A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-25 / 48. szám
Két angol fiatalember egybeforrasztotta autóját: mehet, ki merre akar - ha előbb megbeszéli társával az irányt. Egyikük mindenképpen és mindig élőre, a másik hátrafelé halad. Svájcban elkezdtek alkalmazni a vízgyógyászat laikus úttörőjének, a néhai Kneipp plébánosnak egyik receptjét: az autóutak mellett hideg vízzel teli tartályokat állítottak fel. A fáradt autósokat rendkivül felfrissíti, ha kezüket könyökig néhány percig fürdőztetik. Dániában egyre nagyobb tért hódit a lakásmüvészet új ága, a multi art. 'Előregyártott színes műanyag formaelemekből végtelen változatban állíthatók össze különféle térdekorációk. Aki hamar megunja lakásának díszeit, kis idő múltán újabb változatot találhat ki, mert az egymásba illeszkedő elemek könnyen szétválaszthatok és tetszés szerint ismét összerakhatok. New Yorkban megnyitottak néhány bárt és klubot, ahol az ifjúság görkorcsolyákon rock-and-rollozik ... A zord időjárás és az elszaporodott rágcsálók miatt gyakran tönkremennek a vasúti jelzőlámpákhoz vezető kábelek Ausztrália egyes vidékein. Az angol M. L. Engineering cég kutatólaboratóriumában nemrég újfajta jelzőberendezést kísérleteztek ki, amelynek lámpáit nem kábelen érkező villamos jelek, hanem rádióhullámok váltják. A nemrég megnyílt brüsszeli metró 17 állomásán az utasok a mai belga képzőművészet érdekes alkotásaira vethetnek néhány futó pillantást. A falakat díszítő óriási festmények közül képünkön a Hankar állomás freskója lát ható. Cime: Korunk; alkotója Roger Somville. ZS. NAGY LAJOS CERUZASOROK VÁNDORLÓ MEGÁLLÓK „Aki tudja, mért nem mondja, merre van az ország útja." (Czuczor) Állunk a buszmegálló bádog bódéjában, amit már úgy megszoktunk, mint csiga a házát, állunk és várunk és beszélgetünk is közben erről-arról, egyebek között arról is szó esik, hogy meglehet, már a közeljövőben bolygóközi űrállomást hozunk létre. Mármint mi: utazgató emberek. Beszélgetés közben gyorsan szalad az idő, alig veszszük észre, hogy már egy félórája várjuk az autóbuszt s az valahogy nem akar megérkezni. — Itt hiába is várakoznak — szól ránk végül egy szemlátomást kapatos állampolgár — hiszen ezt a buszmegállót már áthelyezték! Azt, hogy hová helyezték át a buszmegállót, nem közli velünk, valószínűleg sürgős dolga van a közeli kocsmában. „Apu, hod med be?” Ez a régi bolondos sláger jut eszembe, míg tétován tovább toporgunk a megszüntetett buszmegállón. Vagyis iszonyú kíváncsiság fog el, hogyan jutunk mi most már be a városba. Érthetőbben: honnan és merre járnak a huszonnyolcas autóbuszok? Egy másik, kevésbé kapatos, de tájékozottabb felebarátunk azt mondja, ballagjunk csak vidáman nyugat felé, oda, ahol az új telep épül, ott találunk egy élelmiszerboltot, s a bolt mellett a buszmegállót is megleljük. „Cézár, én nem megyek!" — mondom magamban dacosan, de azért elindulok vagy tizedmagammal a megjelölt irányba. És pirulva hallgatom megjegyzéseiket, amelyeket a fővárosi közlekedési vállalatnak címeznek (talán azt remélve, hogy én majd valahogy eljuttatom a megadott címre). Megjegyzéseik nagyjából a következők: 1. Hatóság-e a közlekedési vállalat, amely tetszése szerint sújthatja (vagy áldhatja) az állampolgárokat? 2. Ha nem hatóság, hanem közszolgáltatási vállalat, honnan veszi a jogot, hogy így packázzon a — saját pénzén! — utazni vágyö állampolgárral, nevezetesen úgy, hogy még arról sem értesíti őt, hogy az autóbuszmegállót más helyre helyezi, sőt, hogy az autóbusz útvonalát is megváltoztatja? 3. De az is lehet, hogy értesített bennünket, csak a haszontalan utcagyerekek letépték a falragaszokat; ám akkor is: honnan veszi a jogát, hogy nem beszéli meg velünk, kedvünkre való-e ez a buszmegálló-vándoroltatás, vagy nincs a kedvünk szerint. 