A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-23 / 52. szám

SZÍNÉSZEKKEL NÉGYSZEMKÖZT:

Major Tamás szerint minden színész annyit ér, amennyi neve említésekor eszünkbe jut. Nos, bár láttam már Bessenyei Ferencet jó néhány kiemelkedő szerepben, Kossuthként a Fáklyalángban, Görgeyként Az árulóban, Dózsaként az Ítéletben, nekem mégsem nagyszerű alkotásai jutnak eszembe elsősorban neve hallatára. Valahányszor említeni hallom a nevét, az a kép elevenedik fel előttem, amikor szeme villámai közt először pillantottam meg a mindenkit melengető Napot.

Még az ősszel történt, hogy meglátogathattam a Rózsadombon épült házában. Fényképészkollégámmal jó ideje kódorogtunk már a szétszórt villák között, senkivel sem találkoztunk azonban aki útba igazíthatott volna. Egyszer aztán, úgy nyolcvan-száz méternyire tőlünk, egy mellékutca végén, hirtelen „megzendült az ég”.

— Erre jöjjetek, srácok! — harsogta egy sziklát repesztő sámsoni hang. — Meddig várjak még rátok?

Persze, hogy a kétszeres Kossuthdíjas érdemes művész volt a hang gazdája. Villája kapujában várt, onnan kiáltozott és integetett felénk. Hatalmas felső testén egy nyári ing feszült, lábszárain majd szétrepedt a rövid ördögbőr nadrág s dantoni fején borzasra kuszálta haját a szél. Olyan lenyűgöző látvány volt, mintha egy szilaj pogány isten várakozott volna ránk, csak éppen lággyá varázsolta arcát a mosoly, a szeméből melegség sugárzott felénk.

Később azonban örökké forrongó,

indulatoktól izzó leikébe is bepillanthattam. Mert amíg csak a mindennapi dolgokról esett szó, kedves volt, halk szavú. Hanem később, amikor a színház- és a színművészet hogyanja-mikéntje is szőnyegre került, hirtelen elszabadult a pokol. Egyszerre csak szinte összezsugorodott a római átriumhoz hasonló hatalmas nappali, a művész valósággal kivonszolt a kertbe és öles léptekkel fel-alá járkálva, szinte ontotta magából a színművészet jövendőjét szebbé és jobbá teendő gondolatokat.

— Azt kérdezed, hogy kielégítőnek tartom-e a magyar színházak és tőképp a budapesti színészek jelenét? — ismételte meg a kérdést indulatosan. — Nos, másoknak is nemegyszer elmondtam már: sok az

olyan hiba, amelyeken, ha nem változtatunk, nem vezethet jóra. Itt van például a színészek fizetése. Polgári szemszögből nézve „megélhetnénk” belőle. Csakhogy egy művésznek nagyobb a társadalmi igénye, mint mondjuk, egy jobb pozíciójú hivatalnoknak. Mi következik aztán ebből? A tehetség vásárra dobása! A legtöbb színész, a tehetségesek is, a színház mellett hakniznak, rádióznak, filmeznek, tévéznek és szinkronizálnak. S ami a legnagyobb baj, szinte nyakló nélkül. Hajnaltól késő estig rohannak a filmgyárba, a rádióba meg az isten tudja, hová. Hát vezethet az jóra, hogy szinte kutyafuttából törődhetik a színész igazi feladatával, a szerepében való elmélyüléssel? Ki az isten hisz az olyan produkció sikerében, ha mondjuk, délelőtt egy Csehov szerepet próbálok, délután egy szívdöglesztő hős filmszerepét játszom, estére pedig egy amerikai rajzfilm egyik figuráját szinkronizálom! Ha pedig egyikünk nem vállalja a testet és lelket ölő egyéb munkát, hát — elvállalja más!

De látok más hibákat is — lángolta, dörögte felindultan. — Színházaink külön életet élnek, nincs szoros kapcsolat a rendezők és a színészek között. Így aztán még az

16