A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-25 / 48. szám
ORDODY KATALIN KEREKES KÚT H— Lám - mosolygott Géza, mert pikánsnak találta a hallot* takat —, nem is tudtam, hogy családunk egy hőst is adott a szocialista hazának. Remélhetőleg volt annyi eszetek, hogy kiaknázzátok az ebből származó előnyöket.- Gyula bácsi - legyintett Vera - még a saját számára sem kovácsolt ebből tőkét, nemhogy a család számára. — Jogtalan előnyöket nem, az igaz - helyesbített Imre. — De ha segíteni kellett és segíthetett, nem vádolhatjuk mulasztással. — Igen, téged csakugyan bejuttatott a műegyetemre — ismerte el Vera —, de te, magad sem tagadod, mindig a kedvence voltál. — Ennek ellenére, ha nem hitte volna, hogy jó mérnök lesz belőlem, aligha segített volna. És - tette hozzá - hogy itt ülünk a régi házban, gyermekkorunk emlékeit idéző falak között, talán Gyula bácsinak is köszönhetjük.- Tessék a kávé - jelentette be Margit, s míg Emmi a frissen felszeletelt illatozó süteményt az asztalra he lyezte, ő önteni kezdte a feketét.- Milyen remek illata van - kedveskedett Erzsébet. — Murika kitűnő kávét főz — erősítette meg Vera.- Imre bácsi kommunista? A váratlan kérdés úgy hangzott, mint a puskalövés. Mindnyájan Gerdára meredtek. Imre azonban nem vett tudomást a hirtelen támadt feszültségről, és a legtermészetesebb hangján felelte:- Igen, Gerda, az vagyok. Ezzel azonban még nem volt vége. A következő kérdés még nagyobb megrökönyödést váltott ki. — De én úgy gondoltam ... — itt Gerda egy kicsit habozott — hogy igazából-e? — Majd még hozzátette: — Vagy csak úgy? — És kíváncsi pillantását egyenesen nagybátyja szemébe szegezte. Imre önkéntelenül kitörő nevetése feloldotta a feszültséget. Erzsébet, akit roppant kínosan érintett Gerda neveletlen kíváncsisága, megkönnyebbülten elmosolyodott. Géza is mosolygott, tetszett neki lánya rámenőssége. — Igazából, Gerda, igazából. De hát honnan veszed te ezeket, hogy igazából, vagy csak „úgy"? Honnan gondolod, hogy esetleg csak „úgy" is lehet? Vera gyorsan a szájához emelte a kávéscsészét, és teljesen elmerült az aromák, ízek élvezetében. Sem ő, sem más nem vette észre azt a másodperc tört részéig tartó s valóban csaknem észrevehetetlen pillantást, amit unokahúga rá vetett, aki azután kislányosan naiv vállvonogatással felelt. — Hát mindent lehet csinálni igazából is, meg csak „úgy" is. Nem?- De. Ebben igazad van. Firtuszné megjelent az ajtóban, s várakozóan megállt, hogy leszedje az asztalt, s rendet csináljon a konyhában. A gyászolók már lent jártak a kocsiknál. Most megváltozott az ülés rendje. Géza sötétkék Mercedesében a három testvér foglalt helyet.- Most hát együtt vagyunk mind a hárman, annyi idő után. - Vera a bátyjára pillantott, aztán az öccsére, és keze o táskájában kotorászott zsebkendő után, mert érezte, hogy nem tudja visszafojtani a sírást. — Emlékszel még merre visz oda az út, Géza? Bátyja bólintott, és a Mercedes kigördült a kapun. A másik kocsiban Valér mellett Margit foglalt helyet, hátul pedig Emmi ült Erzsébettel. A két asszony azon gondolkodott, hogy mivel is lehetne megkezdeni a társalgást, elvégre mégsem ülhetnek némán egymás mellett.