A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-16 / 51. szám
ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT VFent ült mór a lombok között, mikor hangok ütötték meg a * fülét. Mintha apa beszélne. Jól hallotta volna anya? Fülel, forgatta a fejét, és gyorsan megtalálta a hangok forrását. A konyha melletti munkaszobábóf szűrődtek ki. Itt dolgozott a házi varrónő, itt vasaltak s végezték a nagymosást. Az egyik sarokban egy sezlon állt, azon szokott Mariska aludni, ha varrni jött hozzájuk évente egyszer-kétszer. Azon a sezlonon mozgolódást észlelt. Valaki vagy inkább valakik voltak a munkaszobában. Odabenn a nagy fák lombjai homállyá szűrték a befelé hulló napfényt, nem látott azonnal élesen, de aztán a szívverése is elállt, mert kivette, hogy ketten fekszenek ott. Margit néni kibomlott haja lelógott a sezlon széléről, de még a feje is lelógott kissé, úgyhogy az arcát is láthatta. Furcsán nyögdécselt, és a fejét ide-oda vetette, mintha valami baja lenne. Apa szorosan föléje hajolt, neki nem látta az arcát, mert a homlokába hulló haj eltakarta. Csak szólt néha, hol halkabban, hol hangosabban, nem értette, hogy mit. Megkövülve ült az ágon, és le nem vette a szemét róluk. Torkát a kétségbeesés fojtogatta, mert tudta, ami most ott történik, az anya ellen történik. Nagyon rossz és tilos dolog folyik odabenn. Nagyjából tisztában volt vele, hogy mit lát, s az elkeseredésnek, a tehetetlenség kínjának, ami akkor eltöltötte, az emlékét az idegei valahol még ma is őrzik. Nem tudja, menynyi ideig ült az almafán, úgy tűnt, hogy örökkévalóságig. Mikor apja felkelt, látta Margit fehéren világító kebleit, lábszárát, combját, szorongató érzés volt, mintha bűnt követett volna el, pedig akárhányszor látta Margit néni lábait, ha nyáron fürödni mentek. És a mellei! Nem, ezt nem lett volna szabad apának látni és érinteni. Apa aztán eltűnt a sarokban, vízcsobogást hallott, Margit is felkelt, megigazította a ruháját, és tuszkolta apát kifelé. Apa nem is nagyon akart még menni, de aztán kattant a zár, és csukódott az ajtó. Margit ment a sarokba, és nyitotta ki a vízcsapot. Az udvaron még mindig békésen sütött a nap, nem változott semmi, csak Mirza jött ki sütkérezni a kivágott fatönkre. Pislogott feléje, mintha csak bocsánatot akarna kérni az iménti incidensért. De mit törődött ő akkor a macskával. Mintha vége lett volna számára a világnak. Szemével kikereste a két legszebb almát, ami elérhető közelben volt, letépte, a trikójába nyomta. Előfordult, hogy ők, fiúk ily módon néha melleket raktak maguknak almából, aztán egymás előtt feszítve jókat nevettek a dolgon. Most a hasa tójára csúsztatta az almákat. Margit fehér melleire gondolt, és elfogta az undor. Lemászott a fáról, és lassan bement a házba. Egyenesen anyja szobájának tartott. Az ebédlőben még ott csillogott a térítőn a kiömlött ragasztó, frissen, pedig mintha száz évvel ezelőtt történt volna a dolog, valamikor régen, kisgyerek korában. Felballagott anyához, és mire odaért, sűrűn hullottak a könynyei, ahogy kisfiúknak szokott, ha nagyon fáj nekik valami. — Mi az? Mi bajod van? - nézett rá anya riadtan.- Ezt neked hoztam — nyögte könynyei közt, és kihalászta trikója alól az almákat, és anya takarójára dobta. — Milyen szépek — anya hangjában elismerés csengett. - De hát áruld el már, miért sírsz? Abban a pillanatban, anélkül hogy gondolkodott volna rajta, nyelvére jött a magyarázat. — Lenn az asztalterítőn végigfolyt a ragasztó. Mirza lökte fel. Apa dühös lesz, ha meglátja.