A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-23 / 52. szám

Mikor Torma Rezső a megjelenésüket követő éjszakán odébbállt, és Gyula bácsi egyedül kuporgott a ravaszul összerakott fahasábok mögött a pincében, gyakran behúzódott melléje, és beszélgettek.

— Olyan jó, hogy itt vagy — ölelte át nagybátyja nyakát. - De ha menned kell, nem vihetnél magaddal?

— Arról szó sem lehet, öcskös — veregette meg a hátát vigasztalóan. — Pedig nagyon kedvesek ám nekem ezek az órák, melyeket rám áldoztál. Rendes kis srác vagy te. Te vagy a legkisebbik királyfi, és mint a mesékben, te fogod megtalálni az aranyalmát vagy az élet vizét, ami egyre megy, majd meglátod. De ahhoz továbbra is ilyen derék kis embernek kell maradnod, mint most vagy. Érző szívűnek, igazságszeretőnek, titoktartónak ...

— Kár, hogy nem vihetsz magaddal

— nagy sóhaj szakadt ki a szívéből.

— De hát miért? - kérdezte Gyula bácsi. - Nem jobb neked itthon?

Csak a fejét rázta, hogy nem.

— Tudod, mikor a csendőrök az erdőből hazahoztak, végül már nem is bántam, mert az erdőben egyedül nagyon rossz volt, meg anya hiányzott. Aztán itt van az ágyam, meg enni is itthon kapok, szeretnek is itt engem, de mégis inkább elmennék veled.

— És miért szöktél meg tulajdonképpen? Valami igazságtalanság történt veled? Talán apád volt túl szigorú, elnáspángolt- valamiért? Mégsem indul az ember csak úgy világgá . . .

Akkor, akkor aztán elmondta, hogy mi történt. A könnyei már nem folytak- talán azóta sem sírt —, de a történtek semmit sem vesztettek előtte szörnyűségükből.

Gyula bácsi egy szóval sem szólt közbe, és azután is, hogy ő elhallgatott, egy ideig még nem szólt, csak magához vonta, és ölelő karjának jó, megnyugtató melegét érezte.

— Imrus - mondta végül —, megértelek én, hogyne értenélek meg. De nagyon jó, hogy elmondtad nekem, jó, hogy mindent elmondtál. Talán egy kissé könnyebbé, elviselhetőbbé tehetem számodra a bánatodat. Megpróbálom, figyelj csak rám.

Leste nagybátyja ajkáról a szavakat, amelyek talán a megváltást jelenthetik, a szabadulást a fojtogató tehertől. A homályban csak Gyula bácsi szeme csillant meg olykor-olykor, ebbe kapcsolta bele a tekintetét, egész lelkét.

— Nem akarom apádat mentegetni, Imrus, hiszen nagyon szeretem szegény Zsófi húgomat és Margitkát is. Mind a ketten csak a szánakozásomat ébresztik fel. Persze hogy apádnak csak anyádhoz szabadna olyan szerelemmel közelednie, mint ahogy azt Margittal tette. Anyádnak biztosan nagyon fájna, ha tudná azt, amiről te tudsz. De ha tudná, bármennyire is fájna neki, akármilyen boldogtalannak is érezné magát, és még elviselhetetlenebbnek a sorsát, hidd el, Imre, ugyanakkor bizonyos megértést és talán megbocsátást is érezne.

Nem biztos benne, hogy nagybátyja csakugyan meg volt-e győződve róla, hogy ez így lenne, vagy pedig csak őt akarta valamennyire megnyugtatni. De még mást is mondott.

— Csodálkozni fogsz, de még apád is szánni való. Most olyasmit fogsz hallani tőlem, amiről nem szokás gyerekekkel beszélni, de én tudom, hogy te nagyon értelmes fiú vagy, és úgy beszélhetek veled, mint egy felnőttel. Apád szereti anyádat, de anya beteg, a szeretetet csak gondoskodás, figyelem, gyöngédség, kedves szavak formájában kaphatja, más formában valószínűleg ártana neki. Ezt apád is tudja. De tudod, az ember úgy van teremtve, hogy ha egészséges, nem elégszik meg a figyelemmel és jósággal, mást is vágyik adni és kapni. Apád pedig erős, egészséges is fiatal. Margit nénéd is erős, egészséges és fiatal. De látod, nem ment férjhez, talán

ORDODY

KATALIN

KEREKES KÚT

éppen azért, mert anyádnak szüksége van rá. Itt él veletek, hogy gondoskodjék rólatok. De azért ő is vágyik ám arra a szeretetre, amelyet nő csak férfitól kaphat meg. így aztán sem apád, sem Margit nénéd nem volt elég erős, hogy elutasítsa azt, amire vágyott, s amit egymástól megkaphatott. . .

