A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-08 / 28. szám
ZS. NAGY LAJOS Ez az alacsony, földszintes ház, a Longwood-House, amelyben Napóleon élt; Szent Ilona szigetének közepén áll, és aligha nevezhető kastélynak. Manapság múzeumként szolgál. • Az indiai Lucknow város környéki dzsungelben egy vadász egy nyolcéves fiút talált, akit medveszülök neveltek fel. A fiú „négylábon“ jár, és ember közeledtére fújtatni kezd. Egy orvos, aki megvizsgálta, ezt mondta róla: „Mozdulatai és reakciói teljesen olyanok, mint az állaté. Egy barlangban nevelkedett, állat módjára, és azt ette, amit a medveszülők szereztek neki". A gyermeket most egy misszió gondjaira bízták. Itt tanul meg kétlábon járni. Kezdetben elutasított magától mindennemű táplálékot, később csak a főtt ételtől félt, de ma már hajlandó a jellegzetes indiai fűszeres mártással készített rizst is megenni. Szüleit egyelőre hiába keresik a szomszédos falvakban. A motorkerékpár-ugrás világbajnoka az angol Eddie Kidd. 14 autóbuszt sikerült átugrania. Rekordja (60 m) állítólag megdönthetetlen. Párizs új sanzonénekesnője Grace Jones, Edith Piaf dalait énekli. A reklám azt hirdeti, megszületett a sanzon új királynője! Valaki bizonyára sokat keres rajta. Már másodízben látta vendégül a wroclawi Építőipari Klub Lengyelország mu-Okölvivók egy 3500 éves görög freskón - a Thera-szigetekről. Az ősi sportágnak ez az első ábrázolása. „Városaink levegője szennyezett. Az életünket adó növényzetet állandóan pusztítjuk. Éppen ideje, hogy védjük a természetet, s ezzel önmagunkat is" - jelentette ki Friedensreich Hundertwasser osztrák festő és megalkotott néhány fantasztikus modellt. Alkotásai közül ezúttal kettőt mutatunk be. zsikáló családjait. Képünkön a nyolc Kecsegtető ajánlat - parkolási dij: Knapik-nővér zenekara látható. napi 50 cent CERUZASOROK FECSKÉM, FECSKÉM Megnehezteltem Móricz Zsigmondra, aki Kivilágos kivirradtig című regényében ezt írja: „Különben is a poéták két legkedvesebb madara a galamb és a fecske a legpiszkosabb madár az egész világon. Ez a két madár az, amelyik a saját fészkébe szemetel és a fiókáit is berondítja.“ Szavamat adom rá, hogy ez nem igaz, hogy a nagy író — legalábbis a fecskét illetően — rossz megfigyelőnek bizonyult. A fecskék olyannyira a fészkük mellé szemetelnek, hogy falusi Újgazdagék évről évre leverik emeletes, csempés csudaházukról a fecskefészket, sőt, hogy a fészekrakást megelőzzék, hosszú zsinórt feszítenek ki az eresz alá, a zsinórra papírszalagokat, újságfoszlányokat tűznek, s boldogan figyelik, hogy a fecskék ijedtükben messzire kerülik a házat. S mert ma már nagyon sok az új falusi ház, a fészekrakás lehetősége egyre kisebb, azon sem csodálkoznék, ha ez a kedves kis költöző madár egyszercsak végleg kint maradna Afrikában. Újgazdagéknak nem hiányozna, legfeljebb egykét gyereknek és bolondos poétának. És Hozók bácsinak, a zabosi géplakatosnak, aki néha meglátogat, ha erre visz az útja, vagy ha itt dolgozik a közelünkben, és lelkesen beszámol fecskéinek (két pár fecskéje van) viselt dolgairól. — Képzelje — kezdte beszámolóját a mester tegnap — az egyik fecském a múltkor megözvegyült, talán valamelyik haszontalan gyerek lőtte le légpuskával a nőstényt, nem tudom, tény az, hogy egy ideig nagyon szomorú volt a kis pirosbegyű, gyászolta elkeseredetten a párját, a hangját se lehetett hallani, míg aztán tegnap — mert a fecskegyász se tarthat örökké — fogott magának valahol egy helyes