A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-16 / 51. szám
Eszterházy-kastélyt (ma művelődési központ), előtte Petőfinek kissé elnyújtottra sikerült szobrával s a Korvin utcában Mátyás király házát. Az idő sürget, még hosszú út áll előttünk, így hát gyorsan megebédelünk az első utunkba kerülő vendéglőben, s már megyünk is, szinte szaladva, a piactéren parkoló buszhoz. Színes pompájában tárulkozik ki előttünk a bakonyi táj, a zöld, a barna s a rőtvörös minden árnyalatában pompáznak az erdők, a fák lombja. A busz ablakából nem sokat látni a Bakony egykor hires rengetegeiből, ahol valamikor nevezetes betyárok és névtelen szegénylegények találtak menedéket regrutákat fogdosó császári katonák meg a pandúrok elől. Természetes, hogy az egykori betyárokról folyik a szó, akiknek emlékét - idegenforgalmi látványosságként - az itteni csárdák falán még fényképek őrzik, mint például Sümegen, ahol szintén megállunk. Aki bírja szusszal, az megmássza a várhegy kaptatóit, hogy megtekintse a meredek dolomitsziklán álló várat, melyet a császári csapatok a 18. században, amikor a kurucoktól elvették, leromboltak ugyan, de több része még elég jó állapotban található. Mások Kisfaludy Sándor szülő- s egykori lakóházát s a költőnek és feleségének az itteni temetőben levő sírját, díszes síremlékét tekintik meg inkább. Szusszanásnyi idő után már megyünk is tovább. Igazi pihenésre csak Hévízen nyílik alkalom, ahol egy órát lubickolunk a híres fürdő vizében. Késő délutánra jár az idő; a tavi fürdő már nincs nyitva, így hát be kell érnünk a fedett csarnok medencéjével, illetve medencéivel, mert itt a nők s a férfiak szigorúan külön fürödnek. Nem tudni, miért.. . Estére beérünk Szombathelyre, ahol a rendezők a szállást biztosították számunkra. Vacsora, korai lefekvés, hogy másnap reggel kipihenten kezdhessünk ismerkedni Vas megyével. Szombathely, a Nyugat-Dunántúl természetes gazdasági és kulturális központja, a római uralom idején Savaria néven Felső-Pannónia közigazgatási székhelye volt. Több helyen tártak fel római kori emlékeket, így a belváros- , ban a székesegyház melletti papnevel- J de mögött. Mi is itt kezdjük városnéző kőrútunkat. Az 1791-1821 között olasz klasszicizáló stílusban épült kéttornyú püspöki templom jelentős károkat szenvedett a második világháborúban, de azóta teljesen helyreállították, ennek nyomai még jól láthatók a székesegyház belsejében: hiányoznak az értékes freskók. A püspöki palotát ugyancsak Szily János püspök építtette, kinek szobra ott áll a székesegyház előtt a Széchenyi téren. A városi és a megyei tanács épülete ugyancsak műemlék. elhelyezték a falusi ember egykori használati tárgyait. Európa legnagyobb Izisz-szentélyének maradványait tárták fel Szombathelyen. Természetesen ezt sem hagyhatjuk ki, bár sokan már - különösen az asszonyok - türelmetlenkednek, hogy szombat délelőtt lévén lemaradnak a bevásárlásról. így aztán szétszéled a társaság s a kirakatokkal, a boltok árukészletével ismerkedik. Meleg ebédre már nem marad idő, a többség a buszban, indulás után köröm közül falatozik. Kőszeg a következő állomás. Magva a műemlék jellegű belváros, mely a vár köré települt. Kőszeg várát - a történelemből ismert szerepénél fogva - valahogy másként képzeltem el: magas sziklabércen, tornyokkal megrakott erős, magas falakkal. Nem így van. A vár inkább szerény várkastélyra hasonlít, alig magasodik valamivel a körülötte álló ódon házak fölé. Szinte elképzelhetetlen, hogyan tudta Jurisich Miklós 28 huszárból, 18 német lovaskatonából és 700 városi polgárból meg a környékről bemenekült parasztból álló maroknyi csapatával 1532-ben 25 napig feltartóztatni Szulejmán szultánnak Bécs felé vonuló hatalmas seregét, mely végül is kénytelen volt a vár alól eltakarodni. Az 1407-ben épült Jakab templomban megnézzük Jurisich Miklós korán elhunyt gyermekeinek és Széchy Máriának, a „Murányi Vénusznak" sírját. Megcsodáljuk még a zeg-zugos utcácskák középkori házait, a díszes városkaput és a 15. században épült pompás városházát, de sürget az idő, úgyhogy tovább kell