Próbálta követni nagybátyja gondolatmenetét, de emlékszik, a megértés nem hozta meg a megkönnyebbülést. Egy ideig mind a ketten gondolataikba mélyedve hallgattak, aztán Gyula bácsi megsimogatta á fejét.

— Talán nagyon nehéz lesz, de próbáld meg így venni a dolgokat. Nem azt mondom, hogy érts egyet apáddal és Margittal, dehogyis! Csak hogy ésszerű magyarázatot találj arra, ami történt. S akkor már nem fogod, olyan elviselhetetlenül fájdalmasnak érezni az egészet.

így próbálgatta őt gyógyítani Gyula bácsi, és még arról is beszélt, hogy ő legyen jobb és kedvesebb mindhármukhoz, mint eddig volt. Miért? Mert végeredményben boldogtalanok, biztosan azok, mert a tisztességes emberek, ha gyengeségből valami rosszat tesznek, mindig boldogtalanok.

— De — vetette ő ellen - apa és Margit néni csöppet sem látszott boldogtalannak.

— Azt nem lehet mindig észrevenni, de a lelkűk mélyén biztosan azok. Gondolj csak magadra — tette hozzá —, ha valami rossz fát teszel' a tűzre, nem vagy-e nyugtalan, nem vagy-e elégedetlen magaddal?

Ezen elgondolkodott, aztán úgy érezte, lehet abban igazság, amit Gyula bácsi mond.

Sok mindenről beszélgettek ezen a délutánon, mikor olyan közel kerültek egymáshoz, hogy ez a kapocs később sem, egészen Gyula bácsi 1965-ben bekövetkezett haláláig nem lazult meg köztük.

Este Margit jött a pincébe, ennivalót hozott a bátyjának, s őt is a vacsoraasztal mellé parancsolta. Kedve lett volna ellenszegülni, de nagybátyja figyelmeztető érintését érezte a karján, hát szó nélkül feltápászkodott, és kibújt a fahasábok mögül.

Másnap reggel Gyula bácsi rejtekhelye üres volt. A seb hegedni kezdett, de nem tűnt el nyomtalanul. A megvetésnek egy bizonyos fajtája maradt benne apja és Margit botlása iránt. Kamaszfejjel, a fiatalok idősebbeket elbíráló kegyetlenségével, elnézést nem ismerő keménységgel vonta le a következtetést: magyarázat van rá, de mentség nincs!

Géza behozta a kocsiból a kis táskát, amelyben a pizsamák és a toalettszerek voltak, indult vele a toronyszobába. Fent kellemes meleg fogadta. Gerda minden sarokba bekukkantott, nézelődött, megfogott mindent, láthatóan rendkívül élvezte a helyzetet. Erzsébet a szoba közepén állt, tűnődött valamin.

— No, hogy tetszik itt neked, kislányom? — kérdezte Géza mosolyogva, ahogy ledobta a táskát az egyik székre. Tudta, hogy milyen választ fog kapni.

— Nagyon, papa - felelte Gerda csillogó szemmel. — Micsoda bolondos ház ez! Tele kuckókkal, benyílókkal, talán egy négyszögletes szoba sincs benne. Azt hiszem, nagyon boldog gyerek lehettél itt, papa! Ez a ház csupa romantika. És nem érdekes — folytatta, mielőtt még apja felelhetett volna —, hogy először a mamáéké volt, aztán a tiétek. Én kétszeresen is itthon érezhetem magam benne. És most, hogy nagymama meghalt, Margit néni egyedül lakik majd itt? És kié lesz tulajdonképpen a ház?

— Hol van itt a fürdőszoba? — kérdezte Erzsébet kijózanító tárgyilagossággal.

