A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-23 / 52. szám
I Üjabb, villamos meghajtású, autóról kaptunk hírt. A kétszemélyes kiskocsi francia találmány, súlya 550 kiló, legnagyobb sebessége. 100 km óra. Egy töltéssel 120 kilométert futhat. Az épület külsőre úgy fest, mintha magtár vagy istálló lenne. Az is volt - valamikor: a püspökség ménesének istállója. Ma Európában egyedülálló A kiéli (NSZK) Markwort házaspár közel hat évig járta a világ tengereit 9,5 méter hosszú, nem éppen kényelmes jachtjával. A nagy barangolás után hosszabb időre kikötöttek: az úton született kétéves kislányuk ezután szilárdan álló ágyban aludhat. érdekesség: Lószerszám-történeti Múzeum. Aki Sümegen jár, megtekintheti (a vár alatt). "*»vi«vff(vv|ir i* 1» m m R * ** *••'111 *■ * illuminin'? niiiiiiiinim Dzsamila Abdoulrahman 22 éves, a Surinam Airways légitársaság stewardesse. Mellékesen, hogy egy kis zsebpénzt keressen, szívesen pózol divatfotósoknak. Leginkább egzotikus dzsungelekben, amelyeket - mint mondja - nem adna semmiért. ◄ Ez a két felvétel napjaink Franciaországában készült: Párizs Rue de Rivoli nevű utcáján békésen szunyókál egy polgár, aki - úgy látszik - már nem. tudott eljutni az ágyáig. Pigallon viszont nappali műszakban dolgoznak a prostituáltak! # Bíróság elé kellett állnia egy temperamentumos bolognai asszonynak. Mivel egyre nagyobb ellentétbe került férjével, arra idomította a család kutyáját, hogy vesse magát élettársára, amint az belép a lakásba, és harapja meg a lábát. A hölgy egy dühkitörése alkalmával elárulta magát (és a kutyát), így most bíróság előtt kell felelnie tettéért. n • Az Egyesült Államok Szövetségi Bankja szenzációval szolgált a különleges bankjegyeket gyűjtőknek. Százhatvan bankjegy egyik oldalára ugyanis tizdollárost, a másik oldalára húszdollárost nyomtak. A hibás nyomású pénzek közül százhúszat már sikerült bevonni. A többiért a gyűjtök egyelőre horribilis összegeket fizetnek. CSICSAY ALAJOS: tme itt áll egy vén Botlófa, árván, elhagyottan terpeszkedik, mint bizonytalan járású öregasszony, ha megáll lihegni, mert meg akar szakadni saját testének súlya alatt. Szaga áporodott, belseje kirothadt, ágai megritkultak, szikárak, már nem is könnyeznek, ha szemükbe veri az érdes homokot az északi szél. — Eljöttem hozzád százéves öreganyám, leülök még egyszer megpihenni árnyékodban, beszélgetni veled a múltról. Mesélj! Mindig szívesen hallgattam az öregeket, közben a rakottsporhelt törött ajtajának résén át pufók képem rózsásra pirult a rozsé lángjától. Szikramanók ugrándoztak körülöttem s én láttam a tüzesembert, ahogy sötét éjjeleken suhogva oson, föld alá rejtett kincsek fölött, messze Tölösdomb felé, ahol nehéz kőkoporsókban törökök szelleme szunnyad. Hülye kísértetek rémísztettek halálra, ha este pisilni mentem a trágyadomb mellé. Sok társaddal sorakoztál katonás rendben a dűlőszélen, rejtelmesen suttogtál, közben bagoly huhogott, hátamon bizsergett a félelmes borzongás, rohantam a konyhába, reccsent mögöttem a becsapott ajtólap, restelkedve hajtottam le bumfordi fejem a szemrehányó szavak hallatán: „Mi lesz veled, ha katona leszel?“. Harmatos reggelen, mikor nyitotta szirmait a katángkóró tündöklő kékre festve az árokpartot, meztelen lábam meleg tehéntrágyába dugtam, belőle húztam papucsot, melynek talpa vastagra taposott bőröm volt. Nem szúrta érdes kérged, ha felkapaszkodtam rád verébtojást szedni, megnézni kiköltötte-e fiókáit a tarés babuka. Ijedten iszkoltam tőled, mert odvadból bagolynak pislogtak rám ostobán s én látni véltem bennük az éj bujdosó szellemét. Kinevettél, de megesett rajtam a szíved, mert sokszor menedéket adtál zápor és csípős szél elől. No találd el ki vagyok? — Jaj öreg vagyok én már, rosszak a szemeim, nem igen ösmerem meg azokat se, kiket naponta látok. — Én vagyok a libapásztor, ki itt játszottam körülötted sok évvel ezelőtt. Nem emlékszel? Ágaidból pajtásaimmal hirintát kötöttünk, vékony gyerekhangon énekeltük: Hirinta, palinta, két krajcárír paprika Szájj ki Balázs a hintábú ne te pízed áro, az én bátyám csinátotta az is igen bánjo ... — Nem illik hozzád ez a csilizközi beszéd, kitörik benne a nyelved. Látszik, hogy régen elmentél innen. Bizony alig akad már közületek egy-egy aki megfordul errefelé. Ha mások előtt megszólalsz