indulnunk. Megfürdünk Bükfürdő csodálatos meleg gyógyvizében s aztán irány „haza", Szombathelyre. Vasárnap kiruccanunk a szomszédos Jókra, hogy megcsodáljuk a románkori építőművészet legszebb magyarországi emlékét, a híres jáki templomot. A következő állomás, Nagycenk már a hazafelé vezető úton, Sopron megyében fekszik. A családi mauzóleumban tisztelgük Széchenyi István, a „legnagyobb magyar" emléke előtt, majd a háború folyamán csaknem teljesen lerombolt, de azóta részben újjáépített kiscenki kastélyban végignézzük a Széchenyi István munkásságát és életének fontosabb mozzanatait érzékeltető gazdag kiállítási anyagot. A sárvári volt Nádasdy-vár magasságban szintén nem különül el környezetétől, akárcsak a kőszegi. Csodálatosan helyreállították, megőrizve a késő reneszánsz stílusjegyeit. A vár díszterme igazán lenyűgöző: gyönyörű mennyezetfreskók és faliképek örökítik meg Nádasdy Ferencnek, a „fekete bégnek" a törökkel vívott híres csatáit. A vár ma múzeum és részben művelődési l^özpont. A fertőrákosi kőfejtő megtekintésével ér véget nyugat-magyarországi „kalandozásunk". A fertődi volt Esterházykastély megtekintésére már nem futja az időnkből, bár ez is szerepelt az eredeti tervben. A társaság csak akkor nyugszik meg, amikor vezetőnktől ígéretet kapunk, hogy még az ősz folyamán vagy a tél elején az üzemi bizottság külön kirándulást szervez Sopronba, s akkor a fertődi kastélyt is megnézzük. így hát hamarosan visszaáll a jó kedély, Hladký bácsi is előveszi a harmonikáját, és vidám nótázással tesszük meg az utat hazáig. TARJÁNI ANDOR Görföl Jenő felvételei Kicsit még elidézünk a múltnál: visszaszállunk a buszba és kimegyünk a falumúzeumba, ahol a megye területéről múlt századbeli jellegzetes parasztházakat gyűjtöttek össze s fogtak össze érdekes módon egy faluvá. Nemcsak maguk a házak állnak itt, egész portákat rekonstruáltak, s a házakban 1. Kilátás a sümegi várból 2. Sárvár - Nádasdy-vár 3. Kőszeg - városkapu 4. Petőfi szobra Pápán a volt Esterházy kastély előtt 5. A jáki templom BIZALMAS TÖRTÉNET (C. M. 20 éves rajzolónő vallomása egy ifjúsági pszichológiai tanácsadóban) (Folytatás lapunk múlt heti számából.) Laci lépései tompán kongtak a hosszú folyosó kövezetén. Csend volt, a nap sütötte karomat. Beszéljek Tibivel? — villant át agyamon, hiszen azon az estén, amikor hiába vártam Lacira a cukrászdában, ő kísért haza ... Nem, még talán azt hinné, hogy arra akarom rábeszélni: ö legyen közöttünk a koronatanú és a döntnök is. Aztán napok múlnak el, Laci kerül engem. Hiába próbálom többször is elérni őt telefonon, vagy nincs ott, vagy ha ott van, akkor letagadtatja magát. Pedig úgy érzem: a történtek ellenére is szeretem még, meg tudnék neki bocsátani, csak egy pici jelét adná annak, hogy ő is érdeklődik irántam. Lelki szemem előtt százszor, ezerszer végigperegnek az elmúlt hónapok eseményei, közös sétáink és kirándulásaink emlékei, valamint annak a bizonyos vasárnap délutánnak is minden részlete, amikor az övé lettem ... Egy utolsó lépésre szánom magam: írást szerzek a srácoktól, hogy sem azon az éjszakán, sem pedig azóta nem voltam a bárban. Megalázó valami egy ilyen igazolást kérni, de inkább Lacira nézve szégyen, mintsem rám. — Rég nem láttuk — mondja a pincér és felém biccent. Visszaköszönök, aztán egy üres asztalhoz húzódom. A srácok unalmasan, egykedvűen játszanak. Intek nekik, gyorsan befejezik a számot. Hangoskodva körülülnek, dicsérnek: klassz hosszú a hajad, jó a cipőd; kérdések, nevetés, csodálkozás ... Hogy van Laci, miért nem mutatkozunk néha a bárban, végleg felhagyott-e már a zenéléssel vagy talán egy új zenekart akar szervezni; aztán hangos hahota, hogy miért kell nekem írás arról, hogy a születésnapom óta a színemet se látták? — Mondd, normális vagy te? — kérdezi egyikük s érzem, hogy elpirulok és a legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Aztán a srácok felállnak, visszamennek a dobogóra és tovább szól a zene. Fizetek, elindulok hazafelé. Lassan, komótosan lépdelek az esti utcákon, dúdolva szorongatom a papírt: „Igazoljuk, hogy..." A