fecske-leányt. Azt, hogy leány volt, a viselkedéséből gondolom, tegnap, reggeltől estig, ijedten meghúzódott a szőlőlugas egyik drótján, szemérmesen bebújt a szőlőlevelek mögé, tisztára, mint egy kis szűz. No, egyszóval csak azt akarom mondani, hogy tegnap nem dolgoztam semmit (igaz, hogy vasárnap is volt!), nem tudtam elmozdulni a lugasból, egész nap a fecskéket figyeltem. Mit figyeltem? Bámultam, csodálkoztam, majd a szemem esett ki. Nincs az a szoknyavadász falusi legény, aki olyan udvarlást levág a párjának, mint az a kis özvegy fecske. Körülugrálta, körültáncolta, körülcsicseregte azt a pici, szégyenkező fecskelányt. — És sikerült a hódítás? — érdeklődöm. — Sikerült bizony, igaz, hogy egész nap tartott, de ma reggel már együtt röpültek ki a régi fészekből, s az „újasszony" is gyönyörűen csicsergett. Elpanaszolom Hozók bácsinak, hogy én meg hiába várom, hogy fészket rakjanak ereszem alá a fecskék, állandóan errefele röpködnek, de elkerülik ezt a házat, nem tudom őket ideimádkozni. — Megmondom miért — jegyzi meg Hazák bácsi nagy szakértelemmel —, félnek a macskától. El kell kergetni, vagy nem kell kiengedni az udvarra a macskát. Ami viszont teljes lehetetlenség, mert a tarka cica máris szemrehányóan néz rám a sarokból. Most már csak abban bízom, hogy — ha lassan is — összebarátkozik a fecskékkel. AKI A LÉGYNEK SEM ART, az jó ember? Ha igaz lenne ez a szólás, akkor a légyirtószerek vagy a légyfogó-papír készítőit rossz embereknek kellene tartanunk. Csakhogy épp az ellenkezője az igaz: az a rossz ember, aki nem irtja a legyet, ezt a piszkos, szemtelen rovart, amely lám, most is minduntalan az orrom hegyére igyekszik telepedni, s ha elkergetem, úgy zümmög és berreg, mint egy repülőgép. Megyek légycsapót készíteni . . . Visszajövök: a légy sehol. De ez már bosszantó, minek csináltam akkor ezt a légycsapót? Aztán meglelem őt a könyvespolc mögött: pókhálóba akadt, ott zümmög elkeseredetten. A pók meg ez, a nagy, magányos vadász kötözi őt, pörgetve eszeveszettül. Lám, milyen jó, hogy több mint egy hete nem takarítottam ki ezt a szobát, nem vertem le a pókhálót... I Azután azon töprengek, miért mondják azt egyes emberekre, hogy útálatos, mint a pók. Az igaz, hogy nem szép rovar, még az én megértő szememnek se, de milyen hasznos, hasznosabb mint a légyirtószer, különösen, ha légyirtószer nincs is a lakásban. De — óh, emberi hálátlanság! — ha már megcsináltam ezt a légycsapót, minden fenti következtetésem ellenére alaposan odasózok vele a pókhálóra, egyszerre csapva agyon hasznost, haszontalant . . . SÔSBORSZESZ Azt hallom, hogy D. barátunk cserbenhagyott bennünket: beállt az antialkoholisták jámbor táborába. Nehéz elhinni, de a tények meggyőznek: nem iszik. Hiába kínálom őt sörrel, borral, pálinkával, mindent visszautasít. Csak ámulni tudok. Húsz évig ivott, a fiú többször is volt elvonókúrán, semmi sem segített rajta, most meg tessék, már egy hónapja nem iszik — saját akaratából . . . Hogy lehet az, hogy mégis állandóan olyan kótyagos, sőt részeg, mint azelőtt. Hebeg, dadog, tántorog. Danolászva megy az utcán. Beleköt legjobb barátaiba, felpofozza az autóbuszsofőrt, elviszik őt a rendőrök. Vért vesznek tőle, a vérében alkoholt találnak. A zsebében meg két nagy üveg sósborszeszt. Esküdözik, hogy már egy hónapja nem ivott semmit. — Hát ez mi? — kérdi a főtörzsőrmester, s a két üvegre mutat. — E-ez? — hebegi — sósborszesz. Gyakran fáj a fejem, arra van. Nem hisznek neki. 9
