A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-18 / 47. szám
ORDÓDY KATALIN KEREKES KÚT I József napja volt, déi felé járt az idő, és végire a szigorú téli hideg megenyhült. Az ég szürkén hárult a tájra, finom köd ereszkedett a fák közé, a vén tölgy hatalmas testét csak sejteni lehetett. Margit az órára pillantott, aztán kutatva nézett a ködbe vesző útra, s egy rövid sóhajjal a tűzhelyhez ment. Minden készen állt a vendégek fogadására, s most tanácstalanul álldogált a konyha közepén. Várakozás . .. örök várakozás . . . Egyszerre megsajnálta magát. Zsófia ugyan hosszú évekig betegeskedett ágyhoz kötve, mégis: ő volt Kerekes kút úrnője. Férje volt, három gyermeke. Ö meg itt van makkegészségesen, és talán egy évtized, esetleg annál is több áll még előtte, mégis úgy érzi, hogy az élet adós maradt neki mindazzal, amiért érdemes lett volna élni. Anyja halála után még a gimnáziumot sem fejezhette be. Ma is nehéz szívvel gondol apjára, aki tudtára adta, hogy márpedig kötelessége ellátni őt meg a házat a szegény megboldogult anya helyett, ez fontosabb, mint a gimnáziumi érettségi. Az a régi este jutott az eszébe, mikor véletlenül meghallotta, amint a másik szobában apa Gyulával, a bátyjával beszélget. — Nem lenne kötelességem beszámolni neked, de felnőtt ember vagy s egyetlen fiúgyermekem. Akarom, hogy tudd: megtakarított pénzünkön megvettem Zsófi lányomnak a Kerekes kutat. Ferenc, a vőlegénye hívta fel rá a figyelmemet, és nagyon tapintatosan értésemre adta, hogy boldog lenne, ha a feleségével odaköltözködhetnének. Kicsit távol van a várostól, az igaz, de gyönyörű a környezet, a Dégenfeld báró nagyon. olcsón adja, hiszen senki sem érdeklődik iránta, neki pedig kell a pénz. A vadásztanya olyan rossz állapotban van, hogy tulajdonképpen csak a telket kell megvenni. Ha nem lennék építész, meg sem érné, de így pompás fészkük lesz majd a fiataloknak. — A Kerekes kutat? — csodálkozott Gyula, s ő szinte látta bátyja arcát, amint hirtelenében azon gondolkozik, melyik is az a Kerekes kút. — De hiszen az jó tizenöt kilométer a várostól - hallotta ismét bátyja hangját. - Nem kaphattak volna azért a pénzért valahol a Nyíresben egy kertes házat?- Nem - mondta apa. - Említettem, hogy szinte csak a telket kellett megfizetni. Ha pedig rendbe hozzuk azt a romos épületet, olyan villa lesz, hogy messzi környéken nem akad párja. — Gondolom, Zsófit könnyű volt Ferencnek rávenni a vásárra. Ha nem mondja, apa, akkor is kitaláltam volna, hogy az ötlet Ferenctől ered. ö nevelkedett a Dégenfeld-birtokon az intézeti házban, feudális környezetet akar teremteni magának. Kis szünet állt be a társalgásban, és ő a szomszéd szobában ismét a könyve fölé hajolt, hogy folytassa az olvasást, de apja hangja megállította.- A te tanulmányaid, bár erről nem szívesen beszélek, csinos összeget emésztenek fel, természetesen továbbra is viselem a költségeket. Úgy gondolom, Zsófika hozománya egyenértékű az egyetemi költségekkel. El akarom kerülni, hogy szemrehányást kapjak tőled. — Ettől nem kell tartania, apa. A pénzével azt csinál, amit akar. A Kerekes kút megvételét rongyrázásnak tartom, különben semmi közöm hozzá. Hanem ... hanem úgy mondta, hogy az egész megtakarított pénze rámegy Zsófiék álmára, ugye? És Margitka? Vele mi lesz? Felkapta a fejét, és izgalommal leste, mit felel apa. — Margitka még gyerek. Míg ő sorra kerül. . . Meg hát itt van ez a ház is, Margitka nem okoz fejfájást nekem.