A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-16 / 51. szám

Viktor bácsinak is nemcsak a könyvtára nagy, de a levelezése is.

Kikkel tartott kapcsolatot, hogyan minősíti ezt a kapcsolatot, ön szerint milyen világot tárhatnak fel majd a kutatók a levelezéseiből?

Levelezésem elég bő volt a múltban. Győry Dezső özvegye — úgy tudom — egy kötetre való levelemet őrzi. Sajnos, nem vállalkozik rá, hogy ezeket a leveleket a ládányi anyagból kikeresse. Darkó Istvánnal, Simándy Pállal gyakran váltottunk levelet, Fábry Zoltánnal hasonlóan, kivált azokban az esztendőkben, amikor az Új Szó kulturális rovatát vezettem. Ez a nagyon értékes anyag, sajnos, kiadói könnyelműségből elveszett. Vagy húsz esztendővel ezelőtt mint értéktelen limlom a tűzbe került. — Ma a legfontosabbnak a Pándy Lajos budapesti színművész barátommal váltott levelezést tartom.

Saját alkotói módszeréről is mondjon valamit. Amit magam tudok: gyakori vendége a budmericei és a tátrai alkotóháznak. Gyakran változtatja a helyét, ha írni akar. Alkotói munkájához ennyire szükséges a helyváltoztatás?

Hol tud dolgozni a iegzavartalanabbul, és mi van még a tarsolyában a nyolcvan esztendőt megélt írónak?

Munkámhoz nem szükséges a helyváltozás. A budmericei alkotóházban azért tartózkodtam és tartózkodom ma is szívesen, mert ott ritkán zavar a telefon és igen ritka az olyan látogató, akivel terhesnek érzem a vele eltöltött időt. Munka

lLAT

után a parkban, az erdőben sétálva új energiát gyűjthetek. Azok közé az írók közé tartozom, akik szükségesnek tartják az álmodozást, a séták alatti „előkészítő“ munkát. Amikor az íróasztal mellé ülök, már nincs szó a „miről“, hanem a „hogyanról“, tehát arról, hogy a megálmodott, átgondolt anyag megfelelő művészi formát öltsön. Hogy mi van még a „tarsolyomban“ ? Erről nem szívesen beszélek. Majd az idő szól helyettem.

Végezetül, elsősorban ön egyengette közvetlen beavatkozásaival ennek a háború utáni magyar irodalomnak az útját. S mindig úgy volt, mióta világ a világ, hogy szinte állandóan újak és újak jönnek, jelentkeznek, a már befutottak pedig izmosodnak, erősödnek műveikben.

Megnyugtatónak találja-e a nyolcvanéves, még mindig jó erőnek, egészségnek örvendő író irodalmunk fejlődését, irodalmi életünk alakulását?

Irodalmi életünk fejlődése örvendetesen megnyugtató. Nem szívesen sorolok fel neveket, mert ez óhatatlanul hiányos és emellett nagyon személyes.

A lakásban csend, nyugalom. Körös-körül könyvek, az íróasztalon még bevégezetlen kézirat, irodalmi lapok, folyóiratok állandóan kéznél, a szobában dupla heverő, mély, kényelmes fotelok. Búcsúzkodás, kézfogás, jókívánságok, további termő évek, szép, békés öregkor, aztán már kint járok az utcán, arcomba mar a szél, galambok röppennek fel a háztetőkről, peregnek a fákról az elmúlás hangulatát árasztó levelek. Egri Viktor nyolcvanéves. Hogy rohan az idő. Mintha csak tegnap találkoztunk volna először ..,

MÁCS JÓZSEF

Harc

Ádám leült a tornác lépcsőjére. Cigarettára akart gyújtani, de a dobozt rögtön visszacsúsztatta a zsebébe. Nem kelthet feltűnést. Jobb helyet kell keresnie, ahonnan áttekintheti az egész házat. Elindult a tisztás felé. A szeme kutatva körben járt. Bagricki szobájában még ébren voltak, egy égő gyertya gyenge világosságot árasztott.

Odabent a házban minden gaztettre elszánt kalandorok, és a sors vak szeszélyének kiszolgáltatott védtelen emberek. A zsebébe nyúlt, megmarkolta a revolvert és kiegyenesedett. Szolgálatban van, mint akkor, öt ember békés álmáért most ő felel.

Lépteket hallott a hall felől. Valaki kilépett a tornácra.

— Ki az?

A hold kibukkant a felhők mögül, sárgás fényében felismerte Januszt.

— Azt hittem, régen lefeküdt és tiszta lelkiismerettel, jóízűen az igazak álmát alussza — mondta. A hangjában gúny csengett.

— Idegen helyen sohasem alszom első éjszaka jóízűen — felelte Janusz.

— Pedig ebben a hegyi világban minden oka megvan rá, hogy a rossz szokást elhagyja. Itt kétszeresen szépek az álmok.

— Az enyémek rosszak, nagyon gonoszak. — Janusz néhány lépést tett Ádám felé. Ügy közeledett hozzá, mint egy jó ismerőshöz, baráthoz, akivel megoszthatja gondjait. — Álmomban fegyverrel járok, embert ölök vagy engem űznek, engem ölnek.

Ádám meghökkenve kapta fel a fejét, és szemét merőn Januszra szegezte.

— Nem vagyok lélekbúvár. Ök állítják: az álom valaminek a folytatása. A rossz álom a gonosznak, a magunkban elfojtott aljas indulatoknak. Álmodni csak arról lehet, ami ébren megfordul az ember fejében.

Janusz semmi célzatosságot nem érzett Ádám szavaiban; a barátkozás kényszere vitte közelebb.

— Jöjjön, üljünk le egy félórára és beszélgessünk.

