A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-16 / 51. szám
Titkár lettem, de a titkárságnak nem volt irodahelyisége. Végül a sportszervezet titkára fogadott be, és egy kisebb helyiségben szorongtunk. Igaz vajmi keveset, mert napról napra jártam a járás falvait, szerveztem a CSEMADOK-csoportokat, agitáltam a kollektív gazdaságok megalakítása érdekében. Ezerkilencszázötvenkettő februárjában tartották meg az efsz-ek első járási konferenciáját. A CSEMADOK képviselőjeként meghívták a konferenciára, ahol ellentétbe kerültem a járás vezetőivel. A konferencián a terjedelmes beszámolót szlovákul olvasták fel. A szünetben megtudtam, hogy a kül-TÓTH DEZSŐ: az aratókat. A kaszálásban élenjáró, nagy bajuszú elnök meg a többiek éppen a kaszájukat fenték, amikor gárdánk bevonult a sokat ígérő búzatáblára.- Hát maguk miféle cirkuszosok? - kérdezte az elnök barátságtalanul. Megmondtam jövetelünk célját, mire csak legyintett:- Ember kell ide, aki megfogja a kasza nyelét - mondta, s megtörülte verejtékes homlokát, majd tovább húzta a kaszát. Gondoltuk, hátha a többi aratópár másként gondolkodik, s rázendítettünk a „Tizenhárom fodor van a szoknyámon ..." című népdalra, s a tarlón Talán soha olyan jól nem esett a falatozás, mint akkor. Béla prímás úgy gondolta, hogy a papramorgó és a szalonna mellé nem ártana egy kis muzsika. Elővette hát a „szárazfát'' és rázendített. Amikor szünetet tartott, odaszólt az elnökhöz:- Mi megfogtuk a kasza nyelét, most már fogja meg maga is az én szerszámomat - s átnyújtotta a hegedűt az elnöknek. Ez vontatottan a kezébe vette a hegedűt és elkezdte a húrjait pengetni.- A gé húr kicsit magas - gúnyolódott a prímás.- Valóban — mondta nagy komolyan az elnök. Rozsnyói színjátszók jelenete egy bányászdarabból. Balról Tamás Géza, A CSEMADOK járási titkárai egy bratislavai könyvki állításon az ötvenes években Popál Ica és Dobránszky Zoltán döttek túlnyomó többsége magyar és nem értette, miről van szó. A szünet után vitára került volna sor, de eltelt vagy húsz keserves perc, és a többszöri felszólítás ellenére senki sem jelentkezett. Gondoltam, nem jó ez így, és szót kértem. Többek között megbíráltam az elvtársakat, hogy miért nem tartották meg magyarul is a beszámolót. Felszólalásom után kitört a „vihar", és kénytelenek voltak magyarul is megtartani a beszámolót. Ez nem okozott különösebb gondot, hiszen a tisztségviselők többsége szintén magyar volt. De ezután a vezetők részéről többször éreztették velem, hogy nem nagyon szívelnek a járásban. Persze, az ott eltöltött aránylag rövid idő alatt sok barátot, jó ismerőst szereztem. A járás székhelyén voltak jó segítőtársaim — a Lénárt-házaspár, Simkó Gyula és sokan mások — akiknek szívügyük volt a szocialista magyar nemzetiségi kultúra fejlesztése. A következő állomáshelyem Rozsnyó (Rožňava) volt, ahol nagyon melegen fogadtak. Az ott eltöltött hónapokhoz életem legkedvesebb emlékei fűződnek. Persze ott sem volt fenékig tejfel a titkár élete. Gondot okozott a járás székhelyén az énekkar összetartása, a színjátszó csoport szervezése és sok más, hiszen pezsgő kulturális élet folyt a CSEMADOK székházában. Emellett a CSEMADOK sokféle feladatot kapott. Furcsán hangzik, de minket bíztak meg a Honvédelmi Szövetség városi szervezetének megalapításával; ez egy ideig a CSEMADOK-szervezet keretében működött. Ha a bányában baj volt a terv teljesítésével, megkértek bennünket, hogy szervezzünk éjszakai műszakokat. Ott tudtam meg, milyen kemény munkát végeznek a bányászok. Tény, hogy mindenben lehetett számítani a CSEMADOK tagságára. Igaz, sok volt a jó szervező segítőtárs, olyanok, mint Zsila bácsi, Fábryék, Fibi Viktor, Dobránszkyék, Misovszky Dezső és sokáig sorolhatnám azoknak a nevét, akikre mindig lehetett