A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-16 / 51. szám
LÁTOGATÓBAN A NYOLCVANÉVES EGRI VIKTORNÁL Apám egyik olvasója Viktor bácsinak. Egy hónappal idősebb az írónál. November 2-án töltötte be nyolcvanadik életévét. Határozottan nagy idő a nyolcvan esztendő. A történelem jókora darabja, az egész emberiséget érintő és megrendítő számos esemény fér el benne. Az első. a második világháború, határváltozás. gyermek-és ifjúkor, szerelem. házasság, minden. A nagy történelmi események, gyermek- és ifjúkori élményei hogyan vannak jelen' a könyveiben? Aki könyveimet olvassa, valamely színdarabomat látta, könnyen megállapíthatja, hogy minden élményem forrása írásaimnak. Talán elég, ha igazolásul önéletrajzi regénytrilógiám eddig megjelent két kötetére — Angyalbőrben, Társakkal és társtalanul — hivatkozom. A magam életének felvázolása mellett törekedtem a történelmi eseményekről, a társadalmi háttérről is képet adni. A Viktor bácsival egyidős apám jó fejű gyerek volt, s egyetlen nagy gyerekkori vágya volt a tanulás. Pap, tanító azt akarta, hogy tanuljon, de a szülőknek nem volt tehetségük a taníttatásához. Nagyapám napszóttttps volt és uraságnál részarató. Inasnak adta apámat, hogy hamarabb lehessen pénzkereső. AZ ÍRÁS SZOLGj On milyen családba született bele. s mi volt gyermekkori legnagyobb álma és elérte-e? Polgári családból származom, s ezt sohasem titkoltam. Megírtam már, hogy irodalmi érdeklődésű ősök gondolatvilágát, eszményeit örökségként kaptam. Így nagyapám testvére, Vasfi névvel Kossuth német nyelvű lapjának, az Oppositionnak főszerkesztője volt, a szabadságharc leverése után Lipcsébe emigrált, ahol egv Kertbeny nevű irodalmárral egy költői antológiát szerkesztett. Ebben a gyűjteményben először szerepelt német nyelven Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi. Lipcséből Amerikába emigrált, ahol a családi hagyomány szerint Kossuth orvosa és barátja volt. — Nagyon fiatalon, tizennégy éves koromban kerültem el hazulról, s így nem annyira a szülői ház nevelt, mint inkább a háború, az isonzói front és Verdun. Gyermekkori legnagyobb álmom az volt, hogy őseimhez, s műkedvelőként verselgető, époszt író és öreg korában publicisztikát is művelő apámhoz hasonlóan én is írjak, érzés- és gondolatvilágomról írásban adjak számot. Az ön olvasója, az önnel egyidős apám kicsiny gömörországi falucskában látta meg a napvilágot, s falusi gyermekekre korántsem általánosíthatóan már egészen korán megszerette a betűt. Petróleumlámpa gyér fényénél rontotta a szemét az iskolai és községi könyvtárból kölcsönzött könyvekkel. Viktor bácsi hogyan volt a könyvvel, az olvasással? Emlékszik-e megrendítő olvasmányélményre a gyermekkorából? Olyanra, mint amilyenre például a színész Gőzön Gyula mindig is emlékezett? Amikor őt az édesanyja először vitte a színházba ... Mint a legtöbb fiatal, én is rendszertelen olvasó voltam. De elég hamar felismertem, hogy amit értelmem nem tud megemészteni, azt tegyem félre későbbi időkre. Szerettem Jókait, de Mikszáthot talán még jobban. Nem tudok egy vagy két könyvet megnevezni, több tucat cím kívánkozik ide, ám ez keveset mond. Lényegesebb az, hogy aránylag elég korán ismertem meg Tolsztoj, Dosztojevskij, Gogol műveit, majd Gorkij prózája volt eldöntő hatással rám. Minden ember élete, rangjára, foglalkozására nézve, akár kicsi, akár nagy az az ember, többkötetes regény, elbeszélés, színdarab stb. S minden emberből ki is kívánkozik a vallomás, a megélt élet élményeinek, tanulságainak elmondása. Apám például hatvanévesen szánta rá magát, hogy naplószerüen számot adjon az életéről. Négy vaskos füzetre telt belőle. Persze „életműve“ távolról sem »Vadon nőtt gyöngyvirág-« (Tamási Gáspár). Viktor bácsi írónak született ebbe a