A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-08 / 28. szám
hozamú, ellenálló búzafajtákat hozzanak létre. Munkájukra, eredményeikre vagyok kiváncsi s mindarra, ami ennek hátterében áll. Látogatásom első napjának délelőttjén mégsem a növénynemesitésről forog köztünk a szó. Mint előre véltem, irodalomról, művészetekről beszélgetünk. Nem mintha a két növénymemesítönek más dolga sem lenne, sőt, a legnagyobb dologidőben vagyunk, csakhogy egy holland küldöttséget várnak, néhány régi ismerőst, a növénynemesités nemzetközi szaktekintélyeit, akik rendszeresen eljönnek Sósszigetre, mert tudják: lesz mit tapasztaltok. A hollandusok késnek s mi azalatt egymás véleményét hallgatjuk. Szinte példátlan jelenségnek vagyok a tanúja. Ez a két ember a magamutogatás legkisebb szándéka nélkül ad tanúbizonyságot egy olyan műveltségről, tájékozottságról, amit bátran, de szomorúan merek fehér hollónak minősíteni. Bartalos Menyhért és Rákóczi Lajos nem írók, nem festők, nem ítészek, nem akadémikusok. Növénynemesitők, akikről úgy bizonyul, hogy a mindennapi olvasmány, a mindennapi művészi látvány nélkül évtizedek óta talán élni sem tudnának. Nemes, de nem öncélú tudásszomj él ebben a két emberben s ezért szerényhangú véleményeik mögött lényeges dolgokat érzek felcsillanni. Megerősítik abban való elsatnyult hitemet, miszerint a hazai magyar irodalomnak és képzőművészetnek mégiscsak vannak vérbeli „fogyasztói" - akik minden alkotói szándék és gyakorlat gyanúja nélkül tudnak megszívlelendően okosat mondani. Egyikük lakásán sem jártam soha, de tudom róluk, hogy polcaikon kiválóan összeválogatott és elolvasott könyvek sorakoznak, hogy falaikon Szabó Gyula festményei lógnak. Szabó Gyulával mindkettőnek személyes kapcsolata volt, s hadd mondjam el e barátság rövid történetét - már csak azért is, mert több vonatkozásban megvilágítja e két ember arcát. Volt egyszer egy Venéni Lajos nevű ember, aki hosszú életében, kitűnő növénynemesitö, keleti-szőnyeg gyűjtő, és Pus Teréz technikus a búzát osztályozza Csallóközből, mert új búzafajtákkal ott „illik" kísérletezni, ahol a búza nagyban terem. így vetettek horgonyt ezen a helyen. Évtizedek eredményei igazolják: jól választottak. Nemcsak helyszint, hivatást is. Az eddig elmondottak pedig azt lennének hivatottak igazolni és magyarázni, hogyan is alakult ki e két ember között az a szellemi rokonság, az a közös érdeklődés és egyfajta beállítottság, aminek okán példaként beszélek róluk. Rákóczi Lajos és Bartalos Menyhért, illetve a sósszigeti magnemesitök kollektívája az elmúlt negyedszázad során kitűnő munkát végzett. Beszéljünk tehát a búzáról, melynek jelentősége az emberiség élelmezésének szempontjából rendkívül fontos, emelni a hektárhozamot ebben az ötéves tervidőszakban. A feladat teljesítése sokakra vár, számos mezőgazdasági, ipari szakágazat, tudományos kutatás összmunkája hozhat csak igazi eredményt. Nehéz lenne eldönteni, hogy az illetékesek hierarchiájában hol helyezkednek el a növénynemesitők. Annyi bizonyos, hogy a legelsők, a legfontosabbak között. Kétségtelen, hogy új búzafajták nélkül jócskán megszaporodnának a termelők gondjai, mint ahogy vegyszerek, gépek nélkül sem lehet már manapság gazdaságosan termelni. Alapelv, hogy a termelési feltételeket folyamatosan javítani kell s e feltételek egyik alapját építgetik türelmes munkával Sósszigeten is. KESZELI FERENC Ha Sósszigetre megyek, mindig előre tudom, hogy nagyjából mire számíthatok. Tudom, hogy két