4. Ha mi fizetjük a vállalatot (és nem ő bennünket) az utazásért, miért nem jár egy kicsit a kedvünkben? MáV csak azért is, hogy nagyobb kedvünk legyen utazni . . .! A fenti kifogások javarészét egy hetvenöt éves, fáradt, hófehér hajú ember emelte a fővárosi közlekedési vállalat ellen, ő, akinek ez a fél kilométeres gyalogláskülönbség bizony már nem is gyerekjáték. Fájnak az ízületei, asztmája van, de mert a felesége ágyban fekvő beteg, minden nap ő jár bevásárolni. S végül itt van e sorok írója is, aki mindezt kénytelen volt végighallgatni, s széttárt karral mutatni, hogy ő menynyire tehetetlen „a hivatalnak packázásaival” szemben. „Vezess új útra Lucifer!" — mondotta végül is rezignálton. A BONYOLULT ÜGY Csengettek. Sietek ajtót nyitni. A képviselő jön csomag nyomtatvánnyal a hóna alatt, egyet kihúz a kötegből és a szokásos szavak kíséretében átadja. Kötelezettségvállalás. Minden félévben kitöltőm a kérdőívet. Kerek hal hónap alatt társadalmi munkában ledolgozom húsz órát, kiültetek tíz fát és öt díszbokrot. Ez az én félévi felajánlásom, amit mindig újra és újra beírok. Másnap átadom a képviselőnek, összemosolygunk és azt hiszem egyformát gondolunk. Ha a felajánlás értékmérő lenne, akkor lakótársaimat kifejezhetnénk akár úgynevezett brigádórákban is. Nem aszerint, hogy ki mennyit dolgozik a közösség javára, hanem ki mennyit vállal. Például a hetvenéves szomszéd néni szerényen csak öt órát ír, neki ez a mércéje. A különbség annyi, hogy ő le is dolgozza, még az enyémnek is legalább felét. Én megtettem a magamét, beírom becsületesen a tőlem elvárható közhasznú munkát, fedve vagyok. Csak éppen a lakótelep épületei között tátongnak a mély gödrök, azok nincsenek befedve. Pedig ott ma már játszótérnek kellene lenni. Arra odébb bölcsődének, alapjait szétégeti a nap, a falak csak nem akarnak kinőni a földből. Még távolabb egy újkori csárda — az tökéletesen kész. Mondhatnám kocsmának is, de nem illik rá. Szép neve van: Nárcisz. Divat lett, hogy a kis köpködőknek nevet adnak, mint valaha a pusztai csárdáknak. Főleg környezete miatt. Szép nagyra nő körülötte a valamikori elhanyagolt szérűskerlek vadvirága, a laboda. Kár, hogy ezt az akváriumot — a modern „vendéglátó üzemek" közszájon forgó és nagyon találó gúnyneve — nem Bojtorjánnak vagy Maszlagnak keresztelték, bizony jobban ráillene. Mosolygunk. Félévenként tíz fa, öt bokor. Van aki többet is vállal. Magam előtt látom az óriási parkokat, mit parkokat, erdőket, sűrű bokrokkal, tavasszal zeng a környék a madárdallól. Pintyek, rigók, csalogányok trilláznak, csak az a rusnya varjú ne nyekeregne közbe: Kár. Kár bizony, hogy az egész csak álom, kár, hogy a soksok fa, bokor és munkaóra csak papíron tesz ki erdőt és több százezer koronát. Minden cammog a maga rendjén, csak a sok apró gyerek nem. Ök ott szaladgálnak a személykocsik között, a parkoló betonján. Ott labdáznak, kerékpároznak és a kisebbek úgy menekülnek az érkező autók elől, mint a kisnyulak, még cikk-cakkoznak is. Hetente kifutballozzák a bejárati ajtó üvegjét. Sok gondot okoznak a haszontalanok a lakásszövetkezetnek. A múltkor viszont engem is rettenetes bosszúság ért. Egyik lakótárs mihaszna csemetéje pont az én kocsim oldalán gyakorolta a betűvetést,, szöggel. Nekem se kellett több. Addig hajkurásztam őt, míg letapostuk az „ötórás" nénik egész nyári munkáját, ezért lakóbizottság elé kerültünk. Az elnök hosszú jegyzőkönyvet íratott az esetről, ezt megtárgyalta egy magasabbfokú bizottság. A szülők fenyegetőztek, én sem hagytam magam. Gyűltek, burjánzottak az akták, akár a szérőgaz. Sok félnapunkba kerüli az igazságkeresés, mert ilyen bonyolult ügyekből nehéz kiutat találni. Az utolsó tárgyalásról hazafelé azon töprengtem, mi lenne, ha elnézést kérnénk egymástól és a sok elfecsérelt idő helyett építenénk legalább egy játszóteret. Egyikünknek el kellene kezdeni, de miért pont éppen én? CSICSAY ALAJOS 9