kitépett kottalap alján a négy aláírás: Józsi, Feri, Rudi, Tomi. Már két hónapja hordom a táskámban azt a kottalapot... Talán holnap vagy talán holnapután. Holnapután! Holnapután biztosan följön hozzánk a műszaki osztályra Laci, vagy legalábbis föltelefonál, hiszen a névnapom lesz ... Es ha talán akkor sem, akkor majd a jövő héten átadom neki. De hiába várok. Még arra sincs módom, hogy igazoljam magam; még arra sem ad lehetőséget, hogy véletlenül találkozzunk és beszélgessünk. Ekkor hasít belém a felismerés, amire már régen gondolnom kellett volna: hogy az az ostoba kifogás, az a buta rágalom csak ürügy volt?! Alig várom, hogy vége legyen a munkaidőnek, hazasietek, otthon a szobámba zárkózom és még egyszer higgadtan végiggondolom az egészet... és egyre inkább úgy érzem, hogy az az ostoba pletyka valóban csak ürügy volt. Magamra kapom a kabátomat, hogy elszaladjak hozzá s egyszer és mindenkorra tisztázzam vele a helyzetet, amikor az előszobában megszólal a csengő. Tibi áll az ajtó mögött. — Szia, Mari! Hallottad? — Mit? — Laci éjjel óta a baleseti kórházban fekszik, már két műtétet hajtottak rajta végre. Ittas állapotban karambolozott. — Éjjel óta? — forr torkomra a szó és újra a kabátom után nyúlok, de Tibi leültet egy székre és először nyugtatni próbál, de aztán hirtelen megered belőle a szó. — Józsi és Tomi voltak nálam előbb, ők mesélték a dolgot — mondja. — Laci, egy haverja és két csaj tegnap délután kimentek Laciék nyaralójába, hogy csak reggel indulnak visszafelé, különben egyikük nem ihatott volna egy korty italt sem. Italt meg kaját vettek és hat óra körül fölértek^a víkendházba. A társaság gyorsan osszemelegedett, a hangulat feloldódott és tíz óra után elfogyott az utolsó csepp ital is. Laci ekkor felajánlotta, hogy kocsin visszamegy a városba, a kávéház még nyitva lesz, ott vesz egy-két üveg bort. A többiek megpróbálták lebeszélni, de Laci hajthatatlan maradt, ivott egy kávét és azt ígérte: ha kijön a lépés, akkor egy óra múlva már vissza is lesz. Baj nélkül érkezett a kávéházba, egy üveg bort és egy üveg vodkát vett és máris indult visszafelé. Amikor a külvárosi utcákba ért, alaposan meghajtotta a kocsit. Már éppen a víkendházak felé vezető útelágazáshoz ért, amikor száz-százötven méternyire tőle egy egyenruhás férfikéz emelkedett a magasba, hogy megállítsa. Laci meghökkenhetett, hiszen elég sokat ivott az este. Megállás helyett még jobban beletaposott a gázpedálba, a kocsi hevesen nekilódult és elszáguldott a félreugró rendőrjárőr mellett. Az elágazáshoz érve azonban elveszítette uralmát a kocsi fölött, az megpördült az úton, nekivágódott egy jelzőoszlopnak, onnan pedig az árokba fordult. Lacit eszméletlen állapotban szállították a kórházba, de már túl van az életveszélyen ... Nem bírom hallgatni tovább, fölugrok a székről, kiszaladok a folyosóra és máris az utcán vagyok. Baleset... éjjel... életveszély ... műtét... lüktet az agyam. Futásnak eredek, de Tibi utolér. Megfogja a vállam, megállít, a szemembe néz és tapintatosan a tudtomra adja, hogy a két lány egyike Laci menyasszonyjelöltje volt, állítólag karácsonyra tervezték az eljegyzést ... Táskámból előrántom a féltve őrzött kottalapot és apró cafatokra tépem. Tibi újra a szemembe néz: — Jó film megy a moziban. Menjünk el! A zsebében matat és átad egy jegyet. Amikor látja, hogy félrefordulok és sírok, letörli arcomról a könnyeket: — Ne sírj! Kis csacsi, ne sírj... Megfogja a kezemet és apásan vezetni kezd, aztán az órájára pillant és megszaporázza a lépteit. Egymás mellett sietünk a moziba. (bmp) HELYREIGAZÍTÁS Lapunk 45. számának Emberi sorsok című rovatába sajnálatos hiba került. A „Tetten ért ügyeskedők" című írásban közölt bírósági esetek egyikének főszereplőjeként a „negyvenkét éves Ján Mocný revúcai lakost" jelöltük meg — tévesen. Utólagosan kiderült, hogy a szóban forgó tényleges tettes a büntetett előéletű Jan Mocný rejšicei lakos. Olvasóink szíves elnézését kérjük és természetesen azt is, hogy emlékezetükben ebben az értelemben igazítsák ki az érintett cikk tartalmát. 17