- Azért nem fogja a fejedet venni, különösen ha, amint mondod, Mirza lökte fel, és nem te. Anya hangjában mosolygás bujkált, mintha nem egészen hinné el Mirzát. Nem szomorú. Nem is sejti, micsoda csapás érte. Anyja gyanútlanságának láttán úgy összefacsarodott a szíve, hogy hangos zokogással vetette magát anyjára, s ölelte görcsösen. — No, mi ütött beléd? — kérdezte megütközve anya. Eltolta magától, és fürkészve nézett rá. — Ki vele, miért bőgsz így? Nem hiszem, hogy a terítő miatt. — De, de — erősködött. — Tudom, hogy az egy drága terítő, és most tönkrement. Margit néni sem tudja belőle úgy kitisztítani a foltot, hogy olyan legyen, mint azelőtt. Meg akartam kérni, hogy mossa ki, de sehol sem találom. Apa nem a Mirzára fog haragudni, hanem rám. — Érzékenyebb vagy, mint ha kislány lennél - elégedetlenkedett anya. - Nem ismerek rád. Egy tízéves fiú arra gondol, hogy ez egy drága terítő ... hihetetlen - nézett rá anya fejét rázva s még mindig egy kissé gyanakodva. Hirtelen düh öntötte el. Szerette volna megrázni anyát, kirázni belőle azt a fölényt, amellyel felzaklatott lelkiállapotát szemlélte, és ráordítani: Sírj inkább te is velem! Sírt-e valaha is anya emiatt, vagy sem, ma sem tudja. Margit mindvégig mellette maradt, s nem emlékszik ró, hogy az egyetértést valami megzavarta volna köztük. Bár ki tudja, mi játszódik le az emberi szív s az emberi gondolatok mélyén. Ma már nem tud haragudni Margitra, aki itt áll finomra pácolódott barna bőrrel, arcán a feszültség, hogy a „gyerekeket" jól ellássa, s ő — az egyetlen az előző nemzedékből — meg a régi ház hangulata igazi családdá kovácsolja ezt az összefutott társaságot. A gyerekököl durva ütése nem hagyott nyomot sem arcán, sem a lelkében. Apja azon a délutánon észre sem vette a leöntött térítőt, jókedvűen ment felfelé a lépcsőn anya szobájába, mikor ő lefelé indult onnan. Kisírt szemével el akart osonni mellette, de apa egy gyors mozdulattal jókedvűen barackot nyomott a fejére. Csaknem felordított a dühtől, amit ez az érintés kiváltott belőle. Apja kezébe harapott volna, ha a beleidegződött tisztelet nem tartja féken. Érezte, képtelen itt maradni ezek között, mintha mi sem történt volna. Géza - villant fel benne —, ha Géza itthon lenne, s hem a pannonhalmi internátusbán, ő talán tudna valami megoldást. És Vera? Verának nem mondhat erről semmit. Vera hülye. Minden lány hülye. Ok nélkül nevetgél, a barátnőivel susmog, vagy sértődött és bőg. Kiszámíthatatlan, órákig forgolódik a tükör előtt, komolyan nem lehet vele beszélni. Pedig most az kellene. Beszélni valakivel, aki a szavaival enyhíteni tudná azt a fájdalmas riadalmat, ami dúl benne. Keilene valaki, aki megmagyarázná, hogy hogyan is lehet tovább élni ebben a világban, itthon, apával, anyával, Margit nénivel.- Uzsonnát ne készítsek? — állt előtte Margit látszólag teljesen ártatlanul, úgy, mint máskor. - Libazsíros kenyeret egy kis májjal. Jó lesz? Csak a fejét rázta, és tovább akart menni, de Margit váratlanul két tenyere közé fogta az arcát.- Imri, te sírtál? Mi bajod? Maga sem tudta, miként történt, csak odavágó öklén érezte Margit arcának puhaságát s a finom bőr alatt a csontok ellenállását. Még látta a tágra nyílt szemek meghökkent pillantását, és rohant ki a kertbe. Akkor este mór hiába keresték a vacsoránál, hiába kiáltoztak utána a sötétbe, verték fel a kerítés mögött húzódó erdő csendjét. Egy darab kenyérrel és kolbásszal, néhány almával bevette magát az őzetetőbe, s anélkül hogy az ételhez hozzányúlt volna, az erdő neszeit figyelte. Amint az este egyre több feketét kevert a fák és bokrok színeibe, annál éberebb lett. Lassan eluralkodott rajta a félelem, s moccanás nélkül, lélegzetet is loppal véve virrasztott, míg el nem altatta a kimerültség. Hajnalban a hűvösségre dideregve ébredt, s ámuló szemmel nézte, mint surran be szürkés-kékes derengéssel