A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-02 / 49. szám
VAS OTTÓ Időpont: 1963, Jókai-napok. Színhely: a MATESZ régi épületének színpada. Esemény: A főiskolások irodalmi színpadi bemutatója, amely engem, a szavalót akkor különösen megfogott. Rögtön elhatároztam, én is megpróbálom. Nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Én csak a készet láttam, a munkát nem. Amikor összeszedtem ősszel néhány diákot első önálló — nagyon is idézőjeles — „összeállításom" bemutatására, és nyakamba zúdult a színpadra állítás minden gondja-baja, kezdtem sejteni, hogy mibe vágtam a fejszémet, de már késő volt. Nem hátrálhattam meg sem önmagam, sem az összetoborzott lelkes csoport előtt. Pedig ok lett volna ezernyi. Nem volt például egyetlen árva reflektorunk sem. Zseblámpákkal pótoltuk őket. A színpadunk csak tenyérnyi volt. Szakadozott a függöny és a horizont, az összeállítás minőségéről nem is beszélve. József Attila verseket adtunk ,elő, de ha mai szemmel visszanézek az előadásra, nem is mosolyogni, hanem hahotázni támad kedvem. Minden ok nélkül ki-bejártunk a színpadon, vetítettünk, zenéltünk — ahogy ma egy bíráló bizottság mondaná — teljesen öncélúan. Ha akkor csak valamit is sejtek a színjátszás alaptörvényeiről, aligha fogok hozzá a színpadi munkához. Tehát a József Attila Irodalmi Színpadot a tudatlanság hozta létre? — kérdezhetné bárki. S erre azt kell válaszolnom: Igen. Ha nem is a teljes tudatlanság, de az ösztönösségen alapuló, másokért élő lelkesedés. Minden szakmai alaptörvénnyel, fogalommal, fogással csak ezután kezdtem, kezdtünk megismerkedni. Kezdetben, azt hiszem, mindnyájunknak az adott bátorságot a munkához, hogy nem tudtuk, milyen hibákat követünk el, s erre szükségünk is volt, hogy anynyira belelendüljünk, hogy már ne merjük abbahagyni. A csoport — az első műsor után már az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad — ebben az évadban, 1964 tavaszán, még egy bemutatót tartott. Cselényi László: Napének c. versét állítottuk színpadra. Az előadásnak gyengéi mellett (recsegő, érthetetlenül motyogó magnó, állandóan sötét szín stb.) volt egy erénye is. Ezen a versen tanultam meg szöveget dramatizálni. Cselényi Nap-éneke tanított meg arra, hogy ne féljek akár szavakra is feltrancsírozni egy szöveget, mindegyiket más-más szereplővel mondatva, ha arra szükség van. Az az állítás is csődöt mondott, miszerint az ilyen ízekre szedett szöveget lehetetlen betanítani a szereplőkkel. Próbáltak bennünket rábeszélni, hogy nevezzünk be a Jókai-napokra a műsorral, de mi visszautasítottuk. Tudtuk, hogy nem vagyunk még érettek a fesztiválon szereplésre. A következő évadban Radnóti-összeállítóssal kísérleteztünk; ez még a be-Vas Ottó A gútai (Kolárovo) kerületi versenyen a József Attila verseiből készült „Jöjj el szabadság ..." című összeállítás szereplői mutató előtt kudarcba fulladt. Már nagyon későn, februárban (1965) kezdtünk betanulni egy, az együttes két tagja, Zalabai Zsigmond és Szalai Tibor által felfedezett műsort, a „Katona megy a hóban"-t. Szerintem ennek a műsornak az egyszerűsége alapozta meg az együttes későbbi nagy sikereit, bár akkor éppen az előadásmód és a díszletezés „puritanizmusát" bírálta az értékelő bizottság. Ezután két évig nem voltunk a fesztiválon, de az „Ébredés" című összeállításunk líraiságával, tömörségével és fegyelmezettségével nagy sikert aratott