A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-23 / 52. szám
KI LÁT MEG MINKET? KEDVES BARÁTOM! „Hálásabb és egyúttal hálátlanabb feladat aligha akad az antológiaszerkesztésnél“ — szakad föl belőled a sóhaj a Tengerlátó című, általad válogatott, szerkesztett és előszózott versgyűjtemény előszavában. A „háláshálátlan“ jelzők szorító kettőségét volt alkalmam a magam bőrén tapasztalni, nem szándékozom hát kákán is csomót keresni, kötözködni, bakafántoskodni. A mindenkori antológiaszerkesztők mellének szegezett szokásos kérdések, a „ki miért került be?" meg a „ki miért maradt ki?“, mégis erősen kikívánkoznak belőlem. Pontosabban: belőlünk. S e többes számmal azt szeretném hangsúlyozni, hogy kérdéseim kiváltója nem valamiféle merőben szubjektív bírálatosdi, hanem egy személyemtől (s bizonyára a Te személyedtől is) független objektív jelenség, amely — úgy vélem — megérett a közös gondolkodásra — a holnapi s holnaputáni antológiák meg a bennük megtestesülő szerkesztői-kiadóiirodalompolitikai szemlélet érdekében. Antológiád — mint írod —.......fiatal költőket kíván bemutatni, s azoknak sem csupán egy csoportját, hanem a teljességre törekedve egy nemzedék seregszemléjét szeretné nyújtani“, szem előtt tartva, hogy a hetvenes évekbeli generáció „minden fontos és érdekes költőjének helyet adjon“. Azt, hogy e szándék mennyire sikerült, innen, a mi irodalmunk berkeiből, hadd ne ítéljem meg a bennfentes biztonságával; hadd ne szóljak az antológia bizonyos szerzőivel és verseivel szembeni — esztétikai természetű — fenntartásaimról sem. Mindezek végül is részletproblémák. Hadd mondom el helyettük inkább azt, hogy számomra a Tengerlátó hasznos lett: szétgöngyölíthető, kiteríthető térkép, amely eligazít a hetvenes évek fiatal magyar lírájában. Azazhogy: a hetvenes évek fiatal magyarországi lírájában. S a „magyar költészet“ és „magyarországi költészet“ fogalmának fölvetésével, elhagyva a kitérőt, haladjak immár toronyiránt. A sűrűjébe annak a szemléletnek, amely a „magyar“ költészetet a „magyarországi“ — Magyarországon írott és kiadott — lírával azonosítja, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az irodalom alapanyaga és közege a nyelv, mindannyiunk édes anyanyelve, amely pedig tudtommal egy és oszthatatlan. Hogyan is hangzik Forbáth Imre egyik tanulmányának a címe? Magyar költő Prágában. Ennyi. Se több, se kevesebb, mégis lényeges, újra és újra felmutatandó gondolatmenetet bonthatunk ki belőle. Jelesül, hogy Forbáth mint ember Prága (Csehszlovákia) polgára; mint költő: a magyar líra bárki mással egyenlő jogú polgára. Ebben az egyenlő jogban azonban a Magyarországon kivüli magyar költő ritkán részesül; csak írnia szabad, kicsinyke esélyével annak, hogy amit írt, azt a magyarországi kritikai vagy szerkesztői-kiadói gyakorlat beépíti a magyar nyelvű irodalom értékrendjének egészébe ... így történt ez antológiád esetében is. A Tengerlátó a magyar líra „tengerét“, szem elől tévesztve az egészt, a „Balatonra“ lokalizálta. A „magyar“ költészet fogalmát a „magyarországi“ költészet fogalmára szűkítette. Te, aki figyelemmel kíséred a magyar nyelvű nemzetiségi irodalmakat, Te, aki éppen a mi fiatal prózaíróinkat felsorakoztató, Fekete szél című antológia orvén szögezted le, számunkra jólesően, hogy „a kiemelkedő tehetségek egyenrangú társak a mi (értsd: magyarországi — Z. Zs.) legjobbjainkkal“, aligha szorulsz fölvilágosításra az ügyben, hogy tudjad: a hatvanas-hetvenes évek fordulója a nemzetiségi magyar irodalmakban is a nagy sereglések korszaka volt. A romániai Vitorla-ének című antológia 1967-ben huszonnyolc költőjelöltet indított útnak; a népes rajból néhányan, akik azóta már „bizonyítottak“, mint pl. Magyari Lajos, Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Csíki László, születésüket tekintve is ahhoz a nemzedékhez tartoznak, melynek tagjai — mint írod — „néhány kivételtőt eltekintve mind az 1940-es években születtek, annak is inkább az 1941 és 1945 közötti szakaszán". Ugorjunk egyet térben, időben. Vajdaság, 1968: költőjelöltek sorakozója a Hol, ó, hol című gyűjtemény is. Az 1944-es Jung Károly, az 1946-os Podolszki József, az 1950-es Fülöp Gábor és társai lírája nemcsak a jugoszláviai magyar költészetet gazdagította új hangszínekkel ; gazdagítania kellene annak a fiatal magyar líra egész összhangzatát. Csehszlovákia, 1970: az Egyszemű éjszaka című antológia megjelenésének helye és ideje. Ügy vélem — s ebben a hitemben a fiatal magyarországi líra mezőnyének viszonylagos ismeretén túl a mi fiataljaink költészetére megszólalt magyarországi kritikai visszhang ismerete is megerősít —, úgy vélem tehát, hogy Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó legjobb, legjellegzetesebb verseinek helyet lehetett volna szorítani egy olyan antológiában, amely — hadd idézzem újfent — „ .. . a teljességre törekedve egy nemzedék seregszemléjét szeretné nyújtani“, biztosítva, hogy e nemzedék ....... minden fontos és érdekes költőjének helyet adjon“. Vagy ott volna a hiba, hogy a felsorolt romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai magyar költők kevésbé volnának „fontosak“ és „érdekesek“, mint magyarországi társaik? Ennek a föltevésnek a köteteiket kísérő magyarországi kritikai visszhang kedvező volta mond — egyértelműen — ellent. Nem hiszem tehát, hogy a névsor tágítása eleve „parttalanságot“ és „kritikátlanságot“ jelentett volna. Föltételezem, hogy ezeket a gondolatokat Te is meghánytad-vetetted már egypárszor; nevedet is azért hallgatom el, nehogy akadjon, aki úgy véli: a nemzetiségi magyar irodalmak perifériára szorultságáért — szorítottságáért Te vagy a hibás. Levelem címzettje — hangsúlyozom — egy JELENSÉG; az a jelenség, amely a magyar irodalmat a „magyarországi“ irodalom szinonimájaként fogja föl, s amely még mindig nem eléggé nyitott az „ötágú síp“ hangjai előtt, s amelynek még mindig föl kell tenni a kérdést: Ki látott minket? Ki látta értékeinket? Az Élet és Irodalom 1967/3-as számának egy cikke még azzal okolta meg a jugoszlávia magyar költészet kihagyását a Mai magyar költők antológiájából, hogy ez a líra „még nem produkált olyan életműveket, melyek az egyetemes magyar líra egészéhez mérhetők lennének“. Életműveket ugyan talán még máig sem, figyelemre méltó műveket viszont produkáltak már a nemzetiségi irodalmak. S noha a magyarországi folyóiratok irodalmi és kritikai rovatai a hetvenes években szélesre tárták is ajtaikat a nemzetiségi irodalmak előtt, a már említett „jognak“ asztalához ültetve a nemzetiségi magyar írót, a könyvkiadás kapui mintha túlságosan is berozsdultak volna. Nem, nem arra gondolok — amire egyébként van példa —, hogy egy-egy nemzetiségi sikerkönyv jelenjék meg Magyarországon is, hanem arra, hogy a közkedvelt, nagy példányszámú, sokak szellemi látóhatárát tágító antológiák, sajnos, továbbra is szűkmarkúak a határon túli magyar nemzetiségű alkotókkal szemben. A Szép versek meg a Körkép típusú gyűjtemények bizonyíthatnák a legnagyobb súllyal, hogy rangos elbeszélések, szép versek íródtak bizony a romániai, a jugoszláviai, a csehszlovákiai magyar irodalomban is. Azt hiszem, nem szükséges különösebben bizonygatnom: a magyar irodalomnak ez a fajta egybelátása nemcsak az olvasókat gazdagíthatná, hanem az irodalom belső életét is. A nemzetiségi irodalomét azáltal, hogy megmutatná: hol tart értékteremtésben, esztétikai rangosságban és korszerűségben — nem belterjes önmagához, hanem az egészhez viszonyítva. A kortársi egyetemes magyar irodalom képének egybelátása nemcsak a nemzetiségi magyar irodalmakat gazdagítaná persze; gazdagodnék általa a nemzeti literatúra is, hiszen az eddiginél szervesebben épülhetnének beléje azok a szellemi értékek, hatások, amelyeket egy-egy nemzetiségi magyar irodalom a cseh, a szlovák, a román, a szerb-horvát írásbeliségből olvasztott magába, új formákkal, kifejezőeszközökkel, motívumokkal, sajátos nemzetiségi élményvilágot tükröző témákkal s békés együttélésre szólító etikai imperatívusszal töltve föl a magyar nemzeti irodalmat. A szellemi értékeknek ez a jótékony áramlása pedig már a nemzeti keretnél is nagyobb egység: a szocialista Közép-Európa közös ügye, közös érdeke kell hogy legyen. Tudván, hogy antológiák és Szép versek kötetek a jövőben is születnek, kérdezzük, kérdezzük újra: Ki látott minket? Ki lát meg minket? Baráti üdvözlettel: ZALABAI ZSIGMOND KULCSÁR FERENC versei: KÉZVONÁSOK Derkovits Gyula emlékének Hun legenda, újabb rege, piroslik szép vászon-ege: kényes karcok fényre jőnek - kövületei jövőnek. Lássad lévő társas voltom, rejlő szavaim kioldom — hevítgetem sok sugarát, igazgatom jó igazát. Mélyeimben hogyha járnál, derék dolgokra találnál! Ugar piheg ott, szomjas parlag. Szántsa, vesse be mozgalmad. S azoknak, kikről elhiszem, hogy szeretnek - hisz van hitem — álljon itt e versbe szedve betűs főhajtás - rézbe metszve. CE3 1^ E3 ES EE3 GESEES E5H5SI EEŠ3 ISI IS) [§3 (Varga Lajos linóleummetszete a Szlovákiai magyar tájak néprajzi motivumai sorozatból) TESTEDRE NINCS KOPORSÓ Megejteni azt, mi forrong kezdetektől. Legyen szilárd, ragyogjon mint a kő. Ásványi csönd legyen. Egy-idő. S húsává legyen hegynek a te húsod. Úgy, hogy eltelj, sírj a vászon előtt. Felkelj hamvaidból - fesd a vétkezőt. Eszményi légy. Egyensúlyt a földnek, amin állsz. Szilárdságot a vásznon — szilárd eszméletet. Légy az igazság: mutasd a világ misztériumát. S nyugalmat ne lelj. Az élet ne hagyjon élni: ha éhezel - éhezz; és ha ringat a szédület, már sejthető, már sejtheted: zeng a kövület. Testedre nincs koporsó. Fess és énekelj. A mindenséggel — véle vétkezel. 11
