A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-23 / 52. szám
B úcs (Búč) községnek két legelője volt. Az egyik a „telkesgazdák”, a másik pedig a „zsellérek” tulajdonában állt. A telkesgazdáké volta közelebbi legelő — a Nagylegelő —, amely mindjárt a falu alsó szélén kezdődött. A zsellérlegelő távolabb, a Partosát mellett húzódott, a Komáromi-út alatt vivő mai országút kétoldalún. A baloldali — lenti — részt marhalegeltetésre, a jobboldali — fenti részt pedig disznólegeltetésre használták. Elöl a kacsa- és libalegelő volt. A zsellérlegelőre azoknak az állatai jártak, akiknek a Laposokon volt földjük, ' vagyis a zselléreké, mivel a határ többi része a telkesgazdáké volt; így a legelők nagyobb részét is ők birtokolták. A telkesgazdák a gulya és a konda őrzésére külön-külön választottak pásztort minden évben. A zsellérek jószágának az őrzését rendszerint egy olyan nagy, népes család vállalta fel, amely a szarvasmarhák és a sertések őrzését is el tudta látni. Az extenzív állattartás idején az igásállatokon kívül minden állatfajtát — ahogy az időjárás engedte — kint tartottak a legelőn. Annak ellenére, hogy a telkesgazdák a pásztorokat minden évben újraválasztották — attól függően, hogyan voltak velük „megelígedve” — a gyakorlatban néhány családban öröklődött ez a foglalkozás. Tudomásom szerint a sikándriai Varga családban vezethető vissza a legtávolabra a pásztorkodás. Varga Mihály bácsit még jól ismertem — utcabeliek voltunk —, s tudom milyen itatáshoz sok kanna vizet kellett fölhúzni a kútból. Én mindig előre mentem, ha delelőre indult a gulya és meghúztam a vályút vízzel; 400—450 körüli állat volt a gulyában. Ezt pontosan tudom, mert a jószág száma után kaptuk a fizetést. Pünkösdkor szedtük a „pünkösdi pénzt” ; két koronát állatonként... Cséplés után szedtük be a kialkudott gabonát; minden kijáró állat után két kiló búzát, vagy rozst. Ha egy háztól három állat járt ki a legelőre, akkor a járandóság felét búzában, a másik felét rozsban adták ki. Ezután karácsonyig nem kaptunk semmit. Karácsonykor aztán jött a „karácsonyi cipószedés.” Ez úgy történt, hogy a pásztor karácsony előtt való héten elment a páti erdőbe, ott szedett egy jó köteg mustárvesszőt, hogy jusson minden házhoz, ahonnan jár ki állat a legelőre. Ezt a mustárköteget a pásztor a hóna alatt vitte, amikor mentek a karácsonyi cipóért. A mustárkötegből a gazdasszony kihúzott egy vesszőt. Az volt a hit, hogy ha sok ágú a mustárvessző, sokat fial az anyakoca. Ahány ág a mustárveszszőn — annyi malac... A mustárvesszővel később, ha rosszak voltak, a gyerekek lábát is megpaskolták. Jártunk házról-házra, minden gazdához, akinek járt ki jószága a legelőre. Tarisznyát és demizsont vittünk magunkkal. Benyitottunk a gazdához és köszöntőt mondtunk ... Áldás-köszöntőt... Hogyan is szólt, no, hogyan is?... Nem jut az eszembe... Pedig de sokat elmondtam, de sokat... Azon a délutánon a „cipószedéskori” vers nem bukott elő az emlékezet mélyéről, de két nap múltával Józsi bácsi bejelentette, hogy megtalál-Szóma jászójában, Szűz Máriátó született e világra. Áldja meg az Isten e háznak gazdáját, Minden nemű barmát és összes jószágát. ... A gazda nagyon köszönte, mert akkor nagy dolog volt, ha megáldotta valaki a jószágot. Régen, az