az 1967-es Balassagyarmati Irodalmi Színpadi Napokon és az 1968-as Jókai-napokon is. Ezután már minden simán ment. Szinte alig akadt év, hogy ne szerepeltünk volna a Jókai-napokon, bár ez néha talán inkább a konkurrencia hiányáról és nem együttesünk játékszínvonalának emelkedéséről tanúskodik. Szívesen emlékszünk vissza a „Leláncolt Prométheuszra" (1969), a szlovákiai magyar irodalomból összeállított „Minden dal forradalom"-ra (1970), Lengyel József „Ézsau mondja" című novellájának bemutatására (1971), a „Petőfi nem alkuszikéra (1973), a Huncsik Péter által összeállított Radnóti-műsorra, az „Ember vigyázz"-ra (1974), Karinthy Frigyes „Emberkéjére" (1975), és még sok más, versenyeken be sem mutatott műsorunkra, mert mindegyikhez élmények sokasága fűz. Ha azonban valami érdemünk van, akkor az nem az, hogy hány versenyen és fesztiválon vettünk részt, hanem, hogy 15 éven át működtünk megszakítás nélkül, amit nem sok együttes mondhat el magáról, a nehézségekre nem panaszkodva és néha túltéve magunkat a bírálatokon. Másik érdemünk, hogy szívós munkával sikerült olyan törzsközönséget megnyernünk, amely az utóbbi években különleges szervezési fogások nélkül is eljár a műsorainkra. Jól dolgozó szavalok nélkül azonban mindez sohasem sikerült volna. Diákszínpad vagyunk. A tagok többsége bejáró diák, akik estére hazautaznak. Próbálni csak délután és csak másfél órát lehet hetente. Erős akarat és koncentrált munka nélkül nem tudnánk eredményeket elérni. Mindig irigyeltem azokat a rendezőket, akik a próbákon szüneteket tarthatnak, vagy csak úgy egyszerűen elbeszélgethetnek bővebben a műsorral kapcsolatos kérdésekről, gondokról, hiszen én másfél órán keresztül megállás nélkül űzöm-hajtom szereplőimet, hogy egyáltalán végig tudjam próbálni az éppen munkában levő öszszeállítást. Csak villám-utasításokat adhatok, és a beszéd- és mozgásgyakorlatokat is csak kutyafuttában végeztethetem. Szerencsére az együttes eddigi szereplőiről (a 15 év alatt a mostaniakkal együtt 131-en voltak) csak a legjobbakat mondhatom. Keményen állják a próbák megterheléseit, s ha diákok módjára ki-kitörnek néha a munka sürgető szorításából, a csoportban mindig akad valaki, aki fegyelmezi a társaságot a rendező háta mögött is. És még valami. Ha egyszer-egyszer elakadunk, mindig tudnak segíteni, mindig van ötletük, hogy kisegítsék a gödörből az összeállítás gödörbe billent kerekét. Abban van az erejük, hogy szeretnek játszani, és hogy — fiatalok. Jó velük dolgozni, mert nem ismernek leküzdhetetlen nehézségeket, hamar elfelejtik a kudarcokat. Ha valami kellemetlenség éri a csoportot, egy kis biztatásra, vigasztalásra már felgyógyul a „betegségből", és újult erővel fog munkához. A gyerekek nem sértődékenyek, mint a felnőttek. Elviselik az igazságos bírálatot, és a rendezőnek is hamarabb megbocsátják a tévedéseit, mert tudják, hogy hiba nélkül nincs előadás, és végeredményben nem díjért és a versenyek kedvéért játszunk, hanem a közönségnek, amely szeret bennünket nemcsak otthon, hanem Komáromban is, és elnézi kisebb hibáinkat. A szakemberek úgy tartanak bennünket számon, mint a „hagyományos", oratórikus formák együttesét, pedig csak egyetlen célunk van, minden formai skatulyán kívül maradva aktuális, közéleti színházat művelni, Tories Ferenc és felesége CSEMADOK-élet. Olyanok voltunk, akár egy család. Nem néztünk semmit, munkában nem vártunk a