növénynemesítővel, Rákóczi Lajossal és Bartalos Menyhérttel sokat beszélgetünk majd irodalomról és képzőművészetről is. Tudom, hogy ha szerencsém van, Sósszigeten télidőben is frissentermett dinnyével kínálnak. Pedig Sóssziget sokkal távolabb van az egyenlítőtől, mintsem gondolnák azok, akik nem tudják, hol van Sóssziget. Közel Dunaszerdahelyhez, közvetlenül a Kis-Duna mellett, a Csallóköz peremén. A térképeken ugyan nem szerepel, mert Sóssziget nem falu, nem város, csupán egy telephely, egy magnemesítő állomás, ahol kishiján száz ember dolgozik, s végez rendkívül fontos, szép, és nagy türelmet, szakértelmet igénylő munkát. Főfeladatuk mindenekelőtt az, hogy szívós, nagyképzőmüvészet-rajongó ember hírében állt volna, ha nem lett volna olyan visszahúzódó, mint amilyen volt. Hajdan Losoncon is működött, ahol felhívták a figyelmét egy festegető gyerekre. így lett Venéni Lajos Szabó Gyula képeinek gyűjtője s a festő önzetlen mecénása, buzditója. Rákóczi Lajos és Bartalos Menyhért ifjúkorukban kerültek Venéni mellé, aki a második világháború után a Szovjetunióban, Omszkban is növénynemesitőként dolgozott. Tőle tanulták meg a növénynemesítés iskolában meg nem tanulható fortélyait, ha szabad azt mondanom: alkotószellemét. Bartalosnak akkor már zsebében volt a Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolán szerzett diplomája, Rákóczi később kapta meg, Nyitrán. Gombán dolgoztak akkor, Somorja mellett, ahol a növénynemesítésnek meglehetősen sanyarúak voltak a feltételei. 1952-ben pénzt kaptak egy új telephely létesítésére, aztán elindultak, hogy meg is találják e helyet. Elvük az volt: nem mennek ki a még akkor is, ha abban bizakodunk, hogy táplálékunkat egyszer majd a tengerből nyerjük. 1952-óta a búza vetésterülete az egész világon mintegy huszonöt százalékkal nőtt. A hektárhozamok hatvanegy százalékkal emelkedtek, az össztermelés pedig megkétszereződött. Szlovákiában ezek az eredmények még az említett világstatisztikai számoknál is magasabbak. Csak az utóbbi öt esztendő folyomán, az utolsó két évtizedhez viszonyítva 46,8 százalékkal emelkedett a búzaföldek átlagos hektárhozama. A XV. pártkongresszus határozata feladatul adta hazánk mezőgazdaságának, hogy a 6. ötéves terv folyamán hektáronként négy mázsával szükséges emelni a búza terméshozamát, már csak azért is, mert búzatermelésünk emelésének ez az egyetlen módja. A termőföld nem rétestészta, más választásunk aligha van, mint a jobb talajkihasználás. Ide tartozik még, hogy az intenzív búzatermő területeken, így a Csallóközben nem négy, hanem 5-6 mázsával kell Sósszigeten van egy húszhektáros búzatábla, melynek látványa kissé valószínűtlen. E húsz hektáron mintegy tizenkét-tizenháromezer féle búzatörzset „ringat a szél". De talán ennél is többet ringatják, dédelgetik, ápolgatják itt a termést emberi kézzel is. Mit kézzel! Csipeszzel, kisollóval, mint a manikűrösök. Lányok ülnek a búzatábla közepén s igy ahogy mondom, csipesszel, kisollóval bíbelődnek egy-egy kalász fölött. Mi mást is kérdezhetne tőlük az ember: hát nem unalmas az ilyen munka, lányok? Nem kilátástalan, hiszen itt kalászok milliárdjai sorakoznak? Dehogy unalmas - mondják. Meg hogy képzeljem csak el azokat, akik zajos finommechanikai műhelyekben görnyednek a szalagok fölé s többszázezer gombostüfejnyi nagyságú heggesztést csinálnak naponta - semmi mást. - Mi meg itt levegőn vagyunk, kint a természetben s pepecselésünkből nem holmi magnetofon vagy tévékészülék szü-Kerékpárok a mezsgyén 12
