A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-16 / 51. szám

.Ezen a képen tizennégy napos orangutánikreket látunk. Élettöltételeiket kielégítő területek Dél-Ázsia őserdeiben és Hátsó-lndia dzsungeleiben vannak.

Ez -a szép felvétel Dél-Amerikában készült Margaux Hemingwayről, az író unokájáról. Margaux egy dokumentumfilmben szerepe', amelyet az Amazonas folyó mentén forgatnak.

Az NDK-beli Zeitzben gyerekkocsimúzeumot nyitottak. A kiállított „kocsik" közül most kettőt mutatunk be olvasóinknak.

Elizabeth Teissiert a középkorban bizonyosan elégették volna boszorkányként: szép is, fiatal is, és szenvedélyesen foglalkozik asztrológiával. Jelenleg éppen filmezik, mert Roger Vadimnak megakadt rajta a szeme és leszerződtette s La curée című filmje egyik kis szerepére.

+ Ez már a hamisítatlan Kelet. A bakui (Azerbajdzsán SZSZK) Sirvan Sahok palotája ma természetesen múzeum.

• A „Strick" amerikai cég olyan zárt teherautók gyártását kezdte meg, amelyeknek vezetőfülkéje nem elöl van; hanem alul. A fülke igen alacsonynak látszik, de valójában ugyanolyan tágas, mint egy személygépkocsi elülső két ülése. A cég képviselői rámutatnak arra, hogy az ilyen teherautónál a be- és kirakodás egyszerre két ajtón - a hátsón és az elülsőn - keresztül történhet.

VAJKA. M.KLÔS NAGYAPÁM

— No, gyere! — tárta szét karjait nagyapám.

És én roszogtam feléje, hogy lélegzetem szakadozott, s alig bírtam kivárni, hogy karjaival a magasba röpítsen, hadd lássam a világot.

Aztán kézenfogva vezetett, s azt mondta, tavasztól télig miénk az ország.

Máskor meséket mondott, s magával vitt a dohos kocsmába, és néha azt is megengedte, hogy a poharából ihatok.

Egyszer anyám mögé állt az udvaron:

— Mit akar! — fordult meg édesanyám. — Mit akar!!!.., — s nézett hályogos szemeivel.

Nagyapám hallgatott, de később felrúgta a lavórt, feldöntötte a teknőt, s anyámra emelte vaskos öklét.

— Az én edényeimben nem fog mosni! Az én holmimat nem teszi tönkre! — kiabálta s a fehérre meszelt falhoz szorította fiatal anyámat. — A fiam előtt verekszik! Nem szégyellj magát! A fiam előtt!!!... — Hirtelen csönd lett. Az öregember, aki pedig a nagyapám volt, határozottan mondta:

— Ö az én fiam... — s rám mutatott.

— Persze, hogy a magáé — kacagott anyám, s nézte huncut arccal, hogy hajlong az apósa és szedi össze a földtől sáros ruhákat. Már felejtette az előző összezördülést, hát hagyta, hadd hajlongjon az öregember.

Ezután gyakrabban veszekedtek, de anyám mindig velem védekezett. Minderről persze csak mi hárman tudtunk, mert apám csak vasárnaponként jött haza. Pénzt rakott az asztalra, ruhát cserélt, s már fordult is vissza. Tudta, hogy senkinek sem hiányzik.

Aztán megjött a tél, s elvitte nagyapámat. Olyan hirtelen halt meg, ahogy csak ember tud meghalni. Anyám ijedten kapta magára fekete ruháját, s a kötött fejkendőt. Egy pohár vízzel eloltotta a tüzet, s ahogy kicsattant a gőz, rémülten rohant kifelé, és bezárta házunk egyetlen ajtaját. Én már az utcán toporogtam. Aztán ö is kijött, percekig madzagolta az ajtót. Vityillónkra pillantott, rendben van-e minden. Tetejére már hó telepedett, és mi így indultunk el a behavazott úton.

A buszon többen is voltak, és én szembekerültem anyámmal. Nagy fekete kendőjéből sárgállott az arca. s magas homloka alatt feketéllettek a szemek. Később, amikor egyre több halott lépett életembe, láttam hasonló arcokat, melyektől mindig megborzongtam. Anyám arca viharvertebb volt a viharvertnél, és szemlátomást hullott befelé, esett teljesen össze.

Apámat az építkezésen találtuk. Az épület alatt hajlongott, s hogy meglátott bennünket, kiegyenesedett. Arcát, kalapját mész pöttyözte, s karjai ijedten tárultak szét, de befogadni bennünket már nem volt erejük. Csak állt ott, széttárt karokkal, szétvetett lábakkal, s belebámult anyám arcába.

Apám sokáig hallgatott, s amikor megemberelte magát, megmutatta az épülő kockatömböket, hogy hazatérését ezzel is elodázza.

Esteledett már, amikor beállított hozzánk Mihály bátyánk, apám testvére, hogy segítsen az öltöztetésben. Anyám a sarokban gubbasztott. Mintha álmában zavarták volna, megrezzent, amikor eléje rakták nagyapám cipőit. Felállt, kiment a havas udvarra, és ott csillogosította ki őket, s hogy teendőit elvégezte, újból magába zuhant, és visszaült régebbi helyére.

