vagyunk, itt voltunk, fogom valóban otthonomnak érezni.

— Azt hiszem, értem — ismételte meg Erzsébet. — De most már igazán abbahagyhatja a munkát. Hogy itt használatos kifejezéssel éljek, már biztosan túlteljesítette a normát.

Nevettek.

— Maga aztán gyorsan elsajátítja az itteni frazeológiát.

Géza vetkőzni kezdett.

— Azért van ezekben az egymás mellé tolt hitvesi ágyakban valami varázs — állapította meg, amint pillantása az Erzsébet fekhelye mellé tolt ágyra esett. — A közös élet sok problémáját lehet itt esténként, éjszakánként a sötétben átvenni, megbeszélni. Azt hiszem, vannak olyan dolgok, melyekkel értelmetlen, süket dolog akár a nappali legmeghittebb sarkában is előhozakodni. Amiről csak a hitvesi ágyban, a párnák ismert, meghittséget lehelő szaga, talán a lelkeket is közelebb hozó bizalmas testi közelségben lehet csak igazából beszélgetni, mikor az ember egész lényével arra tud figyelni, amit mond, és amit mondanak.

— Gézuka — Erzsébet mosolyogva ingatta a fejét —, ezt nagyon szépen mondtad, talán inkább íróra, mint jogászra valló szavak voltak. Ha nem volnál olyan sikeres a pályádon, azt ajánlanám, próbálkozz irodalommal.

Lehetett ebben egy kis szeretettel vegyített irónia. Géza mem vette rossz néven.

— Szerezzünk magunknak egy szép estét, Erzsébet — meleg, kérő pillantásától az asszony ellágyult.

— Nem biztos, hogy én értek ehhezhúzta magára a paplant, és kezével megkereste a másik ágyban fekvő ura kezét. - De a kedvedért megpróbálom.

Mindketten azt kívánták, bárcsak

maradna még Gerda egy jó ideig az unokatestvérei társaságában.

Észre sem vették, hogy már egy ideje átsiklottak a tegezésbe, mint mindig, amikor egészen közel kerültek egymáshoz. Erzsébet, aki azonnal megérezte Géza ölelő szándékát, amint magukra maradtak, csodálkozott, hogy ez a szándék feloldódott, szublimálódott egy különös rájuk telepedett hangulatban. Van lelki szeretkezés? — kérdezte magától. Ha van, akkor talán ez az. Már csaknem kéjes érzés fogta el, a testi vágy követelőzése nélkül. A mögötte levő nap eseményeire gondolva szólalt meg.

— Imre felesége, Emmi, megkérdezte tőlem, nem ébreszt-e reminiszcenciákat bennem ez a ház. Nem, egyáltalán nem kerített a hatalmába semmiféle nosztalgia. Mintha hallottam volna emlegetni, még gyerekkoromban, hogy Adalbert nagybátyám, jobban mondva az édesapám nagybátyja valamikor nagy lakomákat rendezett, s a nőügyeit is itt bonyolította le. Az erdőben, mely persze az övé volt, a családi hagyomány szerint még IV. Károly is vadászott. Én itt csak a te otthonodat látom, a te gyermekkorodat érzem. Nem otthon vagyok itt, hanem nálad. Úgy, ahogy előbb mondtad: hazahoztál. Nemcsak a családodnak mutatsz meg, hanem a tájnak is, az emlékeidnek is. Úgy gondolom, befogadnak, örülök, hogy eljutottunk ide. De - folytatta a vallomást — állandóan itt élni nem tudnék. Iszonyodom a gondolattól, hogy itt kellene élnem. Ha nem mentünk volna ki, talán más lenne. Talán megtaláltam volna a helyemet, mint ahogy mások is megtalálták. Régiségbolti alkalmazott talán itt is lehetne belőlem. Legfeljebb a művészettörténetet nem végezhettem volna el, bűnhődésül feudális őseimért.- Gyerekfejjel — emlékezett vissza - mennyire tetszett nekem, hogy apával mehettem, aki a fűrészgépet tolta maga előtt, s mindennap más-más udvarba tértünk be. Amikor még sok mindent nem tudtam felfogni, de sem a szobám, sem a nevelőnőm, a személyzet és egyáltalán mindaz, ami elmaradt eddigi életemből, nem okozott hiányérzetet. És ha később tudatosítottam volna, hogy mit vesztettem el, azt hiszem, józan mérlegelés után keserűség nélkül kiegyeztem volna a valósággal. A magánszorgalomból, gonoszságból és ostobaságból osztott sebek azok, melyek fájnak, melyek megalázóak és üszkösödnek .. . Azt hiszem, Géza, nincs olyan forradalom, amely a megalázásokat szentesítené, ölni szabad a forradalomban, de megalázni embereket sohasem volna szabad.

Géza igazat adott Erzsébetnek, de felmerült előtte egy kép, s megjegyezte :- A megaláztatásnak sokféle formája van. Emlékszel a zürichi divatbemutatóra, ahol összeismerkedtünk?

Erzsébet, valahányszor eszébe jutott az az este, hangosan felsóhajtott az emlékek hatása alatt.