— Ha csak nem történt azóta változás, egyetlen fürdőszoba van, anyám és Margit néni szobája között, ahol ebéd előtt kezet mostunk.

Erzsébet kivett egy törülközőt a kofferból, és odadobta Gerdának, egy másikat a férjének nyújtott, a harmadikat pedig a karjára vetette.

— Vigyétek, ami a fogmosáshoz kell, esiünk mielőbb túl az esti rituálén, nehogy aztán tumultus legyen.

— Nézd, mama — emelt magasra egy háziszőttes törülközőt Gerda —, Muri néni törülközőt is készített nekünk.

— Nekünk? - vonta fel a szemét Erzsébet. — Egy törülközőt hármunknak?

— No jó, én mindenesetre ezt viszem. Talán rossz néven is venné, ha nem használnánk. Nézd, milyen szép.

Erzsébet ujjai közé vette a vásznat, nézegette a mintát.

— Csakugyan szép — ismerte el. — De — tette hozzá - kérlek, ne hívd Margit nénit Murikának. Miféle megszólítás ez, olyan nevet adni egy öregasszonynak, mint valami macskának.

Gerda éppen elkészült az esti toalettel, máris szaladt a lépcsők felé, hoszszú sötét haja lobogott utána.

A tisztálkodással végezve Erzsébet és Géza óvatosan mentek fel a szobájukba, a falépcsők meg-megreccsentek lépteik alatt, ezt sehogy sem tudták elkerülni, pedig lehetőleg nem akartak zajt csapni, mert úgy tetszett, hogy az egész ház elcsendesült már. A toronyszobában nem égett a villany, de a hold éles fényénél jól el lehetett igazodni.

— Gerda már aludna? — súgta Géza hitetlenkedve.

— Gerda? — szólította Erzsébet halkan a kislányt, de válasz nem jött. Közelebb lépett Gerda fekhelyéhez, és látta, hogy érintetlen.

— Hol lehet ez a gyerek? — kérdezte most már hangosan.

— Hogyan? Nincs itt? — Géza felkattintotta a villanyt. — De hát hol mászkálhat pizsamában?

— Ilyenkor nem lehet sehol semmi keresnivalója. Gézuka, kérem, nézzen utána.

Erzsébet, aki nem hagyta, hogy becenéven szólítsák, a férjét néha Gézukázta, s ez Gézát még annyi év után is simogatta.

— Körülnézek — bólintott.

Mikor visszaért, Erzsébet az ágya szélén ült, kezében a hajkefével, és kérdő pillantással tudakolta, mit végzett.

— A három gyerek az ebédlő nagy kályhája előtt ül neglizsében az összehalmozott párnákon, s láthatólag kitűnően szórakoznak.

— És előreláthatólag meddig akarnak szórakozni, nem tudja?

— Ameddig jólesik nekik — legyintett nagylelkű jóváhagyással Géza. — Felvillanyozta őket ez a találkozás, élvezzék ki.

— No jó — hagyta jóvá Erzsébet is —, csak nem szeretném, ha felébresztene. Úgyis szokatlan lesz másod- vagy pláne harmadmagammal aludni.

— És már nagyon álmos? — Géza évődő mosollyal nézett a feleségére.

— Nem — mondta az asszony, és nem viszonozta férje pillantását.

— Várjon csak - Géza gyengéden kivette Erzsébet kezéből a kefét —, ma engedje át nekem ezt a feladatot.

A száz kefehúzás. Erzsébet fiatal lány kora óta ragaszkodott ehhez a szokásához, csak kivételesen hagyta el, ha valamiért nem jutott hozzá, vagy nagyon fáradt volt. Vállig érő barna haja, melyet rendszerint egy ügyes, megszokott mozdulattal kontyba tűzött, dús volt, és mintha minden szála külön ragyogott volna.

Micsoda gyönyörűség volt fiatal házas korukban Erzsébet haját érinteni. Élt ez a haj, s az ápoltság finom illatát árasztotta magából.

— Még nem őszülök? Nem lát fehér szálakat? — kérdezte a felesége.

— Nem.

— De már öregszem - mondta Erzsébet.

— Mi jut eszébe! - Géza hangján rosszallás érződött.

(folytatjuk)

10