- Hát jó - mondta Gyula, mint akinek ehhez a témához nincs már hozzáfűznivalója. De elmenőben még csúfondárosan visszaszólt:- Aztán a lovagtermet ki ne felejtse az építkezésnél, apa! A lovagterem. Savanyú mosolyra húzódott a szája. Az itt a konyhától a második helyiség. Zsófia meg Ferenc ugyan ebédlőnek nevezték, de tizenkét méteres ebédlője nem volt a környéken senkinek, ha csak Dégenfeldéknek nem, de ő a péti kastélyban nem járt soha. Nem baj, legalább a gyerekek kényelmesen elférnek majd benne. Igazán jöhetnének már. Megrezzent, mert most mintha valóban autóbúgóst hallott volna. Csakugyan, két pislákoló fénypont áttörte a köd szürkeségét, aztán kibontakozott a kocsi piros karosszériája. Egy elegáns fordulattal a kapu elé gördült, és eltűnt Margit szeme elől. Veráék tehát megérkeztek. Mielőtt elindult volna, hogy kaput nyisson, még látta a másik két autót is, a svájcit, amelyben Gézáék jöttek, és Imre fehér Skodáját. Aztán indult Zsófia gyermekeinek a fogadására. Vera ugrott ki elsőnek a mélyvörös Zsiguliból. Margit szeme mohón tapadt az autóból kikászálódó többiekre. Ákosra és Ágnesre, az ikrekre csak egy szerető pillantást vetett, hiszen aránylag gyakran látja őket. Gézát leste csak. Amint végignézett magas, elegáns alakján, felismerte a hajdani szép, tizenöt éves fiút, megférfiasodva, kicsit már meg is öregedve, de alig veszítve szépségének vonzó erejéből. Erzsébetből először karcsú lábait látta meg, ahogy kiszállni igyekezett az autóból, aztán ott állt fázósan, gesztenyebarna haja simán kontyba fésülve. Még valaki előkászálódott a kocsi belsejéből, egy magasra nyúlt sápadt, hosszú hajú kislány.- Ez Gerda! - mondta Margit örömmel. Odafutott és átölelte.- Ez pedig Erzsébet - mutatta be feleségét Géza, miután megölelgette, megcsókolta nagynénjét. Margit kezet fogott az asszonnyal. Egy parányi mozdulatot is tett feléje, készen a rokoni csókra, de mivel Erzsébet ezzel a mozdulattal pillanatnyit késlekedett, abbamaradt az egész, feszélyezettséget okozva mindkettőjükben. Aztán megindultak a házba. Különösen keveredett az anya elvesztése feletti természetes bánat és komolyság az örömmel, amit a hosszú idő utáni viszontlátás jelentett a testvéreknek. Firtuszné, akit Margit segítségül hívott, amíg a vendégek itt lesznek, már ebéd közben nyomkodta a csengőt.- Ki lehet az? — nézett fel Vera kelletlenül a félig lerágott csirkecsont felett.- Segítséget hívtam, hisz amíg itt vagytok, veletek szeretnék lenni. Csönd lett. Arra gondoltak, aki pár kilométernyire tőlük csöndesen, mozdulatlanul várakozik. Mind a három gyermek úgy érezte, hogy vár rájuk, egy utolsó látogatásra várja őket az anya. Géza körülnézett a réglátott, megkopott otthonban, s megkérdezte:- Mondjátok, és soha semmi bajotok nem volt ezzel a nagy házzal? Odakinn fél füllel hallottam valamiféle kilakoltatásokról. Apósomék meséltek egy-két rémtörténetet.- Hát tudod, az az igazság — felelte Margit -, hogy a kutyának sem kellett ez a félreeső hely. Ha lett volna hozzá néhány hold, talán vásott volna rá valakinek a foga, de körös-körül állami erdők . . .- Talán Gyula bácsinak is része volt abban, hogy nyugodtan lehettünk - fűzte hozzá Imre, majd egyenesen Gézához fordult. — Téged akkor már kivittek a leventékkel, nem tudod, mi játszódott itt le azután. Anya — képzelheted, hisz nyilvánvalóan te voltál a kedvence - belebetegedett, hogy elvittek, apát kidobták a várostól a sógora miatt, mert Gyula bácsi, mikor felépült a sebesüléséből, elfelejtett a frontra visszamenni, ami akkor már a Kárpátokban állt. Gyerekfejjel éltem át azokat a fölöttébb veszélyes és zavaros időket, nem érthettem mindent, csak jóval később próbáltam összerakni az. események mozaikkockáit.