Aztán Mihály bátyánk is elment, és mi magunkra maradtunk. Apám kitárta az ajtót, hadd hömpölyögjön befelé a hóval teljes éjszakai levegő.

— A harmadik szomszédban kaptok szállást. Én meg Mihályékhoz megyek — mondta.

De mégiscsak otthon maradt mind a három éjjel, és édesanyám mind a háromszor hazaszökött hozzá. Ügy hírlik, hogy le sem hunyták szemüket, csak ültek az ágyuk szélén, s nézték a szobánk közepén levő fekete koporsót.

Én a temetés előtti napon trombitát kaptam egy kerge koldusasszonytól, és azt mondta, hogy sírjak. Ahogy elnéztem az udvarunkba tóduló tömeget, csak ő hiányzott.

Pár nappal ezután apám is hazaköltözött, és soha többé nem volt veszekedés a házban. Én még évekig motorásztam az udvaron, s ha láttam, hogy jön, már messziről köszöntem neki. És ő visszaköszöntött, de szava csak ennyi volt hozzám. És édesanyám is egyre kevesebbszer hívott magához. Egy idő után már jókora husánggal döngettem az udvar végi nagykaput, de akkor már semmi és senki sem akart magától szólani. És nagyapám sem volt sehol, s nevét sem ejtették ki a közelemben.

A NYAKKENDŐTŰ

Lehettem úgy tizennégy-tizenöt éves bumfordi kamasz, mikor elgyalogoltunk Dunaszerdahelyre új ruhát venni húsvétra. Nem fösvénységből nyergeltük meg az apostolok lovát, csupán azért, mert mai szóval élve tömegközlekedési eszköz nem járt felénk akkortájt. személykocsink nem volt, lóhúzta sem, így hát bandukoltunk a húszkilométernyi vágottköves országúton.

A ruha megvétele nem volt olyan egyszerű dolog. Megkezdtük a válogatást a legközelebbi üzletben, aztán a másikba mentünk, majd a harmadikba, végül' ismét az elsőben kötöttünk ki. épp az eredetileg kiszemelt öltönynél. Jobban elfárasztott a városi kutyagolás, mint az egésznapi kukoricakapálás, pedig a visszaút még előttünk állt. Az öltönyhöz inget is kaptam, meg cipőt, ami másfél számmal nagyobb volt a kelleténél. Sok évtizedes tapasztalata parancsolta a falusi embernek, hogy a növésben lévő gyereknek jóval nagyobb télikabátot és ladiknak is beillő lábbelit vegyen. Mert a télikabátot sok évig hordta a gyerek, mire teljesen belenőtt, folt is ékeskedett rajta. A cipővel is hasonlóképpen számolt. Nyáron nem kellett, így több telet is kibírt. Ha kilyukadt, arra is folt került. A suszternek is meg kellett élnie valamiből.

Mi hiányzik még. töprengett édesanyám, míg végre eszébe jutott: a nyakkendő. Ez igen, csillant fel a szemem. bár ott bujkált bennem a félsz is. hátha kicsúfolnak miatta pajtásaim. Választottunk is mindjárt egyszerre kettőt, egy szép piros pöttyöset és egy tarkát, amiben több volt a kék. Egymás mellett úgy nézett ki a két úri ruhatartozék, mint a búza széle, mikor

virít benne a pipacs meg a szarkaláb. Igen örültem neki. Elhatároztam, a pirosat. a rikítóbbat veszem fel elsőnek. Azt hittem, ha kivonulok benne, az egész falu engem néz. Kifizettük, becsomagolták, és ahogy indultunk az üzletből kifelé, édesanyám hirtelen visszafordult.

— Nyakkendőtűt nem árulnak? — kérdezte a boltos kisasszonytól.

— Nem — csóválta fejét a sápadt leány.

Hát most mitévők legyünk? — töprengtünk. Tanácstalanul ácsorogtunk a járda szélén, lestük jön-e felénk valaki, nyakkendős férfi, akitől megkérdezhetnénk hol lehet nyakkendőtűt vásárolni. Nem jött. Elindultunk az üzletekbe, mindegyikben megkérdeztük, lehet-e kapni ilyen alkalmatosságot. Még a bazárban is érdeklődtünk, hírét sem hallották. Én már kezdtem elkeseredni. Ilyen szerencsétlenséget. Édesanyám tétovázott, hátha nem is kell tű a nyakkendőhöz. De azért mégsem hagyta békén a gondolat, mert úgy emlékezett, jóval a háború előtt az egyik nagybátyámnál volt nyakkendője, meg tű is hozzá. Mindegy, próba szerencse, kutassunk még egy kicsit.

Ekkor vettük észre, hogy egy görbebotos szelídképű öregúr totyog felénk, frissen vasalt inggallérja mögül nyakkendő kandikál. Édesanyám félénken, röstelkedve ráköszönt, nagyságos úrnak szólította és illedelmesen megkérte, mondaná meg, hol lehet nyakkendőtűt kapni. A bácsi csodálkozva nézett ránk, jóságos mosollyal csak ennyit mondott:

— Aztán minek? Nem divat az gyermekeim vagy húsz éve már.

CSICSAY ALAJOS

9