világba. Sorakozzanak hát úgy a kérdések: Hogyan és mikor jelentkezett önnél az a bizonyos kényszer, hol és milyen lapokban jelentek meg írásai, hogyan nézett az irodalomra és hogyan néztek az ön irodalmi munkásságára a két háború között ebben az országban és Magyarországon, közel állt-e Fábry Zoltán és Győry Dezső törekvéseihez, s az írásait méltató kritikák, recenziók közül melyiket őrzi a legféltettebben? Kritikusaim, életrajzom írói gyakran hivatkoznak arra, hogy a háború adta a tollat a kezembe. Ez valóban igaz. Bizonyos időtávlat után, öreg barátom, Barta Lajos ösztönzésére írnom kellett arról, amit a háborúban megéltem. Arról, hogy min kellett átmennie a tűzbe, lángokba űzött, számmá degradált kisembernek. Első könyvemet, A rácsablakos házat, a Nyugat kiadója, a Magyar Géniusz jelentette meg, és első novelláimat Mikes Lajos közölte a Pesti Naplóban. Azt az emberi hangot, a vox humanát, amit Fábry oly utolérhetetlenül ütött meg írásaiban, prózámban próbáltam kifejezni, ahogy azt költészetében Győry Dezső tette. — A háború alatt sok írásom elkallódott, köztük a kritikák is, s így nem tudok pontosan számot adni arról, hogyan fogadják munkámat. De arra jól emlékszem, hogy Illyés Gyula igen nagy elismeréssel méltatta a Főikéi a napot a Nyugatban. És emlékszem arra is, hogy egy kritikusom a szlovenszkói magyar irodalom Kosztolányijának nevezett — stílusomat ily módon túlértékelve. Eddig szintén nyolcvanéves apám kapcsán fogalmaztam meg a kérdéseimet. Most azonban már én lépek elő közvetlen kérdezőnek. A felszabadulás utáni élet ugyanis úgy rendelte, hogy egy ideig együtt dolgozhassam önnel. Az Üj Szó kulturális rovatát vezette akkor, és én a munkatársa voltam. Nos, a nyolcvanéves, minden tekintetben tiszteletet érdemlő írónak most már elmondom, hogy mindig is a fáradhatatlan munkabírású embert csodáltam Viktor bácsiban. Cs a határtalan türelmű embert. Nemzedékem akkori irodalmi szárnypróbálgatásaira gondolok, a botladozásaira, a kifejezés nehézkességére, a tartalmi komolyságra és a művészi megformálás felszínességére. Miért tette, és mivel magyarázza, hogy nem únta, nyolcvanévesen nem sajnálja-e a kezdő írókra pazarolt sok-sok energiát, s hány könyve, színdarabja, elbeszélése maradt nemes kertészkedése következtében megíratlan? Mint az Üj Szó kulturális rovatának vezetője, munkakörömhöz tartozott felelősséggel foglalkozni a jelentkezőkkel. Fontosnak tartottam, hogy a tapasztalataimat átadjam a fiataloknak és most örömmel fogadom a kérdést, mert azt hallom ki belőle, hogy ez a munkám nem volt érdemtelen, olykor talán fontosabb minden más munkánál. Sohasem éreztem ezt a segítő-munkát tehernek, nem vettem soha „energiapazarlásnak“, ellenkezőleg ösztönzött, hogy jómagam példát adjak. Ösztönzött arra, hogy megfeleljek a várakozásnak, ösztönzött éppen úgy, mint az író-olvasó találkozások. Nem hiszem, hogy „kertészkedésem“ miatt valami megíratlan maradt. Szabadjon hozzátennem, ha terjedelmes életművemből fennmarad egy-két kötetre való novella, két-három regény (Márton elindul, Agnus Dei, Megmondom mindenkinek, Égő föld), egy-két színdarab (A Gedeon ház, Ének a romok felett, Párbaj, amely mindmáig nem kapott színpadot), az elégedettség érzése tölthet el. Bizonyára nem mondok azzal újat, hogy az író mindaddig él, amíg emlékeznek rá. Elmondhatom, valóban írónak azóta vallhatom magam, hogy tapasztalataimat megoszthattam a fiatalokkal és ugyanakkor lemérhettem a találkozásokon, mennyire végzek jó munkát, becsületesen eleget teszek-e írói hivatásomnak. Fábry Zoltán stószi délelőttökön nagy levelezést folytatott. Kapcsolatot tartott fenn Kelet-Közép-Európa legkiválóbb szellemeivel. Egyesek a Kazinczyéhoz hasonló jelentőségűnek ítélik meg a levelezését. Tudom. 14