másikra, ha kellett kulisszákat festettünk, tologattunk, teát főztünk, súgólyukba bújtunk. A kulturális élet szervezésébe az egész családom bekapcsolódott. Feleségemmel, fiammal együtt tettük, amit kellett. Azon a bizonyos december 30-i országos népművészeti bemutatón a fiam táncolta a „Póruljárt legényt", amelylyel táncegyüttesünk színpadra lépett. ■ Nagy volt a sürgés-forgás Losonc középpontjában, a Vigadó körül, azon a december végi napon. Egymás után érkeztek Szlovákia különböző helységeiből a tánc- és éneklőcsoportok, népdal-énekesek, zenekarok, szavalok. Szorongva, izgalomtól fűtötten tartották a délelőtti főpróbát, izgatottan készültek az esti fellépésre. Este öt és hat óra között gördült fel a függöny. Koncz Béla a CSEMADOK akkori kerületi titkára a zsúfolásig megtelt nézőtér előtt tartott ünnepi beszédet.- Kicsit ideges voltam - emlékezik vissza. - Olyan nagyszámú és csupa hozzáértő ember előtt még nem szerepeltünk, sem jómagam, sem a kultúrcsoportok. Körülbelül este tíz óráig tartott a műsor. ■ Csák István, aki akkor Bodnár Bélával, Rados Pállal és Dropka Gézával együtt a közép-szlovákiai kerületi titkárság dolgozója volt, így emlékezik: — Járási és kerületi szinten már majdnem mindenütt rendeztünk CSEMADOK-napot. Titkári értekezleteken többször is felvetődött egy országos rendezvény megszervezésének gondolata. Féltünk, hogy a szokatlan időpont — a szilveszter előtti nap — miatt nem lesz közönségünk, de telt ház volt. Jó visszhangra lelt a műsor a városban is. Növelte a CSEMADOK tekintélyét. A kerület járási titkárai: Simon Béla, Judin Béla, Válent László, Balík Ferenc, Hriech János és a rimaszombati járási titkár, akinek a nevére már nem emlékszem, mindannyian bekapcsolódtak a szereplők és a közönség toborzásába. Valahogy december elején kezdtük a szervezést. Alig egy hónap állt rendelkezésünkre. Már nem emlékszem, hogy Pathó elvtárs, a CSEMADOK KB akkori titkára telefonon hívott-e fel, vagy levélben értesített, hogy kezdhetjük a szervezést, örültünk a lehetőségnek. Végre országos rendezvényen is megmutathatjuk, mire vagyunk képesek, íme itt vagyunk, így dolgoztunk, ezt tudjuk. A szereplők Tornaaljáról (Šafárikovo), Abaújszináról (Sena), Fülekpüspökiből (Fiľakovské Biskupice), Rimaszombatból (Rimavská Sobota), Tardoskeddről (Tvrdoüovce), Nagymegyerről (Čalovo), Somorjáról (Šamorín), Bodrogszerdahelyről (Streda nad Bodrogom), Negyedről (Neded), Pozsonypüspökiből (Podunajské Biskupice), Terbegecről (Trebušovce), Rozsnyóról (Rožňava), Egerszegről (Jelšovce) s tán még az ország más tájairól is érkeztek. A siker láttán nagyon jó érzés töltött el mindannyiunkat. ■ Az első négy-öt órás műsor kétnapos országos rendezvénnyé szélesedett. Ebből, az 1956. december 30-i országos népművészeti bemutatóból nőtt ki a ma már országszerte, sőt országhatárainkon túl is ismert és számon tartott rendezvény, az Országos Dal- és Táncünnepély, amelyet minden nyáron a gombaszögi szabadtéri színpadon rendez a CSEMADOK Központi Bizottsága. Huszonkét évnek kellett eltelnie, míg ez bekövetkezett. A huszonkét év alatt felnőtt egy új nemzedék. S mit hoz a véletlen? A losonci járási titkárság instruktora, Gálcsík Károly éppen 22 éves. Remélhetőleg ő is és a többi fiatal CSEMADOK-tag is tudja, érzi milyen hagyományt kell tovább vinnie. Nehéz és szép a feladat, de az utat már kitaposták az előttünk járók. FISTER MAGDA 7