a pirkadat a sűrűségbe, s válik az erdő képe, a fű, a fák, a föld színe olyanná, amilyennek ismerte. Gondolatai visszatértek az otthonba, apja, anyja, Margit alakja körül forogtak. Dühe már elpárolgott, csak valami kimondhatatlan csalódás és szomorúság maradt a helyén. Rágcsálni kezdte a magával hozott ennivalót, nézte az ágak között feszülő hatalmas pókhálót, amelyen csillogó harmatcseppek remegtek, és erősen kívánta, hogy bár keresnék, s találnának rá, mert fogalma sem volt, hogy merre is mehetne tovább. Csak hazafelé nem - ezt tudta. Ha rátalálnának, az persze más lenne. Még egy éjszakát nem tölthet itt semmiképpen. Gondolatai lassan elszakadtak az otthontól, anyától, apától és Margittól, olyan mértékben, ahogy saját maga miatti aggodalma nőtt. Ráébredt, hogy még kicsiny és kiszolgáltatott. Mikor a hangokat hallotta, bizonyos megkönnyebbülést érzett. Két egyenruhás férfi tűnt fel, meg sem látták azonnal, el is bújhatott volna.- Hát te, öcskös, mit keresel itt? - fogta meg a vállát az egyik aztán.- Semmit - vonogatta a vállát. De azok nem elégedtek meg ennyivel.- Nocsak, ki vele. Mit keresel itt, ki van itt még? Hányán vagytok?- Hányán volnánk? - kérdezte akkor már egy csipetnyi méreggel. - Egyedül vagyok, hát nem látják?- No és mit keresel itt? Mondd csak meg szépen. Mit lehetett erre felelni, csak amit az előbb.- Majd zöld ágra vergődnek veled a csendőrségen, ha nekünk nem akarsz beszélni. Olyan pofonokat kapsz ott, amihez képest a jó apád kezétől kapott csak simogatásnak fog tűnni. Ha ugyan van apád - tette hozzá. A csendőrséget emlegetik, egyenruhájuk van, haramiák hát nem lehetnek, futott át rajta, de hogy gonosz emberek, az már bizonyos. Újra eleredtek a könnyei, mit tehetett volna mást. A faggatásra bevallotta végre, hogy megszökött otthonról, de hogy miért, azt nem mondta volna meg, ha kettéhasítják sem. Egykettőre hazamasíroztak vele. Otthon is hallgatott, nem felelt sem szép szóra, sem szidalomra. Csak azt csodálja, hogy apja és Margit nem tudtak kiolvasni a srzeméből mindent, hiszen ha rájuk nézett, csak úgy áradt tekintetéből a harag és a csalódás feletti fájdalom. Milyen vakok voltak. Ha csak egy csöpp gyanú éled bennük, akkor nem csukják őt a munkaszobába, ahol az történt. A földön aludt, a vasalópokrócot rakta maga alá, rá a párnáját és a paplant, mert a díványon nem tudott volna nyugodtan feküdni. Margit néni látta ez reggel, de még akkor sem gyanított semmit. Istenem, de buták a felnőttek, gondolta, nagyon ostobáknak képzelik a gyerekeket. Latolgatta, hogy talán megleckéztethetné őket. Mi lenne, ha Margit néninek azt mondaná: Amíg én itt vagyok bezárva, addig legalább nem csókolózhattok apával. Vagy talán elég lenne annyi is, ha odamutatna az almafa ágára: Nézd, Margit néni, azon az ágon szoktam ülni, onnét olyan jól belátni erre a díványra. Biztosan értene belőle, megrémülne. És ha azzal fenyegetné meg egyszerűen, hogy beárulja őket anyának? Nem, azt nem bírná megtenni, de iszonyúan jó lenne őket megbüntetni. Ilyen gondolatokkal játszott, ezek a képzelgések elvonták őt még az iskolai feladatoktól is. Ök hárman meg várták, hogy ha magyarázatot nem is ad, legalább majd bocsánatot kér. Hát azt pedig soha! Anyától, anyától igen, de még csak fel sem szabad hozzá mennie, amíg meg nem követi apát és persze Margit nénit is. Aztán a harmadik vagy negyedik éjszaka megjött Gyula bácsi. Ez olyan esemény volt, hogy megbolygatta az egész ház rendjét. Büntetése szó nélkül véget ért, nem beszéltek róla többé, de ő talán soha nem tudja túltenni magát a dolgokon, ha Gyula bácsi nem segít neki. Mert valakinek el kellett mondania a szívét nyomasztó nehéz titkot. (Folytatjuk) 10