előttem való pásztoroknak még volt szűrjük. „Rúzsás” szűrök voltak ezek... Szépek, igazándiból szépek... Hát így szedtük a karácsonyi cipót... A jobb leikő gazda — nem a jógazda, hanem a jobb lelkű — adott a cipó mellé egy liter bort is. A karácsonyi cipókat fölraktuk a padlásra — száznál is több cipó gyűlt össze olykor — a nádtető alá, úgy, hogy ne érjenek egymáshoz. A padláson a cipók kiszáradtak, de nem penészesedtek meg. Amikor fogyasztani akartuk, előtte három nappal vizesruhába (nedves vászonba) csavartuk a cipót. A vizesruhában a cipó megpuhult és jó volt az íze is. ... Amikor még a Varga Mihály apjánál bojtár voltam, más szokás is volt. Akkor még főztek a pásztoroknak a gazdák. Az ebédet reggel kellett „megrendelni”, délben pedig el kellett menni érte. Az ételért mindig a bojtár ment. Abban az időben a pásztorok fizetsége a következőkből állott: a fele állat után főztek, a másik feléért egy-egy kenyér járt; utána (ez a disznóknál volt) járt még a pünkösdi pénz és a karácsonyi cipó. A „főzést” a Mikléék „rontották el”, mert azt mondták: a gazdák mindig a disznófejet főzik meg a pásztoroknak. Pedig ez nem volt teljesen így, mert főztek káposztát is, meg sütöttek vastagkalácsot, mákosat, diósat... Bojtár koromban a kanász éjfél után két órapásztor volt. Karikásostorának sugarára erősített kővel, vagy patkóvassal eltalálta a szálló vadlibát. Hatalmas, magyarökör szarvából készült tülkére is emlékszem, s arra, hogy szenvedélyes vadorzó volt. Itt pihen ő is már a kertünk végében lévő temetőben. Karikásostora, tülkei elkallódtak, haszontalan kacatként.. A hetvenedik esztendejét taposó Varga Józsi bácsi — ő volt a „tehenes” Varga, az előbbi a „kanász” Varga — aki szintén sokáig volt pásztor, a mi utcánkban lakik. Régen anyai nagyapám „kertfelőli” szomszédja volt, a Csillagvárban állt a háza. Az egyik délutánon átballagott egy pohár borra hozzánk, s kérésemre elmondta, hogy milyen is volt a valóságban egykor a pásztorok élete, munkája. — Nagypénteken volt a „kihajtás” — emlékezik Józsi bácsi. — Attól fogva októberig kint voltunk. De — teszi hozzá — éjszakára mindig behajtottuk a jószágot. A nap úgy volt elosztva, hogy tizenegy óráig legeltettünk, ekkor behajtottunk a kúthoz delelőre. Megitattuk az állatokat, s délután kettőig a kútnál maradtunk. Két óra tuán megint legeltettünk. Este napnyugta után hajtottunk be. Nem volt ez könnyű élet soha, de a háború alatt volt a legnehezebb. Egyszer a repülőgépekről valamit ledobtak közibénk. Mondom a lányoknak, feküdjetek le a gyúrásba... Szerencsére csak üres benzintartályok voltak, nem bombák, nem tettek kárt az állatokban ... Kihajtáskor vittünk magunkkal ennivalót; az ételt bőrtarisznyában tartottuk, tudod, azért, mert ha esett az eső, abban nem ázott el. A bőrtarisznyát magam készítettem mindig. Rendszerint csizmaszárból, mert arra nem volt tehetősége az embernek, hogy bőrt vegyen. A tarisznyának három zsebe volt. Kettőben az ennivalót és az evéshez való kést tartottuk, a harmadik zsebben pedig még volt egy kés külön, szalvétába csavarva. Ezzel a késsel vágtuk el a borjú köldökzsinórját ellés után. Az ennivaló, amit magunkkal vittünk rendszerint kenyér, egy darab szalonna és vereshagyma volt; ha lehetett és volt, gyümölcsöt