A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-18 / 47. szám
A 255 kg súlyú George McAree Anglia legnehezebb embere. És egész nyugodtan ráül a szöges ágyon fekvő Geraldine Wiliamsre, aki versenyre kelt a „Csak azért élek, hogy játsszam, és addig játszom, ameddig élek" - mondja Jean-Paul Belmondo, a francia filmek népszerű sztárja. fakirokkal. A lapok már hírül adták, hogy 79 éves korában, két nappal felesége halála után öngyilkosságot követett el Charles Boyer, az amerikai filmek ellenállhatatlan csábítója. Hollywoodi pályafutása kezdetén azt tartották, két szenvedése van: a nők és a kártya. Aztán megismerkedett egy kezdő, fiatal szi-Britt Ekland svéd színésznő a lasszó vetést gyakorolja. Legújabb filmjében ugyanis valódi lasszóval, valódi bikát kell majd elfognia. nésmővel, Pat Pattersonnal, feleségül vette, és a hűséges férjek mintaképe lett. 44 évig éltek együtt. Fiuk öngyilkosságát még elviselte, de felesége halálát már nem. Képünkön: Charles Boyer feleségével, Pat Pattersonnal, aki férje miatt mondott le a színészi pályáról. Mariánské Láznéban üdülőházat neveztek el Kossuthrál. A szakszervezeti tagok közül bizonyára sokan jutnak el a világhírű fürdőhelyre, s ha szerencséjük lesz, talán éppen ebben az üdülöházban pihenhetik ki a hétköznapok fáradalmait. Ez a két festmény a prágai Kultúra és Pihenés Parkja közelében látható az utcán: 20 más festmény társaságában. A festmények Prága városi közlekedésének fejlődését mutatják be a múlt század elejétől egészen napjainkig. VIGYÁZZUNK ISTVÁNKÁRA! Az egyik szeptembervégi vasárnapon rádiónk zenés köszöntőjét hallgattam. Nem azért, hogy a szokványszövegek, születésnapi banalitások frázishalmazát tanulmányozzam; még csak nem is az ünnepeltek címére sugárzott andalító „pirosrózsákbeszélgetnek“ végett. Hanem csak úgy, véletlenül, ahogy olykor az ember feljebb emeli a tekintetét, mondjuk a felhők irányába, vagy egy közeli erdős dombhát őszi változásait megszemlélni. Ebből következik, hogy inkább csak úgy félfüllel hallgattam a szöveget, s a zenét is. De csak egy ideig. Mert valami szokatlan ismétlődés felszította szunnyadó éberségemet. Nem, nem a műsor szerkesztőinek ilyen, vagy olyan teljesítménye, hanem az unokák nevei! Hogy miért? Megpróbálom néhány példában megvilágítani. (A szerkesztők elnézését kérem, ha olykor pontatlan leszek.) íme az első példa: „Varga Istvánnak, a legdrágább férjnek, édesapának és nagyapának X-be hatvanötödik születésnapján boldogságot, egészséget és sok-sok örömöt kíván felesége Jolán, lánya Erzsébet és fiai Péter és Zoltán; menyei Rózsika és Éva. valamint öt unokája: Zelma, Igor, Natália, Regina és a kicsi Titusz.“ A következő példa: „Kovács Istvánnénak X-be, a legdrágább feleségnek, édesanyának és nagymamának hatvanadik születésnapjára nyugodt öregséget, derűt és boldogságot kíván férje István, fia Péter, feleségével, s lánya Irma, férjével egyetemben. A drága nagymamának sok-sok csókot küld három unokája: Henrietta, Erhard és Kinga. . Hallgattam az adást, hallgattam és ... és szegény jó keresztneveink sorsa felől kezdtem gondolkodni. Mert az adásban szereplő három nemzedékből az utolsó, az unokák nem Jánosok, Évák, Erzsikék, Juliskák, Sándorkák, Emőkék, Pistikék .. . Nem, ebben az adásban Varga István nagyapát és Kovács Istvánnét, a nagymamát Igorok, Natáliák, Reginák. Tituszok, Henrietták csókolják, s köszönik meg — olykor — az önfeláldozó gondoskodást. Hogy miért, nem nagyon értem. Divat? Lehet. Hóbort? Az is lehet. Vagy sznobság? Arra is rábólintok. Bizony az sem zárható ki. De így? Ilyen ömlesztve? A jelenséggel találkoztam már más alkalommal is. Emlékszem, egyszer egy idős emberrel beszélgettem az életéről, sorsáról. Gyermekeiről, unokáiról is, természetesen. Mikor az unokája nevét kérdeztem, eltöprengett, s végül így szólt: „Nem is igen tudom megmondani. valami Nóriának mondják ..Később kiderült, hogy Honória az unoka neve. A gondos nagypapa ugyanis leírta, hogy el ne feledje. Ha eljön a gyerek, hogy nevén tudja szólítani .. . Eljött tehát a Zénók, Brigitták, Vilhelminnák, Gottfridek, Ulrikok, Anasztáziák, Norbertek, Vandák. Tituszok és az Arnoldok ideje ... Éljenek tehát, s különbözzenek! Mert az ilyen nevet viselő unokák különböznek ám a parlagi Jánoskáktól, Jóskáktól, Jenőktől, Éváktól, Margitoktól. Bizony