Odahaza sem tartoztak a gazdagabb arisztokráciához. Apja nem volt túl ügyes kezű ember, s annak ellenére, hogy sem költséges passziói nem voltak, sem kockázatos vállalkozásokba nem kezdett, állandó pénzügyi nehézségek nyomták a vállát. Mikor Berci bácsitól megörökölték ezt a vadászlakot a hozzá tartozó erdővel, nyomban el is adták. A gencskúti birtok sem volt valami nagy, a péti sem, valahogy szétfolyt a jövedelem, az életvitelük, ami pedig az ő köreikhez mérve elég egyszerű volt, csaknem mindent felemésztett. Nem sokat tudtak kimenteni Nyugatra. Anyjának volt egy kisebb bérháza Bécsben, de mindaddig nem tudtak vele mit kezdeni, míg Ausztriát el nem hagyták a szövetséges csapatok. Akkor mama átment, likvidálta az ügyet, de persze várakozásán jóval aluli összeget kapott csak az eléggé elhanyagolt házáért. A pénzt azonnal egy zürichi bankba küldték.

— Ebből egy fillér nem megy másra, csak a fiúk és Erzsébet iskoláztatására - jelentette ki anyja határozottan.

A Bellevue tér közelében laktak egy elég olcsó háromszobás lakásban. Felújított ismeretségek, összeköttetések révén persze hogy álláshoz jutott apa, nem hagyták báró Dégenfeldet koldulni. Naponta bejárt néhány órára a bahnhofstrassei nagy ékszerszindikátusba dolgozni. Ma sem tudja pontosan, milyen munkaköre lehetett apának. Jól öltözött, dagadó pénztárcától magabiztos urak között mozgott, valószínűleg reprezentatív feladatokkal bízták meg. Megbízható és olcsó munkaerőt találtak benne. Anyagi gondjaik nem voltak, és úgy éltek, mint a körülöttük lakó szerényebb jövedelmű polgáremberek, de már annyit, mint közvetlen szomszédjuk, aki a pályaudvar alagsori üzlethálózatában néhány négyzetméternyi kuckót mondhatott a magáénak, nem engedhettek meg maguknak. Apának egy jó autót is kellett tartania hivatalból, s ez nem volt olcsó befektetés.

Aligha élt magasabb életszínvonalon, mint itt most sógornője és sógora, de fiatal volt, egészséges, teli életvággyal. Iskolai barátnői között nem egy gazdag lány akadt, de azért valamenynyiüknek imponált egy kicsit, hogy ő baronessz. Mert az ilyesmi persze kitudódik.

Elsőéves egyetemista volt, mikor apja egy szikrázóan hideg téli estén azzal érkezett haza, hogy érdekes mondanivalója van Erzsébet számára.

Vacsora közben hozakodott elő vele.- Lehetőséged lesz könnyűszerrel egy elegáns, drága ruhát és egy elég tekintélyes összeget keresni.

Mama is, ő is kíváncsian várták, mi lesz a folytatás.- Hogy itt az emberek mi mindenfélét ki nem találnak - csóválta fejét apa mosolyogva, mulatva a dolgon. - Nagy nemzetközi divatbemutatót rendeznek, de nem hivatásos manökenekkel, hanem csupa arisztokrata lánynyal és asszonnyal.

Mama arca felhősödni kezdett.- És talán Erzsébet menjen jelentkezni?- Jelentkezésről szó sincs. A rendezőség egy tagja személyesen kéri fel a hölgyeket a részvételre. Az egész tulajdonképpen egy jótékony célú rendezvény, a bevételt az UNESCO rendelkezésére bocsájtják, és a fejletlen országok éhező gyermekeinek juttatják élelmiszer formájában.

Ezt aztán mama is elfogadhatónak találta.- No de ki tud ezekben a körökben Erzsébet létezéséről?- Egyik ügyfelünk kérdezte a napokban, hogy ki volt velem az a csinos ifjú hölgy, aki a múltkor a tónál a hattyúkat etette. Azt feleltem, a lányom. Ma aztán jött az ajánlattal.- És? - sürgette ő az apját izgatottan, mert a lehetőség roppant csábító volt.- Rövidesen megkapod a meghívót a teára, ahol az érdekelt hölgyekkel ismertetik az egész akciót, és mindenkit külön-külön felkérnek a közreműködésre.

Akkor úgy érezte, hogy kinyúlt érte a nagyvilág. Sosem álmodott lehetőségek kecsegtették. Aznap este sokáig forgolódott az ágyban, és azt mérlegelte, hogy ragaszkodjék-e az egyetemi diplomához, ha esetleg megnyílik előtte a karrier útja. Határozott elképzelései ugyan nem voltak, hogy miféle karriere lehetne, de ez nem is volt lényeges. A fotomodeliek remekül keresnek, tévébemondónő, filmgyár, hivatásos manöken ... Utazásokra gondolt, régóta sóvárgott tájakra, gazdag, színes, forgatagos életre.

Egy hét sem telt bele, ott álltak a mamával a szekrény előtt, s az esemény fontosságával mért gonddal latolgatták, mit is vegyen fel Erzsébet. Ruhatára nem kínált túl nagy választékot. Úgy gondolták azonban, hogy egyszerű ruhában sem fog rosszul hatni, ha valami szép ékszer díszíti diszkréten. A mama, aki alig-alig hordott ékszert, és őt sem kényeztette el ilyen tekintetben, most elővette a dobozát, és rövid gondolkodás után kiválasztott egy zafírköves karkötőt és ugyanolyan gyűrűt. (folytatjuk)

10