is vittünk. Akkor reggeliztünk, amikor kiértünk a legelőre. Ilyenkor az állatok elszéledtek és akkor mi összementünk mind a hárman és úgy reggeliztünk. Az ebédet odahaza főzték és lehozták a delelőhöz. A leggyakoribb ételek közé tartozott a bableves. Ezen kívül gyakran ettünk tésztafélét, főleg darástésztát. Húsétel leginkább füstölthúsból készült, egyszer-kétszer hetente. Vasárnap és más ünnepnapokon is őröztünk... A tarisznyán kívül karikásostor, réztrombita és bot tartozott a fölszereléshez. És volt két kutyánk. Két puli... Egy ta az idő bokrai mögé elbitangolt verset. így az emlékezés fonalára felfűzhetjük ezt az áldástosztó apró gyöngyszemecskét is. Jó reggelt aggyon Isten kigyelmednek, Nyúgodalma után jó egészséget. Ma született a kis Jézus, Betlehem városában, Betlehem városának legalsó sorában, kor már „dudált etetésre.” Négy órakor pedig már „hajtásra” dudált. Azt dudálta, hogy: „tüttüs-május-víreshurka.” —Tüttüs — disznósajt; május — májashurka; vires — véreshurka.) Akkor még „kese” disznó nem is volt nálunk, csak „göndör.” (A „kese” disznó a nemesített angol és német fajtákból való; a „göndör” pedig parlagi magyar fajták, a mangalica neve volt.) „Hűsse” mentünk ki „hűsse” hajtottunk be. Más egyéb szokásra nem igen emlékszem. Ha csak az öregebbik Varga Mihályét nem mondom még el. Neki az volt a szokása, hogy a kondával a Vízállásban mindig „került.” Ilyenkor földudált, vagy az ostorával fölpattintott a pincékhez, és ha valamelyik pincénél kint volt a gazda, intett a pásztornak, hogy menjen föl. Varga Mihály a gazda hívására fogta a tülkét és felment a pincéhez. A tülök fújókáját bedugta az ujjúval és a gazda a tülköt megtöltötte borral. Idáig érnek Varga Józsi bácsi emlékei. A búcsi „gulyajárás”, legeltetés rendje — az itteni sajátos adottságok következtében — nem hasonlítható a nagy „ridegpásztorok” szokásrendjéhez, életviteléhez. A maga mondján mégis érdekes hagyományokat, szokásokat hozott létre, amelyek ma már alig ismertek, s amelyeket az előttünk járó nemzedék emlékezetéből a feledés természetes eróziója — az idő, a megváltozott életkörülmény — lassan-lassan lebont, elfed, szerteporlaszt. A tárgyi emlékek is elkallódtak. Varga Józsi bácsinak csupán a bőrtarisznyája és a botja maradt meg. Ezen kívül a karácsonyi cipó-vers, amely két álmatlan éjszaka után állt össze ismét egy egésszé, ha ugyan — érezhető benne a törés — nem maradt el mégis belőle valami. Ezzel szemben érdekes és úgy tűnik, nagyon régi pásztorszokást, illetve hiedelmet őriz a mustárvessző-adás, a karácsonyi cipó szedésekor. Megítélésem szerint a pásztorok által szedett és adott mustárvessző és a mustármagról szóló evangéliumi példázat között szoros az összefüggés. Mint ismeretes az evangéliumi példázat a hittel kapcsolatos; az idők során nálunk úgy látszik a nép tudatában ez a példázat a termékenység szimbólumává változott. Persze mindezt csak föltételezem, bizonyítására az analógián kívül semmit sem tudok felmutatni. Mivel azonban nem holmi pörös kérdések eldöntése volt a célom, hanem a még meglévő, fellelhető hagyományok összegyűjtése és leírása, a mustármag és a mustárvessző dolgában a fellelt, s a leírt hagyományé az elsőség: ami egykor volt, s nem az, ami lehetett. GÁL SÁNDOR 15