- Anyósunk háza eredetileg a ti birtokotokhoz tartozott. Most, hogy ott jártál, bizonyára emlékeket ébresztett benned — kezdte a beszélgetést Emmi. — A legkevésbé sem. Tudok róla, hogy az épület valamikor a miénk volt, de sohasem jártam ott. Az én gyerekkoromban már elhanyagolt, pusztulásnak indult vadászlak volt, használaton kívül. Még a háború alatt, nyolcéves sem lehettem akkor, Pétről átköltöztünk gencskúti birtokunkra, és azóta sem jártam itt. — Az lehetett a luxus, egyik birtokról a másikra, egyik kastélyból a másikba. Nem sajnálod? Erzsébet a sógornőjére nézett, de szavai mögött sem gúnyt, sem kárörömet nem fedezett fel, csak természetes emberi kíváncsiságot. Tulajdonképpen most ébredt rá a helyzet humorára, és ettől jókedvű lett. — Ebből a luxusból én, ha annak lehet nevezni, nem vettem ki a részem. Kilencéves voltam, mikor a háború véget ért. Egy idő múlva ki kellett költöznünk a kastély hátsó traktusába. Két helyiséget foglalhattunk ott el. Ezután itt éltünk, apám, anyám, két öcsém és én. Nincsenek rossz emlékeim ebből az időből, a változás, hogy nem járhattam be az egész házat, egyáltalán nem érintett tragikusan, abban az összezártságban inkább az újdonság varázsát élveztem. Arra sem emlékszem, hogy szüléimét megviselte volna a változás, legalábbis nem vettem ebből észre semmit. Utólagosan úgy gondolom, hogy anyám kemény büszkesége nem engedte, hogy összetörjön. Rettenetesen megvetett mindent és mindenkit, aminek a nevében az az igazságtalanság történt velünk, s akik azt az igazságtalanságot végrehajtották. Apámat más fából faragták. Szerény volt és alkalmazkodó. Szerette volna megmutatni, hogy ő is el tudja tartani a családját, mint más ember. Fűrészgépet vett, ott állt az ablakunk előtt, és fűrészelni járt a házakhoz, még más falvakba is eljárt. Mindig könyörögtem, hogy vele mehessek, mert nekem nagyon tetszett, hogy mindig más udvarban jártunk. Sok helyütt megkínáltak ezzeí-azzal. Engem zsíros kenyérrel, édességgel, gyümölccsel, apát borral, pálinkával. Azt elfogadta, állva megitta, de hiába ért minket akárhányszor a dél munka közben, ebédre soha nem mentünk be, ha hívtak.- És mondd, ha akkor mindjárt nem is, de később, mikor már teljes egészében felfogtad a változás okát, nem támadt benned gyűlölet? - kérdezte Emmi. — De igen — felelte Erzsébet habozás nélkül. — Csak nem úgy, ahogy talán te gondolod. Az iskolában meg ha apával voltam, összebarátkoztam a falubeli gyerekekkel. Számomra a világ nem állt a feje tetején, én mindent rendben lévőnek találtam, s a szüleim nagyon vigyáztak: egy szidalmazó, gyűlölködő szót nem ejtettek előttünk. Egyszer azonban az iskolaudvaron játék közben valami sugdolózás támadt lánypajtásaim között. Rögtön kiéreztem, hogy ellenem irányul, mert sugdolózás, nevetgélés közben rám pislogtak. Egyszerre egyikük elém perdült, és kivágta: baronessz. Értetlenül néztem, nem tudtam, mit akar, meg is kérdeztem. Újra csak azt mondta: baronessz. Utána felcsendült a többiek csúfondáros nevetése. Tudtam, hogy baronessz vagyok, a házbeli alkalmazottak azelőtt többnyire így szólítottak, nem találtam hát ebben semmi szokatlant. De akkor, mikor innen is, onnan is úgy sikkantották felém, mint valami gúnynevet, megrökönyödtem. Védekezésre képtelenül álltam, és eleredtek a könnyeim. Fel nem foghattam, mi ütött egyszerre beléjük, mikor eddig semmi bajunk sem volt egymással. „Baronessz, nesze, nesze!" — mondta egy fiú, és hozzám vágott egy sáros kis labdát, melyet az előbb még ott rugdaltak a pocsolyás udvaron. Fehér kötényemen ott maradt a sáros folt, de akkor már nem sírtam. Vége volt a szünetnek, betódultunk, folyt minden, mintha mi sem történt volna, csak én nem tudtam figyelni, feldúlt voltam, és alig vártam, hogy hazamehessünk. Nem törődve semmivel, röpültem is, ahogy lehetett, és otthon előadtam a történteket. Hát ez gyönyörű — mondta anyám. — Ez a gyerek egészen ki van kelve magából. Mit szól hozzá, na, mit szól hozzá?" - kérdezte