Leült a lépcsőn és intett Ádámnak, hogy telepedjen melléje, cigarettás dobozát is feléje nyújtotta.

Janusz nagyot szippantott a cigarettájából, mélyen a tüdejébe szívta füstjét.

— Szokás ez is, rossz szokás... Érdekes, amit az álmokról mondott. Én mással magyarázom. A mi életünkben sok volt a halál... ostoba kivégzések semmiért, embertelen brutalitások, gonosztettek csak úgy 1‘art pour ľart. Nálunk a Rybniken, a Posztóház előtt egyszer láttam, ahogy egy halálfejes lelőtt egy gyereket, mert a rongylabdája besározta a csizmáját. Száz és száz ilyen

gonosz emlékem van ... Ébrenlétben az ember leküzdi rossz emlékeit, szabadulni tud tőlük. Álmában képtelen rá.

Janusz gondba merülve, kuszáit lélekkel elhallgatott.

— Az idegeimre, az agyamra nem parancsolhatok rá: ne gondolj rá. Reménytelen dolog ez, Ádám! — mondta kisvártatva.

— Én megtettem. Az én álmaimban nem kattog gépfegyver, nem robban akna, nem akasztanak fel ártatlan embereket.

— Boldog ember. Irigylem!

Ádám nagyot lélegzett,, szinte harapta, itta magába a hűs éjszakai levegőt.

Janusz heves mozdulattal eldobta félig elszívott cigarettáját és felállt:

— Szeretnék összebarátkozni magával, Ádám' — mondta váratlan melegséggel.

— Most éjszaka? Boruljak a nyakába?

Janusz az ajkába harapott:

— Én komolyan gondoltam. Miért gúnyolódik velem?

— Ne haragudjon rám, Janusz. Nem szeretném a tiszta, jó érzéseit sérteni... Ügy éreztem, afféle világot megváltani akaró félbolondnak tart.

Janusz őszinte megrökönyödéssel tiltakozott:

— Mi jut az eszébe! Nemcsak irigylem, de tisztelem a nézeteit és

— bármennyire tiltakozik — a prófétaságát.

Ádám ismét elmosolyodott.

— Talán egy csepp igazság van abban a félnótás prófétaságomban. Szeretnék a diákjaimnak emberségre intő, eszméltető szavakat adni. Nem engedni, hogy áligazságok, hamisságok megzavarják őket ébredésükben.

— Bizonyára kitűnő tanárai voltak.

— Azt éppenséggel nem állíthatom

— nevetett fel Ádám. — De voltak köztük kitűnőek is, kivált az utolsó esztendőkben.

— Kommímjsták?

— A legjobbak mindig azok voltak.

— Szerencsés ember! — sóhajtott fel Janusz.

Ádámban részvét ébredt.

— Maga nagy dolgot kért tőlem, Janusz. A legnagyobbat, amit férfi férfinak adhat. A barátságomat!... Ha kívánja, holnap akár egész nap vallathat.

— Holnap? — ütötte fel Janusz zavartan a fejét. — Nem tudom, holnap itt maradunk-e? De ha a barátaim úgy döntenének, itt keresem majd a tornácon, vagy ahol akarja.

— A reggelinél itt talál. Korán kelek.

indult a hall felé.

Ádám utána szólt:

— Janusz?

Janusz meglepetve fordult vissza.

— Kíván valamit?

Ádám egy darabig merőn nézte.

— Szabaduljon meg attól, amit a fejében hord — mondta keményen.

Janusz meghökkent; feszengve állt a hallba nyíló ajtó előtt, mintha tetten érték és leleplezték volna. Meghökkenése csak néhány pillanatig tartott. Ádám gyanútlan, nyugtatta meg magát, eljátszik a megpendített gondolattal. — Látom, szereti a tréfát.

Ádám kihívóan nézte Januszt.

— Itt kit ölne meg?

Olyan elképesztő volt a kérdés, hogy Janúsz felnevetett és belement

a játékba.

— Jókedvemben először magát.

Ádám közelebb jött. A lehellete

szinte súrolta Januszt.

— Annyira feleslegesnek tart? ... Az imént még prófétának mondott és barátjának akart.

— Megrohant a kérdésével. Én rávágtam a feleletet. Tisztára ösztön. bői.

— Egy jó pontot kap, hogy ilyen becsületesen felelt. Ösztönből, heves izgalomból ölni az én szememben kisebb bűn, mint hideg aggyal, megfontoltan gonoszát tenni.

Janusz komoran hallgatott. Ádám a karjára tette kezét.

— Aztán még kit állítana itt félre?

Janusz kitépte karját Ádám kezéből.

— Hagyjuk ezt a játékot. Rettenetes!

— Miért nem mer felelni?

— Ne provokáljon! — Janusz elvesztette önuralmát. — Mindenkit, aki ebben a házban él. Mindenkit, érti?!... Aztán a házat is felgyújtanám. Mind a négy sarkán, hogy porig égjen.

— Hát annyira ellenszenves magának?... Délután még kacsalábon forgó kastélynak nézte, mint Holub

bácsi.

— Azóta meggyűlöltem — sziszegte Janusz.

— Hazudik! — csapott le rá Ádám. — Mi oka volt, hogy meggyűlölje a házat, minket, az egész világot.

Janusz nem moccant, keményen állta Ádám tekintetét.

— Ezer okom van rá! De ezeket az okokat maga nem hiszi el nekem. Nem is értheti őket... A jóságuk, a hitük, a hivalkodó magabiztosságuk.

— És elkeseredettség, közöny, meg idegesség, ami magában él — tette hozzá Ádám. — Szerencsére az élet kiveri magából a'sok rosszat.

— Eleget vert — mondta- Janusz fásultan. — A teherbírásnak is van határa. Nálunk túllépte.

15