- Én — vágta félbe öccse szavait Vera — bevallom, én élveztem azokat az időket. Nemigen törődött velünk senki. Apa az igazát kereste, alig volt itthon. Még Murika, aki mióta hozzánk jött, maga volt a megtestesült megbízhatóság, akit mindig helyén talált az ember, még ő is megváltozott. És te, Imre - nevetett öccsére -, téged is elkapott a házban uralkodó anarchia. Hiszen te azokban az időkben megszöktél. Bizony - nézett körül a társaságon felvillanyozva, hogy valami érdekes újdonságról számol be Gézáéknak, Valérnek meg a fiataloknak. — Imre egyszer csak eltűnt, se híre, se hamva. Két napig kóborolt itt az erdőben, akkor akadtak rá a csendőrök, akik éppen katonaszökevények után kutattak, és hozták haza éhesen, piszkosan, maiszatosra bőgve és rúgkapálózva, mert képzeljétek, semmiképpen nem akart hazajönni.- Hát ez meglepő — húzta fel a szemöldökét Géza. — Mi ütött beléd?- Ezt, látod — felelte Imre -, szerencsére akkor senki sem kérdezte meg. Megelégedtek azzal, hogy megkerültem, kaptam apától egy-két pofont, bezártak a munkaszobába, napokig úgy hordták oda az ételt nekem, aztán egyszerre csak elfelejtették bezárni az ajtót, mert újabb esemény rendítette meg a ház lakóit.- Egy hajnalon Gyula bátyám mászott be a pinceablakon, és nem is egyedül. Szép csöndben fellopakodtak a konyhába, még az egész ház aludt. Én is Margit nénétek sikoltására lettem éber, aki elsőnek kelt fel, s mikor a reggelit készíteni kiment a konyhába, két torzonborz férfialakot látott az asztalnál lakmározni. Hallgatóztam, mi folyik a konyhában, miféle pusmogás, ráncigálni kezdtem a kilincset, de az nem engedett. Akkor dörömbölni kezdtem: „Engedj ki, Margit néni, ki kell mennem!" Mikor feltárult az ajtó, eszem ágában sem volt, hogy a dolgomra menjek, Gyula bácsihoz szaladtam, és a nyakába csimpaszkodom. „Hát te is megvagy? Téged is a csendőrök hoztak vissza?" Gyula bácsi arca furcsán megváltozott, eltolt magától, úgy kérdezte: „Mit beszél ez a gyerek?" Én újból átöleltem a nyakát, valamiképpen a sorstársamat láttam benne, s ezért még külön is vonzódtam hozzá. „Elmentem itthonról, de harmadnap megtaláltak a csendőrök a Cserfásban, és hazahoztak. Téged is a csendőrök találtak meg? Mert apa azt mondta egyszer, hallottam, hogy te is megszöktél." „Nem", felelte Gyula bácsi, és olyan különösen nézett a szemembe, hogy ma is, ha rágondolok, mindig ez az arca, ez a tekintete merül föl előttem. „Engem nem a csendőrök találtak meg, és nem is szabad, hogy megtaláljanak. Érted? Téged hazahoztak, de engem elvinnének. Nagyon rossz helyre vinnének. Ugye ezt nem akarod?" Ingattam a fejem, hogy nem, a világért sem akarom. Nagyon szerettem Gyula bácsit, akkor pedig úgy éreztem, hogy még apámnál is és mindenkinél jobban. „Hallgatni fogsz arról, hogy itthon láttál?" - kérdezte. A hangjából és az egész helyzetből hirtelen megéreztem, hogy nem babra megy a játék. Tíz évem minden komoly elszántságával elhatároztam, hogy hallgatni fogok, még ha felnégyelnének is. A helyzet romantikája is nagyon hatott rám. Valami komoly, felnőttekhez illő titok beavatottja lettem, s méltó akartam lenni rá. Úgy éreztem, ennek a titoknak birtoklása engem is férfivá avatott.- És aztán? Mi lett a dologból? - türelmetlenkedett Ági.- Napokig rejtegettük Gyula bácsit meg Torma Rezsőt a pincében, a felhalmozott fahasábok mögött. Rezső bácsi aztán eltűnt. Gyula bácsi még hetekig maradt, aztán egy napon őt sem találtam. Nagyon fájt, hogy nem közölte velem előzőleg, hogy elmegy. Meghitt barátok lettünk, jóformán minden időmet a pincében töltöttem nála. Mondanom sem kell, hogy katonaszökevények voltak mind a ketten, és aztán a partizánokhoz csatlakoztak. (folytatjuk) 10