szikrázó szemmel apámat, aki a lavór mellett ült, és fél arca be volt szappanozva, borotválkozott éppen. Apa hümmögött, aztán egy kis gondolkodás után megszólalt: „Hát nagy szamarak vagytok mind." „Én is? — kérdeztem elképedve. - Miért?" „No ide figyelj - mondta nyugodtan, oktató hangon: - Azért, mert sem a pajtásaid, sem te nem tudjátok, hogy ma már nincsenek baroneszszek, sem más főrang, mert a kormány eltörölte ezeket a fölösleges, idejétmúlt címeket, rangokat. Most már te tudod, ők még aligha. De ha esetleg újból baronessznek szólítanak, mondd ezt meg nekik." „Nahát, maga jól megmagyarázta", mondta anyám, és a hangjában egyszerre éreztem méltatlankodást meg elismerést is. Emmit nagyon érdekelte a történet, sajnálkozva látta, hogy a temető kerítéséhez értek, vége a vallomásnak.- Másnap - folytatta Erzsébet - a gyerekek teljesen megfeledkeztek a történtekről. Olyanok voltak, mint máskor. Én azonban nem bírtam kivárni, míg valaki megint új csúfnevemen szólít, kimentem a dobogóhoz, és hogy túlszárnyaljam a zsivajt, torkomszakadtából elordítottam magam: „Szamarak vagytok! Mindjárt megmondom, hogy miért!" Ez hatott, a zajongás elcsitult, és rám bámultak. Kihasználtam a pillanatot. „Tegnap azt mondtátok nekem baronessz. Ez butaság, mert már nincsenek baronesszek. A kormány minden címet és rangot eltörölt. Vagyis nem vagyok már baronessz." Ez a közlés meglepte őket, de a meglepetés okozta csönd nem tartott soká. Volt, aki nem törődött az egésszel, folytatta szomszédjával a megkezdett beszélgetést, egyesek tudomásul vették, hogy akkor már nem érvényes a dolog, de akadt egy olyan is, aki azt kiáltotta felém: „Azért te csak juszt is baronessz vagy." A tövist azonban kihúztam, mór nem fájt az egész. Erzsébet láthatólag szívesen beszélt erről a gyermekkori emlékről, de a kocsik megálltak, és a ködön át látta a falusi temető nyitott kapuját. Körülállták a nyitott koporsót, és nézték azt, ami még Zsófiából megmaradt. A lenge fekete-ezüst lepel alatt, amelylyel nyaktól lábig letakarták, áttetszett összekulcsolt kezének fehér domborulata. Kreol bőre egy árnyalattal sápadtabb volt, mint életében. Híres szép fekete haja, melyben még alig akadt ősz szál, gondosan eligazítva simult a fejéhez. Mély karikákkal árkolt szemének és beesett arcának fáradtságról, szenvedésről tanúskodó vonásaival ellentétben a szép formájú, enyhén piszébe hajló orr mit sem vesztett fiatalságából. Ajkai szorosan zárva szinte jelképezték az immár örökre tartó némaságot. Géza a jól ismert, régen látott és emlékezetében másként élő arc láttára erős felindulást érzett. Néhány nehéz könnycsepp hullott ki szeméből s gördült végig arcán. Az ő testéből szakadtam ki — s ez most szinte hihetetlennek tűnt. Valamit elvesztett, valamit, ami az övé volt, ami kötötte még ide. Valaminek örökre vége. Orrfúvást hallott, szemben Margit törölgette a szemét. Csakugyan. Mi lesz Margittal? Most látszott csak rajta, amikor a sírástól vörös lett a szeme, orra, hogy megöregedett szegényke. Még frissen mozog, s ahogy az ebédnél sürgött-forgott, mosolygott, fiatalabbnak tűnt a koránál. Igen, igen, Margitot megbeszélik, s akad még néhány megbeszélni való, anyagi természetű ügyük. Aztán oldalra nézett, a mellette álló Erzsébet arcát kereste, a keze után nyúlt, és vigasztalást keresett az asszony érintésének melegében. Erzsébet viszonozta férje kezének szorítását. Úristen, gondolta, mennyire hasonlít Gerda a nagyanyjára. A néhány fénykép utón, ami a luganói villában hányódott és az öregasszonyt ábrázolta, nem is gondolta volna. (folytatjuk) 10