számítani. A közös összefogás eredményeként fellendült a kulturális élet a járásban, ahol a CSEMADOK volt az egyik legaktívabb szervezet. A kulturális-népnevelési tevékenység mellett a járási bizottságból többen résztvettünk a szövetkezetek megalakításában, méghozzá eredményesen. Volt hitele a szavunknak, és sok embert meggyőztünk a közös gazdálkodás előnyeiről. Nem sajnáltuk az időt, gyalog, kerékpáron, és ahová járt: vonaton látogattuk a falvakat, így jutottunk el a járás legtávolabbi zugába is. Abban az időben „divat" volt, hogy „kultúrbrigádok" adtak műsort a munkahelyeken. Sok helyütt szerepeltünk, sőt, még az aratást végző szövetkezeti tagokat is köszöntöttük a határban. Talán egy ilyen alkalom maradt meg legjobban az emlékezetemben. Kultúrbrigádunk járta aratáskor az újdonsült szövetkezeteket, így jutottunk el Vígtelkére (Vidova) is, hogy köszöntsük az első közös aratás résztvevőit. A napsugár már a hegy tetejét csókolgatta, amikor csoportunk meglepte máris röppent a csoport táncos lábú lányainak szoknyája. Béla prímás fülbemászóan húzta, s lassanként abbamaradt a kasza csengése, s főleg a férfiak élvezettel nézegették, mi villan ki a fel-felperdülő szoknyák alól. Olyan jó félórás volt a műsorunk, azt hiszem, tetszett, mert az elnök kezdett hümmögni. Búcsúzni akartunk, hogy tovább megyünk a szomszéd községbe. — Egész jó volt - mondta az elnök. - Látom, dalolni, táncolni tudnak, de ettől még nem lesz learatva a gabona. Megfoghatnák a kasza nyelét. Mi már húztuk eleget, most fogják meg maguk. A társaimra néztem. Nekem a kasza, mondhatni, édestestvérem volt. De hát a többi városi gyerek, aligha ért hozzá.- Jól van na - mondta a prímás és kivette a kaszát a legközelebb álló János bácsi kezéből. Az lepte meg őket a legjobban, hogy a többiek is ezt tették. Misovszky Dezső — oly fiatalon ragadta el a halál — máris suhintott a kaszával. Újból dőlt a rend, és az einök hiába igyekezett az élen, nem maradtunk el mögötte. Nagy János bácsi árgus szemekkel figyelte a „városi vigéceket", s végül elismerően bólintott. Dőlt a rend, szűkült a tábla, amikor megdördült a gömöri ég. Egyre sűrűbben hullottak az esőcseppek, s robbanásszerű dörgés kísérte a cikázó villámokat. Csuromvizesen értünk a falu szélén levő kocsmába. Az elnök, aki a közelben lakott, kisvártatva egy kocsikerék nagyságú kenyérrel tért vissza s mellé egy oldal szalonnát rakott az asztalra. Aztán lapátnyi tenyerébe fogta a vonót, s biztatóan ránk nézett. A brigád tagjai szintén csak mosolyogtak. De aztán felsírt a hegedű: „Esik eső csak úgy szakad, Szerettelek, de nem szabad ..." A muzsika meleg hangja szívet bizsergetően hatott. Ki tudja, hányadik nótát húzta az einök, amikor rákapcsolt a „banda". Az elnök úgy cövekelt ott köztük, mint egy óriás tölgy. Közben Béla prímás hozzám hajolt és ezt súgta: „Ez a gádzsó többet tud, mint én." A CSEMADOK-nál eltöltött évek alatt sok kedves élményben volt részem, de a vígtelkeit soha nem feledem. Később Bratislavában a CSEMADOK kerületi titkárságán tevékenykedtem néhány évig, majd a központi bizottság dolgozója lettem. Annak idején mi voltunk a kezdeményezői a zselizi és a gombaszögi országos találkozóknak. Nem volt könnyű az út, amit megjártunk, ezernyi akadályt kellett leküzdenünk, de fáradhatatlanok voltunk, szinte megszállottjai a nemes ügynek. A sors úgy hozta, hogy más munkahelyre kerültem, de mint választott tisztségviselő tovább tevékenykedtem a szervezetben. A CSEMADOK-ra úgy gondolok, mint életem formálójára, mondhatni nevelőapámra. Azt hiszem, jobban meg kellene becsülni szövetségünk közel harminc esztendős munkáját, amelyet mindig a proletár-internacionalizmus szellemében végeztünk a csehszlovákiai magyarság kulturális felemelkedése érdekében. 7