mondom, ' hogy születésük percétől mások és másra hivatottak, mint az utóbbiak. Csupa orvosjelölt, ügyvédjelölt, meg jövendő művész mindahány. Az ilyen kimondhatatlan nevű unokák számára a tanítói pálya kilátásbahelyezése kész szerencsétlenség. Hát még a kétkezi foglalkozások! Mert ők a kiválasztottak, a jövendő nagyjai. Nevük eleve erre predisztinálja valamennyiüket. Mert egy Varga Anasztázia, uram bocsás, hogyan is lehetne fejőnő! Vagy Szabó Titusz esztergályos . . . A többi, a maradék, a Sándor, a Józsi, a Péter, hát ők is ugye, kellenek, mert valakinek fel kell építeni a kiválasztottak számára annak idején a villákat, meg kell javítani az autócsodákat, rendben tartani az utakat, s persze, búzát is kell termelni valakinek, meg tehenet fejni... Tudnivaló azonban, hogy nem az unokák a bűnösek abban, hogy születésük napjától a rájuk ruházott név által, szüleik s a divat áldozatául estek, és neveikben így megnyomorittattak. Nem az ő hibájuk, ismétlem, hiszen ők még nem tudnak tiltakozni. Az is lehet, hogy felnőve észre sem veszik, hogy valami nagy bűnt követtek el velük szemben születésük percében. Hogy elvettek tőlük valamit, ami pedig jogos örökségük lett volna: ükapáik, dédapáik, nagyapáik, s anyáik nevét. Szegényebbek lettek, ha e szegénység lényegét soha nem is fogják megérteni. Mert valami nagyon fontos elveszett bennük és általuk. Tudatukból kihull az anyanyelv adta Tulajdon Fő Név, s helyette olyan pótlékot kaptak, ami idegen testnek és tudatnak egyaránt. Nem szívesen idézem önmagamat, most mégis oda folyamodom. Evekkel ezelőtt írtam egy rövid verset. A címe: Jóslat, dt sor az egész, ide másolhatom, nem sok helyet foglal: csend az idő se moccan temetőinkben sírköveinkről nevünket lefújja a szél. Annak idején az egyik bírálóm túl pesszimistának találta e sorokat. Most pedig azt tapasztalom, hogy bizony már föltámadt a szél, s ha lassan is, de fújja, fújdogálja jó, érthető, kimondható és megjegyezhető szépséges keresztneveinket. A rádió, s hallgatói a tanúk rá: ha még nem is a sírkövekről, de az anyakönyv lapjairól egyre érezhetőbben. E nemrégen feltámadt szél tudatunk állapotáról is hírt ad. Torokszorító üzenetet közvetít. Ha nyelvében él a nemzet — neveiben is él. Tulajdon Fő Neveiben! E nevek elhagyásával egyik legsajátabb tulajdonunkról mondunk le: az anyanyelven megszólítható jövőről — unokáinkban. Vigyázzunk tehát Józsefre, Erzsébetre, Istvánra, Évára! Vigyázzunk neveinkre! Vigyázzuk az anyanyelven megszólítható jövőt. GÁL SÁNDOR KOCSIKÁZUNK, KOCSIKÁZUNK? Káros kényelem, hasznos fáradság, szól a definíció. Hogy mi ez? Hát kérem, négy kereken való száguldás, vagy ahogy modernül szoktuk mondani: KOCSIKÁZÁS. Ez hangulatosabb, tetszetősebb, meg miegymás. Bocsáttassék meg nekem, de nem volt elég kocsikáznunk, amikor üzemanyag nélkül Ióbálgattak, ringattak, tologattak bennünket szüléink fölváltva? Hogy akkor nem is volt kocsi? Na lám, és mégis jól éreztük magunkat a rengőben. Ma pedig ... Ja, persze, nőnek igényeink, merthogy akkor megállnánk a fejlődésben, meg hasonló okoskodások. Hát ne álljunk meg kérem,.de ne is fussunk oly sebesen, mivel rohanás közben sokféle veszély áll fenn. Amúgy, csak úgy gyalogosan, még jól is érezzük magunkat. Egyszóval, jó a közérzetünk. Sajnos, ebből kévésünknek adatik meg, mivel százméteres kocogás után úgy nézünk ki, jaj, nem is mondom: mint egy lógónyelvű eb. Ez pedig azért, mivel kevés a szusz. Érdekes variáció. illetve ellentmondás: rohanás közben eltunyulunk. De ezt is csak azért, mert a százméteres távot nem alsó végtagjainkon, hanem négy kereken tesszük meg. Még újságért is, ami pedig csak kétszáz méterre van, KOCSIN megyünk. Hogy szaladjon az akit kergetnek? Hát jó, legyünk engedékenyebbek. Ne szaladjunk, csak sétáljunk, járkáljunk, bandukoljunk, barangoljunk, de ne álljunk és fölöslegesen ne üljünk, ha nem muszáj. Fárasztó, fárasztó, mondogatják. Ha már egészségvédelmünk is fárasztó, akkor köszönöm szépen. Akinek nincs ínyére az maradjon ülve a fenekén és várja a — Biztosan hamarább eljön mint gondolnánk. Nem kell elébe mennünk. Hívatlanul és váratlanul érkezik majd, aztán pedig hiába fogadkoznánk, hogy fogunk járkálni, sétálni, bandukolni, még szaladni is. Akkor már nem kell. VARGA LÁSZLÓ 9