falud nyelvén, meg sem értik talán. Vannak gyerekeid? Csinálhatnál nekik fűzfasípot, nesze, ez az ágam talán jó lesz. Van bicskád? — Van. Nézd csak, ilyen fémnyelű. — Feltöri a tenyered, meg a héjam is szétzúzza. Fanyelű való a sípfaragáshoz. Ostornyelet is vághatsz a fiadnak. Látom tétovázol. Értem. Nincs mit hajtson vele. Azért ne búsulj! Tudod szerettelek, nemcsak téged, a többit is. Cudarul szenvedtem, mikor téptétek, hasogattátok a kérgem, de meg se pisszentem, beszippantottam a sültkukorica, meg a krumpli illatát, örültem kormos maszatos képeteknek, akkor voltam én igazán boldog. — Lemetélik még néha ágaid? — Nem igen kell az már senkinek. Néha jön egy-egy vénember, de olyan roggyant szegény, hogy félek kárt tesz magában mikor maflán csapdos kicsorbult élű fejszéjével. — Hová lett a többi társad, meghaltak? — Kitépte őket a bulldózer. Azt hiszed okosat tettek vele az emberek? — Láttam már ilyet. Mintha a szivemet tépnék. Azért próbálom megérteni az embereket is. Ne haragudj rám érte. Ma már más a mezőgazdaság mint régen volt. Nagy parcellákon BOTLÓFA dolgoznak, nagy gépekkel, sőt még repülővel is. — Tudom, tudom, más lett a világ. Errefelé száz éveken át lassan cammogott az idő, most meg olyan mint a bolondóra, rohan, száguld. Ilyenek lettek az emberek is. Nem fon ma már hirintát egy falusi gyerek sem. Az apjuk bolti hintát vesz nekik, olyat mint a kalitka, nehogy törékeny csemetéjük kipotyogjon belőle. Hányszor repültetek, hajtottátok egymást addig, míg az ágak szét nem szakadtak, a gyerek meg lehuppant a zsombékok közé. De eudarok voltatok. Itt kuksoltatok mellettem, lestetek a kislányok repülő szoknyája alá, azok meg elfeledkezve szakadt kis bugyijukról, hevítette őket a játék öröme, de ha észrevették a turpisságot, visítottak, mint a hurokba szorult kisnyúl. Este töklámpával risztgattátok őket és szívtátok, pöfékeltétek az újságpapírba csavart kukoricahajat. — Nekem mindig fájt az ősz, de télen újra eljöttünk hozzád édesapámmal lemetélni ágaidat. — Azt mondtad megint metélni. „Botúnyi“, elfelejtetted már? Ezért hívnak engem ma is botlófának. — Ha lebotolták ágaitokat, úgy néztetek ki mint a kopaszra nyírt ráncos arcú öreg. — Megvolt minden rossznak a jó oldala is. Ágaim kellettek tűzifának, vályúnak, sövénykarónak, petrencefának, vonyogónyélnek. Ha tavasszal újra hajtottam, rólam szedték a kosárfonáshoz való vesszőt. Tyúkkosarat, borítót, kocsikast és még sok mindent fontak belőlem. Még vörsét is. Tudod mi az? — Varsa, halászszerszám. — Bizony, meg gúzsnak valót metszettek, a rozsét, a kukoricakórót be sem tudták volna másba kötni. A rőzse nagyobb érték volt, mint ma a szén. Azzal fűtötték a kemencét, minden háznál sütöttek akkor kenyeret. — Meg lángost, szilvás lepényt, fonottkalácsot, ne is mondd. De régen volt. — Nem kellek én már másnak mint a mezei vadaknak. Az apróságok mind itt húzzák meg magukat körülöttem. Itt készíti el vackát a sün, gyökerem alá bújik a menyét, kérgem hasadékaiba a keresztespók, meg a szentjánosbogár, apró hangyák, darazsak szendergik át a telet. Ki tudná őket mind felsorolni. Látnád milyen kedvesek tavasszal, mikor szerelmesek. Tudom butaság, de én is felöltöm még a menyasszonyruhát, nem egész magamért, csupán egy-két silány hajtásom miatt. Barkáimat körülzsonják a méhek, el-elnézem a mezőn kergetőző nyulakat, susogok a boglárkáknak, babszegfűknek, zsályának, még a gyalogbodzának is. Él körülöttem a természet. — Nem vagy boldogtalan? — Csak néha testvéreimet siratom. Jajgatok ha fúj a szél. Mindig rakoncátlankodott, de most már igen elszemtelenedett. Belemar a termőtalajba, viszi, sodorja magával. Mintha köd lenne ilyenkor, nem látok el az országúiig sem. Porral takarja be a palántákat, fiatal kukoricát. Nem lesz ebből baj? — Nem tudom, de azt hiszem lehet. Hallottam aggályos hangokat, hogy Csallóköz egyes vidékei kezdenek elsivatagosodni. — Látod, látod, ez bizony kár. Hallgatnak terád az emberek? — Nem tudom. — Te semmit sem tudsz. Csináld úgy, hogy rád figyeljenek. — Mi lenne a teendőm? — Mondd meg nekik, a fűzfa jó szélfogó. Ne hagyják elsivatagosodni a tájat!... — Nem mondtál ki mindent. Miért nem fejezted be gondolatodat, folytasd hát! — Meg a szívüket se! — suttogta alig hallhatóan az öreg fűz. — Próbáld meg, vén Libapásztor! 9
